Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-17 / 33. szám
Mindennél jobban gyűlölöm a napot, a harsány emberi hangokat és a kopogást. A sűrű, sűrű kopogást. Az emberektől úgy íélek, hogy h.a este a folyosón idegen lépéseket és hangokat hallok, kiáltozni kezdek. Ezért kaptam a különszo- bát, a legjobbat a folyosó végéé, a 27-est. Senki sem jöhet be hozzám. De hogy még nagyobb biztonságban érezzem magam, sokáig könyörögtem Ivan Vasziljevicsnek (még sírtam is), hogy adjon nekem géppel írt igazolványt. Végül engedett kérésemnek, és belevette az igazolványba, hogy a pártfogása alatt állok, és senki el nem vihet. De az igazat megvallva, nem nagyon bíztam aláírása hatékonyságában. Ezért aztán rábírtam a professzort, hogy ő is írja alá az igazolványt, és üssön rá kerek, kék pecsétet. így már más. Sdk olyan esetről tudok, amikor az emberek csak azért maradtak életben, mert kerek pecsétes papirost találtak a zsebükben. Igaz, hogy azt a bizonyos kormos arcú ‘fnunkást Bergyanszk- ban éppen azután akasztották fel a lámpavasra, hogy megtalálták csizmájában az összegyűrt pecsétes igazolványát.. Az igazolvány juttatta a lámpa- vasra, és a lámpavas lett az oka a betegségemnek is (nyugodjanak meg, jól tudom, hogy beteg vagyok). Valójában még Kolja esető előtt* történt velem valami. Eljöttem onnan, hogy ne lássam, hogy akasztják fel azt az embert, de a félelem elkísért remegő lábaimban. Akkor természetesen nem tehettem semmit, most azonban bátran kimondanám: — Tábornok úr, ön egy vadállat! Ne merjen emberekei akasztani! Ebből is láthatják, nem va gyök gyáva, nem a halálfélelem hajtott, hogy azt a pecsétet szóba hozzam. Ő, én pem félek a haláltól. Sőt, főbe lövöm magamat, méghozzá hamarosan, mert Kolja a kétségbeesésbe kerget. Azért lövöm magam főbe, hogy ne lássam, ne halljam őt többé. Már maga a gondolat is, hogy értem jöhet nek ... Förtelmes. Naphosszat a díványon fekszem és kinézek az ablakon Zöld kertünk felett levegőszakadék, a kert mögül egy hatemeletes sárga házóriás fordítja felém ablaktalan tűzfalát, közvetlenül a tető alatt hatalmas, rozsdás négyszög. Cégtáb la. Fehér betűk: Fogászati la boratórium. Eleinte gyűlöltem. Azután megszoktam, és ha levennék, tán hiányozna. Egész nap előttem van, elnézem, így összpontosítom a figyelmemet, hogy eltöprenghessek a fontos dolgokon. De már esteledik. Elsötétül a levegőkupola, eltűnnek szemem előtt a fehér betűk. Szürkén belefoszlom a komor homályba én is, ahogy a gondolataim. Az alkonyat — micsoda szörnyű és jelentős időszaka a napnak. Ellobbanás, semmibe oldódás. Bársonyos léptekkel kószál a folyosókon egy rőt kandúr, néha felkiáltok. De nem engedem, hogy lámpát gyújtsanak, mert ha iki- gyúl a láng, egész este zokogni fogok, a kezemet tördelve. Jobb megadőan kivárni azt a pillanatot, amikor a sűrűsödő sötétben felvillan az utolsó, a legfontosabb kép. Öreg édesanyám mondta: — Már nem bírom sokáig így. Mindenhol esztelenséget látok. Te vagy az idősebb, és tudom, hogy szereted. Hozd haza Kolját. Hozd haza. Te vagy az idősebb. Hallgattam. Ekkor minden sóvárgő fájdalmát belesűrítette abba, amit mondott: — Keresd meg! Ogy teszel, mintha így lenne rendjén. De ismerlek: okos vagy, és már régen tudod, hogy esztelenség az egész. Hozd vissza Kolját, egy