Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-31 / 35. szám
M inden évben megemlékezünk annak a történelmi forradalmi eseménynek az évfordulójáról, amely 1944-ben betetőzte a szlovák népnek a hitleri fasizmus ellen vívott fegyveres nemzeti felszabadító küzdelmét. A Szlovák Nemzeti Felkelés harcot jelentett a nemzeti, a szociális és politikai szabadságért, a Csehszlovák Köztársaság felszabadításáért, új szocialista alapokon való fejlesztéséért, a Szovjetunióval való barátságért és megbonthatatlan szövetségért. Nehéz szavakkal jellemezni a 36 évvel ezelőtti forradalmi napokat, a szlovák munkásosztály és nép eltökéltségét, áldozatkészségét és becsületes helytállását. Gustáv Husák elvtárs a Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvében ezt írta: „Akad-e valaki, aki le tudja írni a kommunista és nem kommunista antifasiszták, katonák és partizánok tízezreinek áldozatkészségét, merészségét és hősiességét, lelkesedését és harcos elszántságát, szenvedéseit és áldozatait, önfeláldozását, dicsőségét és nyomorát a falvakon s a járásokban, a felkelés frontjain s a hegyekben, a börtönökben, a koncentrációs és fogolytáborokban, de a tömegsírokban is; azoknak a férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek a dicsőségét, akiknek a Szlovák Nemzeti Felkelés legmaradandóbb személyi élményük volt? Egyéni tetteik apró köveiből csodálatos mozaik állt össze, amely örök érvényű tanúságot tesz arról, hogy a szlovák nép mivel járult hozzá a maga és a többi nemzet szabadságához az antifasiszta harcban.“ A szovjet hadsereg Sztálingrádnál és Kurszknál aratott győzelme döntő mértékben befolyásolta Csehszlová kiában és más európai országokban a fasisztaellenes nemzeti felszabadító küzdelmet. A kommunista Interna- cionálé irányelvei — ezekből indult ki a CSKP moszkvai vezetősége — súlyt helyezett a megszállók és a hazai árulók elleni harc további fokozására, kilátásba helyezve a fegyveres nemzeti felkelést. Az irányelvek a harc döntő formájának tekintették „a városokban fegyveres csoportok megalakítását, vidéken a partizánosztagok szervezését és a partizánmozgalom kibontakoztatását az egész országban.“ 1943 nagy változásokat hozott Szlovákiában. Elmélyült a Tiso-rendszer válsága, megszilárdult az ellenállási mozgalom. Ezért az SZLKP 5. illegális vezetőségének — tagjai Karol L’midke, Gustáv Husák és Ladislav Novomesk^ voltak — közvetlenül megalakulása után az volt az egyik legfontosabb feladata, hogy kialakítsa az egységes nemzeti ellenállási központot. Szükség volt egy olyan központra, amely nemcsak egyesítené a szétforgácsolt csoportokat, a különböző eszmei áramlatokat a fasizmus és hazai kiszolgálói elleni közös akciókban, hanem egyúttal továbbfejlesztené a fasisztaellenes küzdelmet egészen annak a legmagasabb forrná jáig — a fegyveres nemzeti felkelésig. őz SZLKP 5. illegális vezetőségének sikerült mozgósítania a kommunista pártot, döntő befolyást gyakorolt a tömegekre és a Szlovák Nemzeti Felkelés előkészítésére. A pártvezetőség, a kommunisták, a több ezer il legális pártmunkás és a partizánok törekvése és a Szovjetunió hathatós segítsége eredményeképpen sikerült teljesíteni a CSKP moszkvai vezetőségének irányelveiben meghatározott egyik döntő feladatot — a fegyveres felkelés megszervezését. A szlovák nép radikalizmusának növekedését, a partizánok harci aktivitását — amire a Szlovákiához kö zeledő Vörös Hadsereg sikerei is Ösztönzőleg hatottak — az SZLKP 5. il legális vezetősége képviselőinek a burzsoá ellenállás vezetőivel folyta tott tanácskozásait siker koronázta: aláírták a Karácsonyi Egyezményt, a szlovákiai nemzeti ellenállás alapvető dokumentumát. Ez a megállapodás határozta meg a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, mint a szlovák nép politikai hatalma egyedüli képviselőjének megalakítását, kitűzte a Szlovák Nemzeti Felkelés feladatait és céljait és ,íő vonalakban vázolta a csehek és szlo ^ vá'kok közös életének alapelveit a felszabadított, háború utáni Csehszlovák Köztársaságban. 