Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-17 / 33. szám
4 Dvas ne támogatná enes, de vak és né- a nyeregben. Két, surgató vörös tolt, íja ragyogó szemli lovas lepattant a 1 a szárat tartotta, itosan megérintet- ját. A test meginjnkéntesünket gráérte ... Szanitéc, ;t! lsóhajtott: 'ér ... Nem orvos em pap. ecsapódott a teke- mindent eltakart, tormát is ... Mindent megszoktam. A fehér épületet, az alkonyokat, a rőt macskát, amely az ajtófélfához dörgölőzik, csak az ő látogatásait nem tudtam megszokni. Először, ez még lent volt, a 63-asban, a falból lépett ki. Vörös koronásán. Nem volt ebben semmi szörnyű. Ilyennek látom álmomban. De tudom, ha rajta van a korona, akkor halott. És beszél: megmoccannak az ajkai, melyeket egymáshoz ragasztott a megalvadt vér. A szája már nyitva, vigyázzban áll, kezét a koronájához emeli: — Bátyám, nem hagyhatom ott a századot. És azóta mindig ez van. Jön: zubbonyán rajta a szíj, görbe kard, sosem pendülő sarkantyú, és mindig ugyanazt mondja. Tiszteleg, és aztán: — Bátyám, nem hagyhatom ott a századot. Hogy mi történt velem akkor először! Az egész klinikát felriasztottam. Nekem végem. Józanul ítélem meg a helyzetet: ha ott a koszorú, halott; ha pedig halott látogat és beszél hozzám, akkor megőrültem. Igen. Az alkonyat. A leszámolás órája. De egyszer, amikor aludtam, láttam a régi, vörös plüss kárpitozású bútorral berendezett szalont. A recsegő lábú, kényelmes karosszéket. A porlepte fekete rámában függő arcképet a falon. Az állványon a virágokat, a nyitott pianínót, s rajta a Faust partitúráját. Az ajtóban ott állt ő, s nekem vad öröm lobbant fel a szívemben. Most nem ült lovon. Olyan volt, mint amaz átkozott napok # előtt. Krétás könyökű fekete diákkabát rajta. Élénk szeme ravaszkásan mosolygot, egy hajtincs a homlokán. Egy fejmozdulattal behívott: — Bátyám, gyere be a szobámba. Mutatok valamit... A szalon kivilágosodott a szeméből áradó fénytől, nyomasztó lelkiismeretfurdalásom semmivé lett. Sosem volt az ,a vészterhes nap, amikor elküd- tem őt ezzel a szóval: „Menj!“ Sosem volt fegyverropogás, égett füstszag. Sosem utazott el, nem volt lovas katona. Zongorázott, csengtek a fehér billentyűk, arany cseppeket hullajtott a fény, a hangja élő volt, nevetett. Aztán felébredtem. És semmi. Se fény, se a szeme. Soha többé nem álmodtam ezt. De még akkor éjjel eljött, hogy súlyosbítsa pokoli kínjaimat; egyenruhás lovas katona, a lépte hangtalan, azt mondja, amit örökre mondani akar nekem. Elhatároztam, hogy véget vetek az egésznek. Minden erőmet összeszedve így szóltam hozzá: — Mit gyötörsz örökké, te hóhér? Miért jársz ide? Mindent beismerek. Magamra vállalom a bűnt — hogy halálos harcba küldtelek. Az akasztásért is magamra vállalom a felelősséget. Vállalom — hát bocsáss meg nekem, és hagyj békén. Tábornok úr, ő csak hallgatott, és nem ment el. Ekkor megvadulva a kíntól, teljes erőmből azt kívántam, hogy legalább egyszer menjen el önhöz, s vörös koronájához emelt kézzel tisztelegjen. Biztosítom, önnek is vége lenne, mint nekem. Egykettőre. Vagy tán ön sincs egyedül éjszakánként? Ki tudja, nem jár-e önhöz az a sáros, kormos arcú alak a hergyanszki lámpavasról? Ha igen, akkor igazságosan szenvedünk. Én küldtem oda Kolját, hogy segítsen önnek akasztani, de akasztani mégis