Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-24 / 34. szám

*

k

wr aján Tibor karikaturistái A nyilván sok hazai magyar olvasó ismeri, és nem csupán a Ludas Matyiből, az Oj Tükörből, de szinte valamennyi magyarországi lapból. Sőt, olykor-olykor a csehszlovákiai szatirikus lapok is átveszik. Sajátos ízű és mindig komoly társadalmi problémákat jelvető

Örkény István: Vérroko- nok (Pesti Színház)

rajzait. Azt viszont kevesen tudják, hogy Kaján szívvel-lé- lekkel szereti a színházat. A Színház című folyóirat egyik közelműlti számában Földes Anna közöl beszélgetést. Kaján Színház címmel a neves karikaturistával; ebből közlünk részleteket.

— A legfontosabb, amit a rajzokhoz fűznék, hogy sóba nem kritikusként ülök be a nézőtérre — kezdte nyilatkozatát Kaján Tibor. — Gyermekkorom óta szeretem a színházat, és ez a szerelem máig elkísért. Azt hiszem, felnőttként is az átlagnál nyitottabb, lelkesebb néző maradtam. Gyakran még a rossz előadásoknak is hálás közönsége vagyok.

— Ha nem mint kritikus, akkor mint rajzoló foglalja el helyét a zsöllyében. Ebben az esetben ez nem különbség.

— De én elsősorban néző vagyok a színházban. Még csak nem is rajzoló. Néző, talán fogékony néző, akinek tudatában az első perctől az utolsóig „működik* az előadás. És igyekszem is zavartalanul hatni engedni az előadásnak ezt a mechanizmusát.

—- A karikatúra műfajából következik, hogy torzít. Ha úgy tetszik — kritizál. Méghozzá, rosszmájúim...

— Tévednek, akik azt hiszik, hogy a karikaturista keresi a rosszat. Az én kritikám sem előre elhatározott bíráló szándék terméke. Rajzolóként legelsősorban a darab, illetve az előadás lényegét keresem. A mondanivalóját, a színészek helyét az előadásban és a rendezés konstrukcióját, ebben az értelemben a karikatúra akár az előadás grafikai eszközökkel készített strukturális elemzésének is tekinthető. Talán még több joggal, mint kritikának... Ha jó a karikatúra, kulcsot is kell adnia az előadáshoz.

— Ilyen kulcs készült példáid a KulcskereSökhöz...

—Pontosan. Itt a darab emblémája is kézenfekvő. De ehhez járul a színészeknek az előadásban betöltött színpadi funkciója is. Mindaz, amit nézőként és rajzolóként is az élmény lényegének érzek.

— Amennyire az anyagot ismerem, nem minden rajza ilyen lelkes. Karikatúráinak egy része — igenis kritika.

— Ezt nem is tagadom. Attól,

hogy nem eleve bíráló szándékkal ülök be az előadásra, természetesen még nem rekesztő- dik ki az előadás hatásából a differenciáló, az értékelő mozzanat. Éppen ellenkezőleg. Az előadásról formált véleményem ugyanúgy megfogalmazódik a helyszínen, a ruhatárban vagy a haza vezető úton, mint a többi nézőé. Csak az én megfogalmazásom többnyire vizuális, illetve grafikus Jellegű.

— Ez azt jelenti, hogy szinte

az előadással egyidejűleg megszületik — legalább fejben — a karikatúra?

— Előfordul. Persze, hozzájárul ehhez az is, ami nem titok, hogy többnyire készülök. Előadás előtt vagy után szívesen elolvasom a darabot, különösen, ha magát a szöveget jelentősnek érzem.

—Vajon összhangban van-e a karikaturista és a kritikus kritikája?

— (Az attól függ. Én a lapban megjelenő kritikát többnyire csak akkor látom, amikor a kész rajzot beviszem a szerkesztőségbe. Előfordul, hogy vé leményem pontosan egyezik a kritikuséval, vagy kiegészíti azt. De az is megesik, hogy szemben áll vele. A Thália Színház előadásait rajzban egyszer szigorúbban bíráltam, mint a szöveg.

— Azért vallja be, hogy örül, ha egy előadás témája, stílusa tálcán kínálja a karikírozni valót...

