Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-24 / 34. szám
E gy rózsaszín virágba boruló, hatalmas gesztenyefa törzséhez erősített vaspadon két öregember üldögélt, s némán meredt a város te rének napsütötte ürességébe. A reggeli nap csodálatos kék derűt sugárzott az égről, beragyogta a fa lekonyult leveleit, s fölfedte sápadt bimbóinak teljes szépségét. Az aggastyánok szeme is kék volt, de a nyári égbolt pompája mintha gúnyt űzött volna a bennük tükröződő álmatag és komor fényből. Gyér, fehér hajuk, fakuló bőrük, színeha- gyott ruhájuk, dadogó ajkuk s rozoga csontjaik egyaránt már életük alkonyának voltak árulkodó jelei. Kezük reszketett, ajkuk nyáladzott, és üres, kifejezéstelen tekintetük mintha borostyánkövek ködfátylas csendjeként érzékelte volna a világot. Csak hallgattak, mivel egyikük megromlott hallása nagy-nagy fáradozás árán is csupán kiabálássá és félreértések forrásává tette az egymással való érintkezésüket. Térdük közt szorongatott ütött-kopott botjukkal és a fogantyún nyugvó összekulcsolt kidolgozott kezükkel úgy ültek ott, mint akik fölött megállt az idő. Mindemel lett nekik a téren minden eseménynek számított. Szemük semmit se mulasztott el a történtekből. Ügy tetszett, hogy minden elhaladó gépkocsi magában hordozza számukra egy szerencsétlenség lehetőségét; egy idegen arc megjelenése már-már forradalomnak hatott; s az itt-ott felbukkanó hölgyek suhogó, könnyű kagylórózsaszín nyári selyemruhájukkal szinte istennői varázzsal hajdani fiatalkori lelkűket keltették újra életre. S szemükben a fény olykor változott néhány árnyalatnyit. A tér túlsó felén egyszer csak egy közeledő alakra figyeltek fel. Hirtelen felélénkültek, s ez volt az első alkalom, hogy egymásra pillantottak. Ugyancsak először szóltak most egymáshoz. — Ki az? — kérdezte az egyik. — Duke, igaz? — Alighanem ő az — felelte a másik —, de nem látok odáig. Botjukra hajolva követték tekintetükkel a közeledő alakot. Ö is öreg volt. Mellette ők ketten még serdü löknek látszottak. Pátriárkaszerű külseje volt. Bibliai prófétára emlékeztetett ez a szakállas, ősz aggastyán. Időtlen volt. Méltóságteljes megjelenése ellenére úgy jött keresztül a téren, mintha épp gyaloglóversenyen venne részt. Bámulatosan fürgén és könnyedén mozgott. Amint a pádon megpillantotta a két öreget, könnyed vidámsággal suhogtatta feléjük sétapálcáját. Valahogy úgy, mint egy életerős kardforgató. Már vagy tíz méterről kiáltozva üdvözölt őket: — Reuben, öreg fiú! Hé, Shepherd! Komor motyogással válaszoltak. Amaz harsányan szidta az időjárást, s közben erősen rázta fehér szakállát. Mereven arrébb húzódtak, hogy ő is leülhessen. Belső megkönnyebbülés jelent meg borús arcukon, hiszen úgy tornyosult föléjük, akár egy fényes bronzszobor. — Azt hittem, már nem is jössz —■ motyogta Rueben. — Ó, csak egy kiadósat sétáltam — válaszolta félig kiabálva —, csak sétáltam. Nem is merték megkérdezni tőle, merre járt, ő mégis elmesélte élénk, tiszta hangján, melyből könnyen kikövetkeztethették, hogy hat-hét mérföldnél kevesebbet aligha tehetett meg, s erre mintegy szégyenkezve, szomorúan hallgattak. Felderültek, amikor matatni kezdett a zsebeiben, és egy zacskó mentolos cukorkát húzott elő. A fekete-fehér golyócskák összeragadtak benne, és erőt nyertek fáradhatatlan testének melegétől; s a cukorkát egyenként a szájukba dug- dosva, jő ideig szopogatták fogatlan szájukban komor ünnepélyességgel, tekintetüket a napsütés irányába fordítva. A cukorka szopogatása közben, a Í két öregember Duke szavait leste, valami nagy bölcsességet vártak tőle, mert a szemükben valóban kivételes ember volt. Réges-régen, amikor még karon ülő csecsemők voltak, ő már szakállas férfivá serdült, s mire elérték ifjúkorukat, akkor ő már izmos, érett ember volt. Egész életükben gyermeknek érezték magukat mellet.