Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-24 / 34. szám
csönd fészkei a nők ezen a vidéken, ap a mosogatólében meg a öblítővíz- csolnak, a rézserpenyőket fényesítik, upasz szobák kőpadlóját súrolják, tosan nem tud ma vacsorázni. :soda? t a szomszéd! Aki elvesztette a kecsiss! Megint kihűl a levesed, t, és odament a petróleumfőzőhöz. kedvenc ételedet főztem, töltött sző- :. Ezek az elsők az idén. beszél itt szőlőlevélről?! is beszélhetett volna szőlőlevélről. • — Edd már meg azt a levest! „Az asszonyok — gondolta Antún — olyanok, mint a föld. Mindig egy helyben maradnak. Tízféle módját ismerik a kenyérsütésnek, el tudják készíteni a szőlőlevelet, megfőzik a levest. De születésüktől a halálukig nem ébred föl a képzeletük. Siránkoznak, ha folt esik a ruhán, ha odasül a hús, de akkor nem, ha bajba jut egy ember; mivelhogy — mondják ők — soha nem látták!“ Antún eltolta maga elől az asztalt, és fölállt: — Ide figyelj! A leves a tányérból kiömlik az asztalra. a bokrokat, csettintgetett — így szokta szó- longatni az állatokat. Egy idő múlva föitámadt a szél, és Antún hétrét görnyedve haladt előre. „Igaza van Safíkáriak, itt fogok elpusztulni.“ Előhúzott széles övéből egy pamutkendőt, és a nyaka köré tekerte. És a fejfedője? Azzal mit csináljon? A henger alakú fezt nem csaphatta a hóna alá, nem gyömöszölhette bele a zsebébe. Egy szélroham lerántotta a fejéről, és legörgette a völgybe. Antún utánanézett, amíg csak el nem tűnt, vállat vont, és folytatta útját. A lejtő meredek volt, az öregember kifulott fenn egy férfi, egy szomszéd, egy emészti magát? Antún maga elé képlegesen, feszült homlokkal jár föl-alá ben, ütögeti a bozótot. És kiabál, kia- ecském! Hol vagy, kecském?“ Szőrikor egy férfi így kiabál! Nem hagyja i az embert. !tn fog aludni ma éjszaka. ;yan ki? iszony visszajött a forró serpenyővel; igyot tekert a nyele köré. it a szomszéd! szomszéd! A szomszéd! — Safíka föl- a hangját: — Nevetséges, hiszen soha tad! Még az arcát sem ismered! lallottam a hangját — válaszolt a fölsóhajtott. Fölösleges válaszolni, a férfiak befogják egy rögeszméjü- fan ostobán húzatják magukat vele, szekér. — Nem bírom tovább... Add ide a lámpásomat, elmegyek megkeresni a kecskét. — Megőrültél? A te korodban, és ebben a hidegben? Halálra fagysz! — Talán itt van egész közel. Ismerem az utat a szomszédhoz. A kecskék ösvényét is ismerem. Antún elindult, az asszony nem tudta visz- szatartani. Ö már ilyen volt: ha egyszer meg gondolatlanul a fejébe vett valamit, senki sem tudta attól eltántorítani. — Megkeresem a kecskéjét, Meg is fogom találni. Safíka odahozta neki a lámpást, és Antún elindult. Rétegekben szállt le az éj; Antúnnak hamarosan meg kellett gyújtania lámpását. Óvatosan haladt; az egyenetlen kövekkel borított ösvény csapdákat rejtett. Átkutatta ludt. Azzal bátorította magát, hogy a szomszédjára gondolt. Még jobban szerette, mióta elhagyta érte a házát, és szembeszált az éjszakával. És a kecske? Talán fölsértette a Iá bát, az oldalán fekszik, és tágra nyílt szemmel, rémülten bámult bele a sötétbe. Antún letért az útról: átkutatta a keresztösvényeket is. Rávilágított a földre: a kecske nyomait kereste rajta. Az évek elnehezítették lábát, a fáradtság úrrá lett rajta, nehezen