1944. augusztus 29-én a fasisztaellenes harc nemzeti felkeléssé nőtt, amely rövid idő alatt Közép-Szlovákia nagyobb részén elterjedt. Szlovákia Kommunista Pártja volt a felkelés fő szervezője, a kommunisták voltak a felkelés területén az egyedüli szervezett politikai erő, amely nagy tekintélyre és bizalomra tett szert a dolgozók körében. A szlovák nép a kommunista párt vezetésével a par tizáncsapatokban és a felkelő hadsereg egységeiben nyílt harcot, indított a fasizmus ellen, a szlovák nemzet jogaiért, a szociális felszabadulásért, az új népi és demokratikus Cseh szlovák Köztársaságért. A felkelés forradalmi szervei révén a munkásosztály és a többi dolgozó képviselői első ízben gyakorolták a hatalmat. A felkelés területén az új népi hatalom alapját a nemzeti bizottságok képezték. Elsőrendű feladatuk volt a nép mozgósítása a hitleristák és hazai kiszolgálóik elleni harcra és a front ellátásának megszervezésére. Fontos forradalmi intézkedéseket hoztak: felszámolták a fasiszta hatalmat, megszervezték a forradalmi milíciát, állami igazgatás alá helyezték a német és a kisajátított vag> ont. A Szlovák Nemzeti Felkelés 36. év fordulója alkalmából büszkén emlékezünk arra, hogy a felkelés révén bekapcsolódtunk a haladó erőknek a reakció éá a fasiszta terror ellen folyhatott világméretű harcába. A kommunista párt vezetőinek és az összes kommunistának érdeme, hogy a fel kelés a csehszlovák ellenállás egyik legnagyobb forradalmi tette lett. Több mint 60 000 felkelő katona és csaknem 20 000 partizán harcolt, ami azt jelenti, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelés volt az egyik legjelen- tőssbb fasisztaellenes megmozdulás Európában. Rendkívüli katonai jelentősége is volt, hiszen lekötötte az ellenség jelentős erőit, megbontotta hátországát, lezárta a fontos útvonalakat. Ki kell emelni azt a tényt is, hogy a szlovák hadsereg döntő többsége csatlakozott a felkeléshez, a többi egységet pedig megbízhatatlansága miatt feloszlatták. A szlovák nép fasisztaellenes nemzeti felszabadító harcra, amely a Szlovák Nemzeti Felkelésben tetőzött, megbonthatatlanul ossz .'kapcsolódott a Szovjetuniónak és hadseregének a második világháborúban betöltött felszabadító szerepével. A felkelés harcterein, Csehszlovákia területének a szovjet hadsereg általi fokozatos felszabadítása során a szovjet katonák oldalán harcoltak a Ludvík Svoboda tábornok által vezetett csehszlovák katonák ás így valósággá vált a CSKP- nak az a m 3gállapítása, hogy csakis a szovjet néphez fűződő barátságunk, együttműködésünk, közös harcunk vezethet a nemzeti szabadság és az állami szuverenitás kivívásához. A Szlovák Nemzeti Felkelés egyik fontos jellemvonása a felkelők internacionalista öszetétele. A harcokban, 27 nemzet és nemzetiség fiai vettek részt, ami jelentősen kidomborítja a felkelés internacionalista jellegét. A szlovákok és csehek oldalán harcoltak, tapasztalataikkal áldozatkészen segítséget nyújtottak, helytállásukkal példát mutattak a Szovjetunió legjobb fiai, bolgárok, franciák, jugoszlávok, lengyelek, románok, magyar, német és más antifasiszták. Valamennyien