- te. S most, hajlott öregkorukban is megszégyenítette őket akaraterejével és életkedvével. Birtokosa volt ő a soha el nem múló ifjúság titkának. Számukra a téren túli világ fátyolos napfénybe mosódott, de Duke az egy mérföldre eső domboldalon futó nyu- lakat is felfedezte. Hozzájuk a világ hangjai egy kőfalon átszűrődve jutottak csak el, ő ugyanakkor meghallotta a szomszéd községben ugató róka éles hangját is. Míg ők kizárólag az emlékezetükre voltak utalva — hiszen olvasni nem tudtak — Duke szinte falta a betűket. Tájékozottsága a világról és az emberek legfrissebb ügyeiről kimeríthetetlen volt. Minden reggel perui földrengések, kínai háborúk, spanyolországi orgyilkosságok, vagy papi botrányok híreivel érkezett hozzájuk. Olyan odaadóan és rajongással hallgatták őt, akár egy prédikátort, tisztelettel néztek fel rá és csodálattal hittek benne. Előfordult, hogy szemenszedett hazugságokat hordott össze. Még csak a puszta gyanú sem merült fel bennük. Ahogy ott üldögéltek, és önfeled ten szopogatták a cukorkát, a gesztenyefa árnyéka egyre rövidebb lett, megnőtt nyugati csücske, és mint a dagály, felhúzódott egészen a lábukig. A nap változatlanul beragyogta a teret. Mikor elszopogatták az utolsó szem sima mentolos cukorkát is, Rueben hangosan érdeklődött, vajon mennyi is lehet az idő. — Az idő? kérdezte Duke, Sejtel mesen beszél. — Az idő? — Ismételte. Látták, amint keze ünnepélyesen fel- emelkedett és eltűnt a mellkasánál. Herbert Ernest bates* Nekik nem volt órájuk. Egyedül Duke jelezhette számukra az idő múlását, ő maga pedig csak gúnyolódott rajta. Megfontolt mozdulattal előhúzott egy zsebórát, ezüstláncánál fogva eltartotta magától és figyelmesen vizsgálni kezdte. Ök is figyelték, először meghatott ünnepélyességgel, majd csöndes döbbenettel. Előrehajoltak, úgy bámulták. Szemükből merő hitetlenség áradt. Az óra állt. A három öreg szótlanul nézte tovább az órát, melynek megállása úgy hatott, mintha egy finom műszer mondta volna fel a szolgálatot. Jóformán magának az időnek mozdulatlanságát. A mutatók néhány másod- percnyit elmozdultak fél négyről, majd újra megálltak. Duke füléhez emelte és hallgatózott. Az óra nem ketyegett. Az,aggastyán még egy percig gyászosan meredt maga elé. A zsebóra —- akárcsak Duke — mestermü volt, hihetetlenül régi, még Dukenál is öregebb. Hányszor dicsekedett már el nekik az óra korával és kifogástalan működésével, szépségével és felbecsülhetetlen értékével! Tudták, hogy valaha az apjáé volt, az emberek óriási összegeket kínáltak érte, s még egyszer sem állt meg a waterlói csata óta. Végül Duke törte meg a csendet. Titokzatosan, mint aki éppen valami rejtélyt old meg. — Tudjátok, mi ez? Csak a fejüket rázták, s kíváncsi tekintettel fürkészték őt. Hogy is tud hatták volna? .... Duke baljós kézmozdulatot tett, csaknem hadonászott a kezével, mely ben az órát