ön akasztott. Szóbeli utasítással, amely nem szerepelt a napiparancsban. Hát, nem ment el. Ekkor nagyot kiáltottam, hogy elijesz- szem. Mindenki felriadt. Berohant az ápolónő, felébresztették Ivan Vasziljevicset. Nem akartam megérni a másnapot, de nem engedték, hogy végezzek magammal. Kitépték kezemből az üvegdarabokat, becsavartak egy lepedőbe, megkötöztek. Kaptam gyógyszert, kezdtem álomba merülni, de míg hallottam, amint az ápolónő azt mondja a folyosón: — Reménytelen, v Így igaz. Semmi reményem. Alkonyaikor, maró vágyakozással hiába várom az álmot — a régi, ismerős szobát, a sugárzó szemek nyugodt fényét. Nincs és nem is lesz soha többé. Nem szűnik a nyomás. Éjjelente megadóan várom, hogy megérkezzék a világtalan, jól ismert lovas, és rekedten azt mondja: — Nem hagyhatom ott a századot. Igen, reménytelen eset vagyok. A lovas halálra- gyötör. SÄNDOR LÄSZLÜ fordítása nte zúgott tőle a lüktetett! — morogtam maa fiam sajnálkozva, t a tévésorozatot? Bárcsak megismé- ak úgy ragyogott t az a kutya a teVérka. S odahozta n alá. sn keresztül!!! a lépcsőn. A nyelte ragyogott, mint ilt túljárnia a fel- leségem után, mint ibész, de vissza se a gondolataim jó klasszikus szerző ijságban olvastam, íitől égnek áll az letit. Mért nem a nemrég jelent meg ínnyomhatták voliki szólított volna, kéményseprőt lát. — válaszolja a rajta, hogy megnem morogna és — Ki? ... ? Csak nem ...? — lepődtem meg komolyan, s indultam a bejárathoz. Persze hogy a Harry volt. — Hol szedte ezt a fenevadat? — kérdezte flra- bánek úr, miközben kínosan ügyelt rá, hogy betartsa a tisztes távolságot a kutyától. Magam sem tudom, hogy jutott eszembe hős- ködni. Leguggoltam és rászóltam a kutyára: — Harry, pacsit kérek! S a kutya valóban odanyújtotta a mancsát, s ez annyira meglepett, hogy alig tudtam kimotyogni: — Látod, így már tetszel nekem ... S közben ájulás környékezett, amit alig bírtam legyűrni magamban. Hrabánek úr ezalatt besurrant a folyosóra. — Intelligens kutya — dicsérte, s ez úgy hang zott számomra, mint valami fönnséges muzsika. Hrabánek úr dolga végeztével aláíratta velem a gyűrött, maszatos füzetét, s kíséretem mellett eltávozott. A kutya fenntartott orral ült, mintha arra várna, hogy mit határozok. De én akkorra már kijózanodtam előbbi engedékenységemből és határozottan kifelé mutattam. Harry fordultában csaknem fellökött és kikocogott a folyosóról. Azt hiszem, elég világosan tudtára adtam, morfondíroztam magamban. Sajnos, nem. A tegnap délután megismétlődött. Ahogy a kutya befutott Radekkal, a dühöm tetőfokára hágott. Odacsalogattam az ólhoz, alkalmas pillanatban betaszítottam és lakatra zártam az ajtót. Senki sem szólt hozzám egy mukkot sem, azt sem mondták: jó éjszakát! Reggel nem találtam a farkaskutyát az ólban. 'Szóval ezért vigyorogta el magát Radek, amikor a Kóbor kutya további várható sorsát ecseteltem neki? A fiam a lépcsőn ült és a könnyeit törülgette, maszálta szét az arcán. — Miért nem vagy az iskolában? Nem volt ideje felelni. Votruba szomszéd közeledett a folyosón. — Tessék, itt van, ni! Ha már kutyájuk van, azt nem tudják, hogy a kutyát pórázon kell tartani? S egy kihűlőfélben levő baromfit nyom a markomba. Kakas? A gyönyörű, büszke farktollaiből alig maradt valami. — Nem a miénk ... — tiltakoztam bambán. — Nem