Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-17 / 33. szám
ÚJ szó Mu rát Auezov MfmrfflMTft éímodern malom 2. jurij Ritheu észrevehetően megköny- nyíti a feladatát. A szórakoztató elbeszélés műfajában írja meg azt az epizódot, amikor A.rmagirgín, a regény hőse Jakutszkba utazik, hogy áldozzon a Napfényes Uralkodónak és felvegye a keresztény hitet. Az etikai problematika, melyet a szerző önmaga számára tisztázott, nem talál megfelelő formára, s ezért figyelmen kívül marad az Armágirgin élete folyamán, az ő részvételével a nép sorsában végbement események tragikus fensége. Az a törekvés, hogy az író az egész világot szavának hatalmába kerítse, sajátosan valósul meg Timur Pulatov üz- bég író műveiben. Az általa leírt események zárt térben zajlanak le. Ez lehet tengerbe vesző szigetecske, vagy egy tömör fallal körülvett kis udvar, vagy az öreg kánya birodalma — mint a jellemző című kisregényben, a Birtokokban (Vlagyenyija) — vagy egy hörcsöglyuk. Előttünk egy lokális, behatárolt világ, ám a kiválasztott terek pontos, ötvösművészi megjelentetésében az író lelkileg olyannyira fennkölt és ihletett, mintha a csillagos égboltot alkotná meg. Timur Pulatov legutolsó kisregényei alapot adnak arra, hogy szerzőjüket a művészi szó eredeti és teljesen kifcirrott mestereként emlegessük. Csingiz Ajtmatov kisregénye, A tengerparton futó tarka kutya sok olyan vonást tartalmaz, melyeket a fentebb említett művekből már ismerünk. Ezek az életmód élénk színezésű részletei, a nyivhek keletkezéséről szóló betétlegendák, az alapcselekmény zárt tere, s végül a nemzetség folytatásának az erkölcsi problémafelvetés útján megoldott témája. Mindezzel párhuzamosan a kisregény egy sor új esztétikai tulajdonságot hordoz, amelyek az író ama tudatos és célirányos kísérletének eredményeképpen születtek, hogy túl lépjen az általa és az írótársai által elért határokon. A kisregényt ebben az értelemben a minket érdeklő irodalmi jelenség megoldott és megoldatlanul maradt problémáinak mintaműveként szemlélhetjük. Csingiz Ajtmatov több helyen „kiigazítja“ Vlagyimir Szangi nyilvánvaló művészi tévedéseit. így például a nyiv hek életéről nem közvetlen szerzői elbeszélésben ad történelmi ismeretterjesztő közléseket, hanem a fiú érzékelésén keresztül, és ezért ezek nem terhelik a szöveget, hanem éppen ellenkezőleg, sokszorosan erősítik. A Kiriszk tudatában tükröződő népi lelkivilág a legnehezebb megpróbáltatásokon megy keresztül az élet és a halál közti vég letes, kritikus szituációban. Oj kisregényében Ajtmatov kivételes fontosságú kísérletet tesz egy olyan stílus megteremtésére, amely képes mikromodellben bemutatni az emberi létet a maga alakulásában és a jövő felé haladó mozgásában. És a világ- kultúra történetében olyan tradíciót talál támaszul, amely a maga korában kidolgozta a nemzedékek történelmi alakulásának és folyamatos kapcsolatának fogalmát. Már a kisregény indításakor sem csak a szókincs az, ami a mítoszok stilisztikájára emlékeztet, hanem a leíró jelzők használatában megmutatkozó la- konikusság (a figyelem általánosított fogalmakra — víz, szárazföld — és kölcsönhatásukra összpontosul). A továbbiakban négy nyivh kerül az előtérbe a csónakban, akiknek a tombolni kezdő őselem által rájuk mért rettenetes megpróbáltatásban mindössze egyetlen fegyverük van: „az idősebbeknek a fiatalok iránti szent kötelessége“. A szöveg többértelmű lesz, megerősödik a szimbolikus elem. Ez a stilisztikai réteg a kisregényben egy konkrét, térben és időben korláto zott jelenség másik leírásával párosul. Példaként össze lehetne hasonlítani Organnak, a törzs legöregebb tagjának álmait és ábrándjait, a halhatatlanságról és a szabadságról szőtt gondolatait a saját kezűleg készített kajakhoz intézett monológjával. Az első esetben az írás „kísérleti“ technikája győzedelmeskedik. A másodikban, amely ugyancsak magasztos-sokatmondó hangvétellel kezdődik