— Nem győzöm hangsúlyozni: tévedés az, hogy a karika- turista keresi vagy élvezi a rosszat. Én akkor örülök igazán, ha jó az, amit látok, és tudom is, hogy a jó ügy inspirál. Valami mellé odaállni mindig lelke- sítőbb, mint a mindenkit fárasztó közöny.

— Van a Kaján Színház kritikai tendeciájának egy számomra különösen kedves vonása. Hogy ezek a rajzok sokszor nemcsak a rendezést, a játékot, hanem a darabot ihlető társadalmi valóságot vagy a befogadó közeget is bírálják.

— Örülök, hogy észrevette. Mert ha csak módom, lehetőségem, ötletem van, mindig igyekShakespeare: Szeget szeggel (Nemzeti Színház)

szem kitágítani a karikatúra- kritika körét. Ha a színházi rovatban jelenik meg a munkám, akkor is vallom: rajzban (is) arról érdemes szólni, ami fontos. Ami érdekli az embereket, ami elevenbe vág ...

Balassi Bálint szülőhelyén, a zólyomi (ZvolenJ várban az idei nyáron is megrendezték a Zólyomi Várjátékokat. Az immáron hetedízben megtartott színházi ünnepségen a helyi )oze( Gregor Tajov- sky Színház társulata Arisztopha- nész görög költőnek, az antik komédiaköltészet legnagyobb alakjának Lüszisztraté című darabjával mutatkozott be.

A darabban a nők, athéniak és spártaiak egyaránt, Lüszisztraté vezetésével összefognak: nem engedik magukhoz férjüket, míg azok békét nem kötnek. A férfiak mindkét félen kínos helyzetbe jutnak, végül, hogy feszítő problémájukra megoldást találjanak, békét kötnek. Arisztophanész nem vélekedett másképpen a nőkről, mit a legtöbb kortársa, kéjvá- gyóaknak, iszákosoknak, csalfáknak tartotta őket. A Tajovsky Színházban módosítottak e látleleten, így született meg a megérdemelt siker, amelyhez hozzájárult a női főszereplő, Magda Martajová kiváló alakítása is.

KARIKATURISTA A SZÍNHÁZBAN

A franciaországi Vence-ban pompásan rendezik a kiállításokat. A megnyitón italt is kap a látogató. Fakanállal merik ki a bólét a csiszolt kristály- üvegből. s a kiállítóhelyiségnek apró konyhája van, ahonnan sós sütemény kerül elő.

A főtéren, a Régence kávéházban 1965-ben még egy Matisse modell szolgált fel. Fekete haja, metszett arca viszontlátható a mester képein. A szomszéd kisvárosban egy Modigliani-szere- lem dolgozik egy háziiparosnál. St. Paulban pedig százegy Giacomettit őriz a Maeght testvérek gyűjteménye. A mozaikokat Braque készítette. Ezen a környéken mindent illenék tudni a művészetről. Számon tartani, ki él, s ki halt meg.

A vence-i kiállításon szóba került E. Gordon Craig, a század legnagyobb színházi rendezője, a díszlettervező, a nagy lázadó. Hogy ő volt az, aki a természetellenes századvégi színházban az embert próbálta ábrázolni, hogy elsőként kereste a díszlet és a jellem összhangját, s hogy Shakespeare-t újra felfedezte. Sokak társa volt, és mégis keveseké, dolgozott Angliában, Olaszországban, Németországban, mégsem volt otthon sehol sem.

— Már meghalt — mondom egy idős hölgynek. — Ha élne, százéves lenne. — aztán szégyenkezve hallom meg, hogy E. Gordon Craig él. Méghozzá itt, Vence-ban. S csak kilencvenhárom éves.

— A lánya vagyok — mondja az idős hölgy.