nemcsak a szlovák nemzet, hanem egyúttal saját nemzetük szabadságáért is harcoltak, mivel a gyűlölt fasizmus elleni harc internacionalista harc volt. A Szlovák Nemzeti Felkelés 36. évfordulója alkalmából újból visszaemlékezünk a felejthetetlen történelmi napokra. Az azóta elért eredmények és sikerek jogos büszkeséggel töltenek el bennünket. A szocialista építés nagyszabású programjának megvalósítása az utóbbi 36 év folyamán az elmaradt mezőgazdasággal rendelkező Szlovákiát fejlett, korszerű állammá változtatta, amelynek ipara és mezőgazdasága dinamikusan fejlődik és lakosságának életszínvonala, műveltségi és kulturális szintje szüntelenül emelkedik. JÁN MACHYNIAK A szocialista rendszer humanizmusa, szellemi kultúrája megköveteli, hogy a marxista—leninista esztétika, irodalipi és művészeti kritika, valamint a párt és az állam művelődési politikájának további területei egyre mélyebben érintsék és feltárják a szocialista realista művészet osztályértelme zésének jelentőségét, emberi tartalmát, emellett bíráló elemzést adjanak a humanizmus burzsoá koncepcióiról. Az alapvető szempont nézetem szerint abban rejlik, hogy sem a művészet, sem azok a tapasztalatok, amelyek valamennyi testvéri országban közösek a szocializmus építésében, nem a történelem periférikus kísérlete, amint azt a reális szocializmus ellenségei magyarázzák. Éz nemcsak a csehek, a szlovákok, az oroszok magánügye, hanem az emberi haladásé. A szocialista íróknak ezért jogukban áll, hogy bemutassák az emberek gondjait, tanácsot adjanak megoldásukra. Jogos továbbá az absztrakt humanizmus kritikája is, amely az emberiességet nem osztály-, nem proletárértelemben magyarázza. Helytelen a másik véglet is, amikor az életben és a művészetben is az absztrakt humanizmus ellen folytatott harcban az osztály-, a kommunista elv annyira előtérbe kerül, hogy ezáltal az emberiesség ellentétévé válik. XXX Az antikommunisták a burzsoá hagyományokat, a burzsoá irodalmat és művészeteket igyekeznek úgy magyarázni, mint a humanizmus egyetlen szószólóját és védelmezőjét. Ezek állítólag mentesek a ki- zsákmányolók érdekeitől, a világ és az ember számára — mondják ők — nyitottak az egyén és a társadalom „örök“ ideális szükségleteinek teljességében. Pedig ezek a koncepciók csupán a humanizmus búr- zsoá elképzeléseinek osztálylényegét rejtegetik. Nézzünk ezzel összefüggésben egy új tendenciát: az ifjúságnak, főleg a fiatal alkotóknak, tudományos értelmiségnek címzett ideológiai akciókat, amelyeket az „új humanizmus“ jegyében hirdetnek. Miért egyszerre e nagy érdeklődés az ifjú nemzedék iránt? A nemzedékváltás állandó folyamat, semmi különös nincs benne. Igen, viszont a jelenben, épp az ideológiai harc szempontjából, kissé más a helyzet. A világ lakosságának több mint a fele a második világhábo rú befejezése után született és nőtt fel. Azok, akik 1945. május 9-e után láttak napvilágot, ma 35 évesek. S ők ma a művészet fogyasztói, nemcsak meny- nyiségi értelemben. Mert ez a nemzedék élettapasztalatok híján többnyire az irodalomban, a művészetben keresi az eszmei-erkölcsi normákat, az öt nyugtalanító kérdésekre a feleletet. Az igazság megismerésére törekvő teoretikusok nem hagyhatják hát figyelmen kívül a szocális gyakorlatban végbement változásokat. Az egyik ilyen változás történelmi jellegű. Ha megkérdezzük önmagunkat (gondolok itt a mai ötvenévesekre és az idő sebbekre), milyen helyet foglal el tudatukban az első világháború, be kell vallanunk, lényegesen jelentéktelenebbet, mint a második, amelyet gyerekként átéltünk. Teljesen