napra. Csak egyre. Aztán megint elengedem. Hazudott. Ugyan, hogy engedte volna el megint? Hallgattam. — Csak a szemét szeretném megcsókolni. Hiszen úgyis megölik. Hogyne sajnálnám? A kisfiam. Kit kérhetnék meg, ha nem téged? Te vagy az idősebb. Hozd haza. Nem álltam tovább, lesütött - szemmel azt mondtam: — Jól van. De anyám megragadta a karomat, maga felé fordított, hogy az arcomba nézhessen: — Esküdj meg, hogy élve hozod vissza! Hogy lehet erre megesküdni? De azért, esztelenül, megesküdtem rá. — Esküszöm. Miyen kishitű az anyám; ezzel a gondolattal keltem útra. Aztán Bergyanszkan láttam a meggörbült lámpavasat. Tábornok úr, igaza van, én sem vagyok kevésbé vétkes, mint ön, szörnyű felelősség terhel a kormos arcú emberért, de az öcsém, az más. Az öcsém tizenkilenc éves. Bergyanszk után híven teljesítettem eskümet, s húsz ver- sztányira onnan, egy patak mellett megtaláltam az öcsémet. Szokatlanul ragyogó napsütés volt. Egy lovascsapat léptetett mocskosfehér porgomolyban a keserű füstszagot lehelő falu felé, az úton. öcsém az első sor szélén lovagolt, sapkája a szemére húzva. Tisztán látom: a jobb sarkantyúja lecsúszott a csizmasarkára. A tányérsapka szíja végigfut az arcán, az álla alá. — Kolja, Kolja! — kiáltottam, és odafutottam az útszéli árokhoz. összerezzen. A komor, izzadt katonák felém fordították fejüket a sorból. — Á, bátyám! — kiáltott vissza. Nem tudom, miért, sose szólított a nevemen, mindig azt mondta: bátyám. Tíz évvel vagyok idősebb nála. És mindig nagyon hallgatott rám. — Várj. Várj meg itt — folytatta —, az erdőszélen. Mindjárt visszajövünk. Nem hagyhatom ott a századot. Az erdőszélen, elkülönülve a századtól, mohón szívtuk a cigarettánkat. Nyugodt voltam és eltökélt. Esztelenség az egész. Anyánknak tökéletesen igaza van. — Mihelyt megjöttök a faluból — suttogtam neki —, bejössz velem a városba. És egy- kettő el innen, mégpedig örök-_ re. — Mi jut eszedbe, bátyám? — Hallgass — mondtam —, hallgass. Tudom, mit beszélek. A század nyeregbe pattant. Nekilódultak, beleügettek a fekete füstgomolyokba, már messze kopogott a lovak patkója. Sűrű, sűrű kopogás. Mi történhetik egy óra alatt? Visszajönnek. Várni kezdtem a vöröskeresztes sátor előtt. Egy óra múlva megpillantottam az öcsémet. Visszafelé is ügetésben jött. De a század sehol. Csak két pikás lovas ügetett mellette két oldalt, az egyik — a jobb oldali — minduntalan odahajolt az öcsémhez, mintha súgna neki valamit. Az erős napfényben hunyorogva néztem: furcsa álca — szürke sapkában ment el, vörösben jön ,vissza. És már esteledett: fekete pajzson rikoltó sapkaforma. Se haj, se homlok. Helyette vörös koszorú, sárga felhőkolon- cok-fogcsonkok. A lovas — az öcsém; fején zilált vörös korona; meredten ült a tajtékos paripán, mintha díszszemlén léptetne; csak a jobb oly fi Büs ma le vérpá ahol pár f A l lóról, jobb) te K< gott.' Eg’ nátsz hívd A í kell Ek te fá még O jabban, ha megyek a pincébe megrakni a kazánt, gondosan bezárom a lakást, mert a múlt héten a saját bőrömön tapasztalhattam, hogy nem érdemes könnyelműnek lenni. Egyszer nyitva felejtettem az ajtót, azóta hiányzik az órám, amit a feleségemtől kaptam karácsonyra. Eltűnt. Pedig határozottan emlékszem, hogy a konyhában hagytam az asztalon. Ott feküdt, halkan