szólt semmit? — intett fejével Radek felé. — Harminc kroncsi az egész. — Mars az iskolába! — szóltam a gyerekre. Kénytelen voltam a dugipénzemhez nyúlni. — Drágább lenne, de hát elég vén volt már... Votruba szomszéd közben jól megnézte magának az átnyújtott három tízest, mintha attól tartana, hogy hamisak, a fejét csőválgatva eltávozott. Ott ültem magamban a kimúlt1 kakas teteme mellett, és azon tűnődtem, kin töltsem ki a bosz- szúmat. Kint ezalatt feltámadt a szél. Hordta, kavarta a havat, Jő volt így az ablakon keresztál bámulni a hő kavargását. A radiátor ontotta a meleget, a rádióban kellemes zene szólt. Visszatéri a jókedvem. A kutya művét aránylag olcsón meg úsztam. Pulykára is akadhatott volna a bestia, s akkor most legalább egy százasom bánná... Valamit keresni kezdtem a folyosón levő polcon. S akkor kaparászást hallok az ajtón. Ügy rohantam oda, hogy akárki is az, megölöm. Harry állt ott, felém nyújtva a lábát, mintha csak látogatóba jött volna a legjobb barátjához. A természetes mozdulat lefegyverzett. Ügy nézett rám, mintha csak azt mondaná: — Kiskomám, tán csak nem zavarsz ki ebbe az ítéletidőbe? Valami megtört bennem. Beengedtem a folyosóra. Bent azután a szőnyegre mutattam és ráparancsoltam: — Oda feküdj, te mihaszna! Megkerülte a bútorokat, bedugta az orrát a konyhába, nyújtózott egyet és lerázta magáról a maradék havat. Aztán elnyúlt; a mellső lábaira hajtotta fejét és behunyta a szemét. Amikor már együtt volt a család, megkezdtem a kihallgatást. — Ki engedte ki Harryt az ólból# Ki akarja elvenni még az életkedvemet is? Nos, ki, ki, ki? Az asszony nem bírta idegekkel. — Mi bajod van ezzel a kutyával? Most is milyen szépen fekszik a szőnyegen! Nem hittem volna, hogy olyen szívtelen vagy ... Kitártam a hűtőszekrény ajtaját és az asztalra hajítottam az öregúr kakasát. Harry erre a heverő alá bújt, mintha sejtené, hogy most dől el a sorsa. — Hoztam virslit — mondta az asszony, de aztán látta rajtam, hogy most semmi kedvem tréfálkozni. Olyan megjegyzést tett hát, hogy a kakasból egész jó leves kerekedne. A gyerekek azonnal egyetértettek vele. Én meg azt kezdtem magyarázni, hogy mennyivel több gondunk lesz ezután. A lehető legfeketébb színben, szinté könyörtelenül ecseteltem a különféle kellemetlenségeket, ami a kutyatartással jár. Harry ekkor előbújt a heverő alól és a lábam elé tett egy csillogó valamit. Az elveszettnek hitt karórámat, amit a feleségemtől kaptam ajándékba még karácsonyra. Megadtam magam. Ezek után mi mást tehetem volna? És megígértem Harrynak, hogy új nyakörvet kap a legszebb csattal, ami csak a helyi üzletben kapható lesz. VÉRCSE MIKLŰS fordítása KIRALYUÄIASZTASA Egyszer az egerek elhatározták, hogy királyt választanak maguknak. Hamarosan megtartották a népszavazást, de mivel több királyjelölt közül egyik sem volt erősebb a macskánál, ezért az egerek úgy döntöttek, hogy más nemzetségbeli legyen a király. El is indultak, hogy megkeressék az erős fejedelmet s amint mentek, mendegéltek, egyszer csak találkoztak a kutyával. — Hallgass meg bennünket, pajtás — szólították meg a kutyát —, szükségünk lenne rád! Uralkodjál M fölöttünk, s légy a mi királyunk, hiszen te erősebb vagy a macskánál. A kutya elgondolkozott aztán így válaszolt. — Hagyjam el a gazdámat, aki hűségemért