hasonló a helyzet a mi gyermekeinknél is. Ezért fontos a nevelő munka különböző fajtája, amelyben az osztályszempont döntővé válik. Figyelembe kell vennünk egy másik körülményt is: a szóban forgó nemzedék két-három évvel ezelőtt még csak a történelem tárgya volt *— az időseb bek, az iskola, a gyermek- vagy ifjúsági szervezet, a tévé, a sajtó, az irodalom, a művészet hatásának tárgya. Elérkeztünk viszont oda, amikor ez a nemzedék ugyan továbbra is a különböző társadalmi hatások / tárgya marad, viszont már egyre jobban kezd tudomást venni önmagáról, mint a történelem alanyáról. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egész világon e nemzedék soraiból kerültek és kerülnek ki a tehetséges költők és írók, festők, zeneszerzők, rendezők, színészek, filozófusok, történészek, szociológusok, közgazdászok, kritikusok, újságírók. A burzsoá teoretikusok nihilista álláspontra helyezkednek olyan értékekkel szemben, amelyekért az emberek milliói harcoltak és áldozták életüket a második világháborúban s amelyeket ma a haladó emberek becsülettel védelmeznek. A fiatalokra olyan nézeteiket kényszerítenek, hogy az idősebb nemzedék idejét múlta, (mert azt „megbélyegezte a háború“. Hangoztatják, hogy az idősebbek meggyőződését, nézeteit, értékeléseit csak abban a korban lehet tolerálni, amikor az létrejött, viszont a háború elmúlté val elfogadhatatlan az előbbi igazság is. Aki hát új utakon akar járni — így érvelnek — az irodalom ban, a művészetben, a tudományokban, annak eszmeileg és erkölcsileg szakítania kell az idősebb nem zedékkel, létrehozván és hirdetvén a saját humanizmusát aminek viszont semmi köze nincs ahhoz, amit az idősebbek tisztelnek. Az idősebbek alatt azokat értik, akik az életben és a művészetben a haladó irányvonalat képviselik. A burzsoá ideológusok célja, hogy kiragadják a fiatalokat az idősebbek hatása alól s könnyű zsákmányra tegyenek szert, hogy az osztályellentétekről a nemzedéki konfliktusra tereljék a fiatalok figyelmét. XXX Az ifjúság befolyásolásában újdonságként tekinthe tünk három momentumot. Először is, a fiataloknak másként kell értékelniük azokat, akiket háborús gyújtogatóknak, pribékeknek bélyegeztek. Mert állítólag pribékek nem léteztek, csak áldozatok, vagy a pribékekből lettek az áldozatok, az áldozatokból pribékek, s ezek valamennyien, egyenlő mértékben a történelem áldozataivá lettek. Másként nem is lehetett, mert az ember porszem csupán a sors viharában, s nem szabad őt megvádolni semmivel, ami embertelen. Az „új humanizmus“ ezen fatalisztikus koncepciója a fasizmus védelmét szolgálja, kétségbe vonva a megtorlás igazát. A burzsoá irodalom, de főleg a filmművészet a fasizmust egyre gyakrabban tálalja valami biológiaiként, nem pedig politikai jelenségként. A művészet eszközeivel igyekeznek bizonyítani, hogy a fasizmus nemcsak szörnyű volt, mögötte valami szép is rejlett. A hősiességet és hazafiságot több burzsoá szerző csökevényként, anakronizmusként tünteti föl. Amikor hát az egyik burzsoá lap Csendesek a hajnalok című szovjet film hősnőit Jeanne de Arc-oknak nevezte, készakarva azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy ezek hősiessége értelmetlen volt. Mindez „új humanizmus“. A reakció az újítók tógájába burkolózik, igazi arcát a humanizmus álarcával takarja. A régi világnak szüksége lenne a fiatalok támogatására. Az „új humanizmus“ a megnyerésükre elindított akciók egyike. Ártalma főleg abban rejlik, hogy a humanizmus és az új megnyerő szózatai mögé rejti igazi szándékát. VIKTOR DMITRIJEV HŐSÜKRE SUMM Ml« „Ol HUMANIZMUS"?