lélegzett. Legszívesebben lefeküdt volna, aludni. Az ágyára gondolt, a tiszta lepedőkre. Safíka sohasem árulta el, mi a titka annak, hogy olyan szép fehérek. Antún csak mászott, mászott tovább. Sohasem érezte ilyen szűknek a cipőjét. A fény elhalványult: elégett a lámpabél. Teljes lett az éjszaka. Antún otthagyta a lámpát: a két kezére támaszkodva a térdén vonszolta magát. A falu mint valami korona ékeskedett a domb csúcsán; Madárfoknak hívták, mert a fecskék szívesen gyülekeztek a fáin. Antún hajnalban érkezett a faluba. Korsóval a kezében egy asszony ment a forrás felé: — Legyen fényes a te napod, bácsikáml Egy másik asszony, aki a háza ajtajának támaszkodott, szintén megszólította Antúnt: — Biztosan messziről jössz, magadon hordod a fáradtságot. És mivel tetted tönkre a kezed? Gyere be gyorsan, és pihend ki magad! — Köszönöm szépen, de nem tehetem. Ke resek egy embert. — Egy embert? Milyen embert? — Tegnap, alkonyaikor egy ember a ti falutokból leszólt a völgybe. Szerencsétlen volt. Kiabált. — Miért kiabált? — Elvesztette a kecskéjét. — Ö! Te Iszkandarról beszélsz ... — Nem tudom. El volt keseredve ... Az asszony elnevette magát. — De hát mi bajod? — Nem vesztette el, eladta. Még reggel, tizenkilenc másik kecskével együtt. Este meg tévedett, amikor újraszámolta a nyáját. Mit akarsz? Annyi állata van! 0 a leggazdagabb ember a környéken. — Biztos vagy benne? — Ha egyszer mondom. Antún lerogyott lépcsőre, öklét a térdére, állát a tenyerébe támasztva hosszasan nézte a völgyet, és azt az utat méregette, amelyet megtett a házától idáig. — Nézd csak, itt jön! — folytatta az asszony. — A kocsija egy kicsit lejjebb vár rá, el fog menni előttünk. Hetenként egyszer végigjárja a falvakat, és ennek ma van a napja. Kereskedik. Az út, amelyet egyik oldalról a házak szegélyeztek, a másik oldalról a szakadék, itt erősen összeszűkült. A férfi magabiztosan járt, széles válla előrefeszült. Fehér vászonból szőtt nadrág volt rajta, fekete ujjas, a fején vörös fez. Elhaladtában röviden üdvözölte az asz- szonyt; azután végignézett az idegen férfin, aki poros ruhájában úgy gubbasztott a bejá ratnál, mint egy csavargó. RAfMAN KATALIN fordítása T VÁNDORA .ogy vannak versek, melyek életreszóló védettséget biztosítanak mindenfajta nyavalya ellen. Tudok em- •erekröl, akik versek hatására tanultak meg helyesen élegezni, szunnyadó immunmechanizmusukat a vers ktivizálta újra. Hihetetlennek tűnik? Pedig a lényeg gyszerű. legyünk azon, hogy a hangképzésre szánt °vegő ne tartalmazzon semmiféle mérget. Mondjunk gazai. Mondjunk verset. A vers olyan vegyület, mely z ember vérébe kerülve hatást gyakorol a legfonto- abb életfolyamatokra, így a tüdőben lezajló gázcse- ét is szabályozza. A mérgező gázokat lebontja és oxigénné alakítja. A verselő ember tüdejéből kiáramló \ázkeverék tehát a szénmonoxid mellett jelentős mennyiségű oxigént is tartalmaz. Tudós biológusaink nőst bizonyára csóválják fejüket. Ismereteik szerint •zi a bűvészmutatványt csak a klorofilltartalmú nö- 'ények tudják véghezvinni. Ezúton üzenem nekik: az ixigént termelő zöldnövények mellé bátran pdasorol- latják a költőket is. A verselő ember tehát nem zennyezi a környezetét, sőt, a tüdejéből kibocsátott >xigén sokszor egész fajtájának