ketyegett, míg valaki el nem emelte. Azóta zárom az ajtót, nehogy újra kísértésbe essék valaki, akit talán jól ismerek. Ugyanis úgy mondják, hogy alkalom szüli a tolvajt. Nem szeretném, hogy annak a bizonyos személynek a tette az én lelkiismeretem terhelje. Teszek egy lapáttal a tűzre, aztán mindjárt egy másikkal is, s gondosan megkotrom a rostélyt. — Csrrr ... brrrr ... — szólal meg odafenn a csengő. Becsapom a kazán ajtaját, s mint egy húszéves, szaladok fel a lépcsőn, a csap alá tartom a kezem és ajtót nyitok. A bejárati lépcsőn az én aranyos kis Vérka lányom áll, s mellette — fogódzkodjak meg — egy kutya. Egy borjú nagyságú farkaskutya. A fejét kutyamód kissé oldalra tartja, az orrát a táskát tartó kézhez dörzsöli, s nyelvét bűnbánóan lógatja. — Mi ez? — kérdem lihegve. — Kutya — mondja VéFka kissé csodálkozva. Biztosan meglepte, hogy erre nem jöttem rá magamtól. — Azt látom, de ... de kié? — Senkié. — Hogyhogy senkié? Minden kutya tartozik valakihez. Végtére is háziállat — próbálom menteni apai tekintélyem. Ráadásul ez a „senkié“ nekem nagyon gyanús. Ez a szó nagyon homályos csengésű. Senkié annyit jelent, mint bárkié... Akár a miénk is. — Mondd neki, hogy takarodjék — utasítom Vérkát, s mijjor látom milyen konokul néz rám, bependerítem a folyosóra. — Nem azért fűtök, hogy te feleslegesen szellőztess ... — mondom neki magyarázólag, nehogy még azt higgye, hogy félek a kutyától. — Szevasz, Harry! — köszön el a kutyától Vérka az ajtón keresztül. — Öltözz át, készítsd el a dolgaidat holnapra, írd le a leckédet, mosogass el ... — sorolom neki a napi teendőit, csupán azért, hogy éppen csak mondjak valamit. Kipillantok az ablakon és látom, hogy a kutya még mindig ott ül a lépcső fordulójában. Zavaromban nem tudom, mihez kezdjek a kezemmel. A szekrényhez lépek, kihúzom a fiókját, de be is csukom. Kezdek ideges lenni. — Honnan tudod, hogy Harrynak hívják? Vérka rámnéz, felemeli a fejét. — Nem tudom. A szeméből borsónyi könnycseppek potyognak. — Semmit sem tudok! S dobbant hozzá a lábával, akár egy kész nő, és eltűnik a szomszéd helyiségben. Kis ideig tanácstalan vagyok. Illik így beszélni egy apával? A düh kerülget. A lázadást a csírájában kell elfojtani. Ordítanom kéne. Már csak a rend kedvéért Is. Hogy meg ne ismétlődjék... Fogok egy újságot, leülök a fotelba és kinyitom. Egy ideig nézem, majd rájövök, hogy fordítva van a kezemben. Dühösen csapom az asztalra. Hiába igyekszem, az a kutya nem megy ki a fejemből. Aztán eszembe jutott, hogy újra meg kéne próbálkoznom azzal a jógával. Jót tenne egy fejállás, az izmok lazítása... A barátom már hónapok óta azt állítja, hogy jót tesz neki, megnyugtatja. Az ablakhoz megyek. A kutya már nem ül a lépcsőn, s nekem kedvem lenne nevetni. Még ha mondjuk egy tacskó lenne, vagy valami kisebb pincsifajta, de egy farkaskutya ...! Ráadásul senkié! Ki tudja, honnan került ide? Azt a jógát mégiscsak meg kéne próbálnom . . . Megérkezik a feleségem, leül velem szemben és mesélni kezd. Zárás előtt áll, az ügyiratok harmada meg még hiányzik, sejtelmük sincs, honnan szerzik be. A főnöke megint „megtépte magát...