szorongatta. — Az áram. Tompa csodálkozással meredtek rá. — Az áram — ismételte meg. — A testemben lévő áram. Shephard süket volt. — Micsoda? — kérdezte. — Az áram — felelte Duke jelentő ségteljesen, felemelve hangját. — Áram? — Nem értették, hát in kább vártak. A bölcs végül megszólalt, egyik kezével megismételve baljós, szfnte szertartásos gesztusát. — Tegnap állt meg. A vacsora kel lős közepén — mondta, majd pillanatnyi szünetet tartott. — Sosem állt meg, amióta az eszemet tudom. Soha. És akkor egyszer csak így, hirtelen megáll, épp pudingevés közben. Nem értem. Még életemben nem láttam ilyet. — Elvitted az óráshoz? — kérdezte Rueben. — El — válaszolta. — Elvittem. Ez az óra nálam is öregebb, mondtam neki, és még sosem állt meg, amióta az eszemet tudom. Futó pillantást vetett rá, megrázta, és azt mondta ... — Mit mondott? — Ezt az áram teszi, mondta, az ön testében levő áram. Ezt mondta Az áram. — A villanyáram? — Ezt mondta. Az elektromos áram. Maga tele van árammal, mondta nekem. Menjen csak haza, hagyja az óráját a polcon, majd elindul magától. így is tettem. A két öreg szemében élénk érdeklődés csillant fel. Ismét baljós csend állt be. Végül Duke — még mindig kezében az órával — széles mozdulatot tett. Győzelmesen magasba lendített- te a karját. — És elindult — mondta —, elindult! A két öregnek elakadt a szava a meglepetéstől. — Rendesen járt. Mint annak a rendje! Gyönyörűen! Az öregek szemében felcsillant az ámulat. Az óra állhatatlansága meghaladta gyönge felfogásukat. Tétován kerestek valami megoldást, mintha az égbolton ködös szemükkel egy távoli léggömböt keresnének. Tűnődve és motyogva csak annyit tudtak jelezni, hogy értik. — Való igaz — mondta Duke. — A polcon jár, de a zsebemben nem. Az áram miatt. — Az üt meg — mondta Rueben. — Az áram. — A testem — türelmetlenkedett Duke —, tele van vele. — Arammal? — Telistele. Az éltet. Ügy beszélt, mint aki valami díjat nyert. Színlelt szerénységgel, de dicsőségtől övezve. Fejét büszkén felszegte, fehér szakálla önérzetesen előrelendült, de a keze, melyben még mindig az órát tartotta, a tettetett alázattól mintha lehanyatlott volna. — Az áram — hencegett Duke. Szavai csendben fogadták. Egyszeriben mintha végre megértették volna, miben rejlik Duke életének erőforrása, fürge észjárása, patriarkális alakjának elképesztő fiatalsága. A gesztenyefa árnyéka ezalatt kis, sötét folttá zsugorodott a pad körül. A nap sugarai merőlegesen tűztek. A tömérdek bimbó alkotta gyertya a fán megannyi tiszta, fehér és rózsaszín láng. Valahol éppen delet kongatott egy toronyóra. Ebben a pillanatban Duke az órájára nézett, melyet még mindig a kezében tartott. Pillanatnyi bűntudattal meredt maga elé. A mutatók csodával határos módon a négyes számra vándoroltak, és a nyári délután csöndjében hallhatóvá vált a fogaskerekek halk zakatolása. Gyors, belenyugvó mozdulattal az órát ismét a zsebébe csúsztatta. Röpke pillantást vetett a két öregre, akik komoran elmerengtek. Nem láttak, nem hallottak semmit. Hirtelen felállt. — Ez az — mondta —, az áram. — Kezével mutatta, hogy egy kivételes jelenség áldozata. — Az áram — ismételte. Fürgén eltűnt a forró napsütésben fürdő téren, a két öreg pedig a magasztos csodálat ártatlanságával bámult utána. Duke végtagjai egy automata bábu gépiességével mozogtak, s bámulatosan fürgén eltűnt