E. Gordon Craig az Edward nevet nem a keresztségben kapta. Sosem keresztelték meg. Édesanyja a legnagyobb angol színésznő volt: a híres Ellen Terry. Apja Edward William Godwin londoni építész. De ha hivatalos keresztelő el is maradt, védnökei, önkéntes keresztszülei mégis akadtak. Az egyik a kor legnagyobb férfíszlnésze: Henry Irving. Hősünk felvette a Henry nevet is. A keresztanyja Lady Gordon: innen a Gordon név. És a Craig? „Édesanyám 1883-ban Skóciában egy Alisa Craig nevű sziklát látott (ismerik? — a Glasgow felé vezető úton), és ezt a nevet fantáziába a nővérem számára, aki, ripropsz, presto, Edith Alisa Craig lett.*

— Maga ismerte Isadora Duncant? — kérdezi tőlem Gordon Craig, mondom, 1965-ben. Isadora a táncművészet felülmúlhatatlan csodája volt, s Craig 1904 ben találkozott vele Berlinben. Ha azt hiszi rólam, hogy ismerhettem: már nagyon rosszul lát.

De aztán rosszul is hall. Akárhogy

kiabálok, csak rám mered. A lánya tolmácsol. Sokkal halkabban, mint én. Öt megérti. Viszont a lánya is rosszul hall. Tehát mégiscsak kiabálok.

— He-ve-sl Sándor. Hevesi! — A magas, ősz hajú, gyönyörű öregember arca felderül. Tetszelegve ismétli el, pontos kiejtéssel, a hajdani jó barát nevét:

— Hevesi. Mr. Hevesi.

Az európai színház elmúlt fél századáról Gordon Craignek nagyon rossza véleménye. Az üzlet és az ostobaság irányította a színházat. S neki, mindenki tanítómesterének, sohasem jutott önálló színház Európában.

Craig eszméi néhány tiszta lázadóban testvértüzet gyújtottak. Magyarországon Hevesiben. S 1911-ben Hevesi, írta angolul a bevezetőt Craig A színház művészete című könyvéhez. Magyar nyelven ez a szöveg csak nemrég jelent meg. „Azt hiszem — kezdi Hevesi —, Mr. Craig akarja a legigazibb re- voluciót, amelyről valaha is hallottam, mert az követeli, hogy térjünk vissza a legrégibb hagyományokhoz, amelyekről csak álmodhatunk ...“

— Hevesi, Hevesi — dajkálja a magyar nevet Craig. — Milyen okos ember volt!

Ütött-kopott a vence-i ház. A kapu melletti fán korhadt tábla, rajta a név, melyet tulajdonosa tussal festett oda: E. Gordon Craig

Egy szolgáló, a lánya és ő. Ebéd után kiül az árnyékba. Amikor forrón tűz a nap, ő már nagyon bágyadt. Csak a görcsös kezek fogják még biztonsággal marokra az irőnt.

„Kimerhető a tenger? — kérdi Louis jouvet. — Graig, c‘ est la mer.“ Mert Gordon Craig maga a tenger.

S még ma is kimeríthetetlen. Előkerül a könyve. Benne képek, a múltjából. A kezében irón, s látom, hogy lassan átrajzolja ifjúkori képeit arra az arcra, melyet ma visel. Hétéves korában lépett először színpadra. S most nézi a gyermekkori arcmását, s a fekete ceruza lassan ráncokat mintáz a gyerek képére. Első főszerepe 1885-ből, az Eugéne Armban a kertész fia. A kisfiúból a ceruza nyomán most aggastyán lesz.

— Az önéletrajzot lefordították magyarra.

— Jól fordították? Egyszerűen?

— Jól.

Nagy, karimás kalapját az orrára húzza. Játszik. S mutatja, hogy fáradt. Amikor feláll, a nyugszék rugója eltörik. Egy pillanatnyi kísértés, hogy a fametszésben, rajzolásban edzett kéz hozzáfogjon a reparáláshoz. De aztán kiegyenesedik. Integet, pedig a közelében állok. Az utolsó kérdés:

— Dolgozik valamin?

— Nem. De maga menjen el Civen- zába. Gyönyörű ott a színház.

— Nem dolgozik? Mit csinál mindig?

— Élek.

Boulevard Maréchal de Lattre. Így hívják a vence-i kis utcát, ahol lakik. Megállók a szomszéd villa előtt.

— Ismerősek itt?

— Persze.

— Hol él E. Gordon Craig?

— Itt biztos nem. Talán arra, felfelé. De nem hiszem. Nem. Nem, nem. Nem.

1980. Vili. 2

14

Hl

’.-‘"i-i, § I I i-I ;

LÜSZISZTRATÉ