“ Hallgatom, de közben a kutyára gondolok, amely akkora, mint egy borjú. Az emberek manapság már azt sem tudják, mit is akarnak tulajdonképpen. Szereznek egy kölyökkutyát, nevelgetik, dédelgetik, sonkával meg más nyalánksággal etetik, mígnem falánk döggé cseperedik. Nem csoda aztán, hogy egy szép napon a négylábú jő barát az autóba kerül és kiviszik a hétvégi házba, vagy még tovább, valahová az erdőbe. — Harry, a gazdához! — szól rá ott mézesmázos hangon a ház úrnője. A gazdi egy fához köti a kutyust, s agyő ... S Harry egyszerre gazdátlan lesz, senkié, ha sikerül neki elrágnia a szíjat. Megnyikordult a bejárati ajtó. Ogy tűnik, hogy Radek nem nagyon siet. Tán megint van valami bejegyzése a tanulókönyvecskében? A legutóbb például ez állt benne: „A nagyszünetben csúszkált a folyosón, s amikor a szolgálatos figyelmeztette, megfenyegette őt az öklével.“ Űjabb balhírt sejtve mentem elébe. Az ajtó sarkig tárva. Radek a kutyával társalgóit. Ha sörért találom küldeni, süketnek tetteti magát, vagy olyan fáradt képet vág, mint aki alig húzza a lábát. — Várj csak, Harrykám, mindjárt hozok neked valamit... ! — Ide figyelj, kiskomám, nem szeretném ... — próbáltam meggyőzni, de az asszony a szavamba vágott: s — Na, mi az, Harryka, eljöttél látogatóba? J3 milyen mézes-mázas volt a hangja! A farkaskutya eléje hasalt, a mellső lábait maga elé nyújtotta és bólogatott a fejével, mintha értené. Radek megvakargatta a füle tövénél, aztán kinyitotta a kutya pofáját: — Ide süss, micsoda agyarai vannak! — Adunk neki egy kis harapnivalót. Ogy egyezkedtek, mintha én nem is léteznék a világon. — Ne kiabálj velün! Harry, Harry, Har: fejem. A halántékom — Miért éppen ez gamban. — De apu ... — ni — Hát elfelejtetted A négy tankista meg telnék! — tette hős a szeme. Szóhoz sem jutottal — A mi Harrynk c — Megharap! — figyelmeztettem a fiacskámat. Semmi okosabb nem jutott az eszembe. — Nem harap. — Megnézem, hátha akad valami a hűtőben — mondta az asszony. Ha nem tévedek, mégiscsak én lennék a családfő, ágaskodott bennem az önérzet. Indulatosan álltam a feleségem útjába; szinte kirobbant belőlem: — Zabáltatjátok, s aztán itt ül majd nekem az ajtóban reggeltől estig. Ügy nézett rám, mintha csak azt mondaná: Hát igen, te vagy a családfő, de én meg a nyak, s az arra fordítja a főt, amerre csak akarja. Aztán határozottan faképnél hagyott. — Nincs szíved? A kutya a világ leghűségesebb állata — kiáltott vissza a konyhából. — Igen, csakhogy az állat... — próbálkoztam ellenvetni és erőt gyűjteni az újabb támadásra. Sejtettem, hogy nem csupán a kutya etetésére megy a játék. A képzeletem olyan képeket varázsolt elém, amitől elállt a lélegzetem. — Tegnap például egészen a portáig elkísért — közölte velem a feleségem. — Harfy ...? — Minket meg az iskolába kísért el — tette hozzá Radek féltékenykedve. — Hagyjátok abba! levízióban — vágott £ a számtandolgozatot, Mienk? Soha! Csal A kutya reggel me, ve lógott a pofájábi a csibész kölyöknek nőttek eszén. Ogy ko valami díszőrség. — Húzd csak a cs gyere! Ülök az írógépem messze kalandoznak, elbeszéléséhez, amit Fordítás angolból. F ember haja, ha ism gyűjteményt vették a a kiadónkban, s egy na az elbeszélést? Hirtelen úgy tűnt, Ahogy kinéztem az i tam az ajtóban. — Hozzánk jön, Hl — Hova máshová, homlokát törölgetve könnyebbült. — Nyitva van ... — Mennék is, ha" nem vicsorgatná a ft Mihail Bulgakov HISTÓRIA MORBI MIUN DUSEK í