hússal, csonttal fizet, és válasszam a bizonytalant, hogy uralkodjam az egerek felett? Azt már nem! Inkább továbbra is a gazdámnál maradok. Az egerek nehezen nyugodtak bele a kutya elhatározásába, s még hosszasan könyörögtek neki, de a kutya hajthatatlan maradt. Végül belátták, hogy kár az időt a kutyára pocsékolni és elhatározták, hogy addig mennek, míg valahol rá nem akadnak az igazi, erős fejedelemre. Amint mentek, mendegéltek, egyszer csak találkoztak az oroszlánnal. — Hallgass meg bennünket, pajtás — szólították meg az oroszlánt, szükségünk lenne rád! Uralkodjál felettünk, s légy a mi királyunk, hiszen te erősebb vagy a macskánál. Az oroszlán elgondolkozott, aztán így válaszolt. — Hagyjam el a szavannát, ahol én vagyok a fejedelem, és válasszam a bizonytalant, hogy uralkodjam az egerek felett?! Azt már nem! Inkább továbbra is "* itt maradok. — Az egerek nehezen nyugodtak bele az oroszlán elhatározásában s még hosszasan könyörögtek neki, de az oroszlán hajthatatlan maradt. Végül belátták, hogy kár az időt az oroszlánra pocsékolni és elindultak, hogy tovább keresség az igazi, erős fejedelmet. Amint mentek, mendegéltek egyszer csak találkoztak az elefánttal. — Hallgass meg bennünket, pajtás — szólították meg az elefántot—.szükségünk lenne rád! Uralkodjál felettünk, s légy a mi királyunk, hiszen te erősebb vagy a macskánál. Az elefánt elgondolkozott, aztán így válaszolt. — Hagyjam el az őserdőt, ahol én vagyok a legnagyobb és válasszam a bizonytalant, hogy uralkodjam az egerek felett?! Azt már nem! Olyan kicsinyek vagytok, hogy nem is látszotok, s ha néhányatokra rálépnék, észre sem venném. Az egerek nehezen nyugodtak bele az elefánt elhatározásában, s hosszasan könyörögtek neki, de az elefánt hajthatatlan maradt. Végül belátták, hogy kár az időt az elefántra pocsékolni és elindultak, hogy ni tovább keressék az igazi, erős fejedelmet. Amint mentek, mendegéltek egyszer csak találkoztak a szamárral. — Hallgas meg bennünket, pajtás — szólították meg a szamarat —, szükségünk lenne rád! Uralkodjál felettünk, s légy a mi királyunk, hiszen te erősebb vagy a macskánál. A szamár elgondolkozott, aztán így válaszolt. — Ha igazán királlyá választotok engem, akkor gyertek és utánozzátok az én hangomat! — Az egerek/ csudamód meglepődtek s gyorsan összedugták a fejüket, hogy most mitévők legyenek. De rövid tanácskozás után valaki máris előlépett a sorból s azt mondta, hogy ő karmester; — sorba állította őket s intett a pálcájával, hogy a próba megkezdődhet. És próbáltak is az egerek kétszer, háromszor, ötven- szer, de hiába végeztek légzőgyakorlatokat, hiába tátották nagyra a szájukat, szamárhang bizony mégse hagyta el a torkukat. Sokáig búslakodtak, de mit tehettek?! A hosszú vándorlástól és a sok megpróbáltatástól kifáradva végül is király nélkül tértek haza, s azóta sincs királyuk és az egerek azóta is csak cincogni tudnak. MÄZIK ISTVÁN A vers: szappanbuborék. Ha nincs szellő, mely felemelje, elpukkad. Ha van szellő, mely felemeli, elpukkad: a napsugár lövi szét. j! az Csillag az ablakon. A fájdalmas csend, a halál bütykös ujjai közt feketén. Elmaradt a kihirdetett madársikoly, az est hirtelen szele kimúlt. A csillag a halált szereti, s a fájdalmas csendben ég el. * Kopócs Tibor illusztrációja JÓKAI LAJOS