életét jelentheti. Az gazmondó költők eme csodás energiatartalékából okszor évtizedeken át táplálja a szunnyadó parazsat : vacogó szájú nép. Az igazmondó költő lesz az első, iki az újra fellobbanó tűzben máglyahalált hal, azért, nert igazat mondott szép helyett még akkor is, ami- :or erre már nem volt szükség. Égő szemhéj, savanyú nyál az igazi hajnal, sáros éjszakát is, hányat áttapostam. Szeretőm / az izzó ágyékű / lelécelt a pénztárcámmal, a fecskék vonulhatnak bármerre is, hálóban vagy hullámok közt végzik, a szél irányát csak azért figyeljük, nehogy szembevizeljünk. Vers ez? Hát nem lehet úgy megírni az igazat, hogy ne bántson, ne legyen kegyetlen, mégis szorít son belülről, hogy ne bőrünkbe vágjon? Földjeimen örjöng a tél, hó terem. Fagyott ágon jégcinege énekel. A télben hisz, nem a versben. Hangom, szólj még élesebben! Hó alól is kikaparnám, testem melegével óvnám minden versem. Meddig bírod még. gyerek? Fölszállt messzire az ég, de Istent még sosem láttad. Embert is csak keveset. Kinek neveled hát a verset? Minek a dal?, hogy örvény sziszegve benyelje, szirtek hamisan trillázzák, hogy átok körözzön felette? Villám dühöng az égen, bejárom magam dörögve, hogy élesedjen a Kép. íme; egy kő fölsérti talpam. De mi mást tehetnék? Kúszva mentsem magam? 'sak ifjú i képest ikor be árkon, a jtörténe- bbanása. ba, mint tező ko- tan belevésődnek. Már az ötödik vagy a hatodik palotasornál halad, a tógát egy zártabb, de nem komor öltözékre váltotta föl. A hóna alatt súlyos papírusztekercset szorongat, amelyre ö írt ugyan, de elolvasni már aligha tudná. A világban különben néhány száz évre háttérbe szorult az olvasás és az írás. Az utca embere riadtan pislog a szélrózsa minden irányába: barbár lovasokról, összetűzésekről érkeznek hányaveti és megbízhatatlan jelentések. A haladó férfi el-elbi- zonytalanodik. Tekintetéből lassanként kimosódik az ifjúságra jellemző sugárzóan túlzott derűlátás. — Az istenek is, akár a halandók — egy idő után — elsápadtak, és mint a tűz- fogta papirusztekercsek, elomlóitok ... A férfi viszont nem állhat meg. Vissza sem fordulhat. Az ő rendeltetése, hogy bejárja a Várost. Halad, halad, halad, és szürkületkor egy újszerű vendégfogadóhoz ér. A szomját enyhíti. Az éhéi csillapítja. És mivel ő az egyetlen vendég, a fogadós — széles mosollyal — elmeséli, hogy nem is olyan ré gén — valahol egy keleti városkában — három go nosztevöt keresztre feszítettek, és most olyasmit rebesgetnek, hogy az egyikük nem is volt gonosztevő, hanem valamiféle különc, olyasmi, mint Prométheusz ... Ö, mennyi idő telt el,- hogy Prométheuszt utoljára említették. Egy ezüstöt hajít az asztalra és éjszakára bevackolja magát a legsötétebb és legzártabb sa sarkba, s pontossággal tudja, hogy hosszú és kíméletlen éjszakában lesz része, és reggel nagy sietséggel újra a kezébe veheti a támaszul szolgáló botját és folytathat ja az útját, teljes napon át halad tovább, majd ismét alkonyat következik, és ő egy másik fogadóstól kér bebo- csájtatást, és megint ő lesz az egyetlen vendég, és a fogadós újból latrokról és újabb különcről beszél, nagy részletességgel elmondja a pusztulásukat, míg ezt a mostanit talán eléri a fele dés hínárja ... Fekete Zoltán: Fiú hegedűvel (Tolirajz)