a szemük elől. A látóhatáron lebukó nap utolsó sugaraiban fürdette az öregemberek lábát. BRAUNSTEINER GLORIA fordítása * Angol prózaíró. Regényeken kívül novellákat is írt. 1905-ben született, 1973-ban halt meg. Igen, testvérek, mindenütt. (Tudom, tudón Mint mi, magányosak. Bánattól reszketi Éjszaka jelt adnak nekünk! JULES LAFORGI — Hé! Te ott lenn! Nem láttad a kei kémet? A hang úgy gördül le a hegyoldalon, m egy kő, belezuhant Antún fülébe, aki a nyá őrizte, és fölrázta őt tespedtségéből. A pá tor sietve fölállt — bő ruhája gátolta mozj sában —, néhány lépést tett, végigtekint a domboldalon, messze le a völgybe, azut megcsóválta a fejét, mintha azt mondái „Nem látok semmit.“ Majd a hegy felé f dúlt, szétvetette a lábát, és egyenes derékk a fejét fiátraszegve, a kezéből tölcsért f máivá a szája elé, hogy a szavak jobh kússzanak fel a hegyoldalon (legalább h száz métert kellett megtenniük), teli tori ból fölkiáltotta annak az embernek ott fei — Nem! Nem láttam a kecskédet! Azután visszatért előbbi helyére, és leüli három fenyő árnyékában. De a hang, ameh immár nem hallott, megakadt valahol a fe ben, a két halántéka között. „Nem láttad kecskémet?“ dobolta a szótagokat. Hogy mi szabaduljon tőle, Antún először a bütykös zével, majd a meggörbült mutatóujjával ü gette a fejét. Később eszébe jutott, hogy ideje hazatéi és nekilátott a birkaszámlálásnak. A lábal számolta — ez volt a kedvenc módszere. J ban múlt így az idő. Figyelem is kellett h zá, meg emlékezet, és Antún azzal hízelg magának, hogy bőven jutott neki mind a h tőből. Huszonhárom birkája volt — kecskéje i sem. Pedig a kecske olyan szépen ugi Olyan jól illik a sziklás utakra! És kedves amikor egy lapos kövön állva oldalról r az embert, mintha kigúnyolná az ügyetl ségéért. Mihelyt belépett házába. Antún így szól feleségéhez: — Safíka, a szomszéd a hegyen elveszte a kecskéjét. Nem láttad itt valahol a körn ken? — Nem. De gyere, vár a leves! Ó! Hogy ez az asszony milyen keveset SOMOS PÉTER vers roz; Meglestem a fecskék vonulását, cseppenként számoltam az esőt, kottázva, füttyös hajnalok zenéjét, öleltem izzó ágyékú szeretőt. Verseket írtam, hogy bebizonyítsam, ami szép, mind igaz, s ami igaz, szép, hogy az ember megváltható — elég hozzá a szépérzék. Egykori versjilozójiám itt megakadt. Ez elejei bájolgás lenne hát a végcél? Cél i ilyen profán összecsengése eredményezné dást? Ma már tudom, hogy nem így van. Mázsás átkokat mondatokká törni, szótac, málni a kimondhatatlant, a végtelent mérlt és — nehogy megártson! —, kanalanként megoldhatatlannak tűnő feladat. Pedig ez c det. A vers élet. A versírás életmentés. A örvényében fuldokló nyelvet kimenteni — nyedt izomköteget idejében, még mielőtt a száj, kirántani a torok mélyéről — vall mentés. A vers csodaelixírje. A nyelv ugya len védőanyagot termelni a tüdőből feltörő körből beáramló gázkeverék idegbénító mé\ A költő tehát egy szó-spray, a vers forrnáj metezi szét baktériumölő, rákellenes, idei semlegesítő gondolatait. Példákkal bizom Va j kai Miklós Egy férfi vonul át tógában ladó f a téren. A város még kicsi, és szí de a pazar és tágas paloták- már b ban már ott suhog a hírnév- fordul re és öröklétre hivatottság. várost A karcsú kőoszlopok ugyan lem eltűnhetnek, de végérvénye- Bélévé sen mégsem semmisülnek ahogy meg. Tudja ezt a tógában ha- rok is