f„Te ismered a tenger nyelvét, ismered a hullámok szokásait .., fokozatosan bekövetkezik a „földre szállás“, a szerző kötelességének tartja, hogy minél több információt közöljön a vadászatra induló nyiv- hekről, és Organ monológjába ifbeil- leszti a kisfiúról, a segítőtársairól, az evezés művészetéről, az előttük álló útról szóló mondatokat, valamint az arra vonatkozó közléseket, hogyan fogadja őket a törzs siker esetén, sőt beépít még egy szokványos vadászprognózist is („Hamarosan elles lesz, a gyű rűsjókák falkába gyűlnek a szigeteken“ I — vagyis mindazt, ami az első statisztikai réteg normáinak szempontjából lényegtelen, felesleges, túlzottan részletező. Ezek a stílusrétegek jól megférnek egymással, és közülük mindegyik külön külön is méltó a nagy művész tollához. Igaz, a „fennkölt“ intonáció a hétköznapi reáliák ábrázolásában helyenként patetikussághoz vezet, de a részletek bővérű „földhöz ragadt“ világa a szerzőt a lét konkrétumainak szférájában tartja. Egyébként úgy tűnik, ő maga arra törekszik, hogy eltávolodjon ettől — számára mindennél fontosabb, hogy a lét univerzális formulájaként feltárja az ember erkölcsi kötelességét, és minden egyebet ennek eszméjének rendel alá. A folklórmotívumok felhasználásában hasonló mértékű szervességet elérni önmagában véve nem egyszerű dolog. Amint a fent említett tehetséges művekből látható, a fiatal irodalmaknak még felül kell emelkedniük a felesleges funkcionalitáson: ezek az Irodalmak a történelemtudomány, etika és etnográfia feladatait veszik magukra, eközben azonban nemritkán a világfelfogás sajátos, passzív szemlélődő jellegű rendszerét hozzák létre. A funkcionális feladatvállalás az irodalom olyan vonását feltételezi, mint a túl józan számításra és a racionális jellegre való hajlam (miközben látszólag allegorikus elidegenítettségről van szó), és ez végső soron gúzsba köti a művészi gondolkodás szabadságát. A mítosznak, mint a világ modern művészi megjelenítési eszközének az abszolutizálása, ami elsősorban Viktor Levcsenko kritikus cikkében fejeződik ki, kétségkívül polemikus szélsőség. Viktor Levcsenko túlzottan betű szerint értelmezi Claude Lévi-Strauss francia tudós lényegében metaforikus mondatát arról, hogy a mítosz az emberiség tapasztalatának „kódolása“. Miután kijelenti, hogy a jelképesség különböző formáit az irodalomban feltétlenül jóindulatúan kell fogadni, a kritikus figyelmen kívül hagyja ezt a gondolatot, hiszen itt a mítosz „szellemi emlékezetünk és ősanyánk“. A mítoszféle fordulás, Levcsenko véleménye szerint, visszaadja az „elveszett“ (Nem a meghaladott! — M. A.) szinkretikus világfelfogást, és szükség van rá a „jelen megértése szempontjából“. Ez a gondolat olyan határozott formában van kifejtve, hogy itt nem kommentárokra és magyarázatokra van szükség, hanem a vele szemben való ugyanolyan határozott állásfoglalásra. Azzal kell kezdeni, hogy a mítosz nem tartalmazhat kódolt információkat „az egész emberi nem múlt fáról, jelenéről és jövőjéről“. Ez specifikus világfelfogás, amely olyan szituációkra jellemző, amikor az értelem az egészet akarja átfogni, de igényeit nem tudja megvalósítani a filozófiai, realista gondolkodási formákban. A művészi tudat számára a múlt eseményei és az emberi történelem kulturális öröksége felé fordulás nem azáltal produktív, hogy az elmúlt idők tapasztalatában van „kódolva“ a válasz a jelen kérdéseire. A múlt olyan áldásos anyag, melynek tudatosítási folyamatában érlelődik, edződik, nyer jelentőséget és erőt a művészi gondolat. A mítosz pedig a maga — a lét minden szintjének kimerítő magyarázatára való — igé nyével ellentmond a megismerés dialektikus útjának, melyet a művészi-alkotásban csak a realista művészet érhet el, és ezért nem cselekvőképes sem a múlt jelenkori megértése szintjén, sem a „jelen megértése“ szintjén. így áll a dolog a mítosz „emlékezetével“. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mai író nem alkalmazhatja a mítoszt mint művészi eszközt, különösen ha azt a tartalmi fejlődés igényli, és ha a mítosz szervesen illeszkedik az elbeszélés szövegébe. Ám helytelen lenne a mítosznak valamiféle univerzális jelentőséget tulajdonítani. Ezért is kell egyetértenem Lev Anyinszkij kritikussal, aki arra szólít fel, hogy ne engedjük ki a kezünkből a realista művészet hatalmas fegyverét a maga mindent meghatározó alapelvével: a valóságot magának a valóságnak a formáiban kell megjeleníteni. És lehetetlen elfogadni Ana- tolij Bocsarov irodalomtörténész álláspontját, aki a mítoszteremtés tünetében a próza intellektualitását fokozó eszközt lát, s közben megfeledkezik arról, hogy a mítosz a filozófiát helyettesíti, feltételezve az értelem kapitulációját. A vita során elhangzott az a termékeny gondolat, miszerint az íróknak a különböző alkotói formákhoz fordulása történelmileg-kulturálisan meghatározott. Szó ami szó, a művészi gondolkodás találékony. Lehetősége van többek között arra, hogy egyszerűsítve interpretálja a valóságot és azt az illúziót keltse, hogy betöltötte hivatását. Ám ezzel szemben ott a való élet a maga bonyolult problémáival, összefonódott sorsaival, összeütköző emberi jellemeivel. A szocialista realizmus módszere tág teret nyit a különféle formák és stílusok előtt, amelyek művészileg újjáteremtik az élet sokszínűségét. Csupán azt kell az emlékezetünkbe vésnünk, hogy minden eszköz és forma — köztük a jelképes is — arra hivatott, hogy mélyen feltárja a valóságot a maga szakadatlan fejlődésében, megújulásában a jövő felé való mozgásában. 1980. III. 17. Egyik ismerősöm valamikor régen egy színes cikket írt a játékbolt kirakatában látható ólomkatonákról. Leírta fegyelmezett tartásukat, élénk színű egyenruhájukat, amelyekben a tankok körül feszítettek, ólmos és erőltetett alakjukat. Azután avval fejezte be a cikket, hogy belőle senki kezében nem lesz ólomkatona. Bevitte írását városkájának lapjához és várt. Nemsokára hívatták és egy jóindulatú szerkesztő megmagyarázta, hogy a cikket miért nem tudják közölni. „Most háború van — mondotta. — Kínos dolog lenne az ólomkatonákat támadni, amikor a valódi katonákat amúgy is támadják“. A cikkíró eltette a színes karcolatot, azután etfeledkezett róla maga is, mígnem egy békés decemberi napon reá nem bukkant a kéziratai között. Ismét fölvilte a színes írást városkájának lapjához, azután várC Egy magas, szigorú ábrázatú szerkesztő fogadta, aki leültette és magyarázni kezdte, hogy a cikket miért nem lehet leközölni. Először is nem tűnik ki, milyen ólomkatonákról van szó. Támadó háborút vagy védő háborút folytató ólomkatonákról-e. Az sem derül ki, hogy fegyelmük kényszer}egyelem-e, vagy benső öntudatuk eredménye. Végül pedig mit jelent az, hogy belőle nem lesz ólomkatona? Mert végül is ki akarná azzá változtatni vagy kénysze ríteni? Erre az illető sóhajtott, eltette írását, azután is mét megfeledkezett róla. Legközelebb' egy beszédes, túlságosan határozott szerkesztő adta vissza. „Kétféle ólomkatona van: van negatív és pozitív ólomkatona“ — mondotta. — „A maga írásából nem derül ki, hogy a kirakatban negatív ólomkatonák állnak-e, vagy pozitivek. Mert ha pozitív ólomkato nák állnak a kirakatban, annak szükség esetén mindnyájunknak el kell menni, viszont a negatív ólomkatonát le kell lőni, vagy át kell olvasztani pozitív ólomkatonává“. Ezután pár év telt el, amikor a következő szer kesztő nagy érdeklődéssel és lelkesen utasította vissza az írást. „Mi nem vagyunk ólomkatonák — magyarázta —, és ezért nem is írunk az ólomkatonákról. Különben is a legújabb intézkedések szerint a játékipar nem állít elő ólomkatonákat, lévén, hogy az ólom mérgező.“ Ismét eltelt néhány év, és a csökönyös szerző újra beállított a városka lapjának szerkesztőségébe. Átadta „Régi ólomkatonák" című írását, mert időközben apró módosításokkal újraírta. A szerkesztő jókedvűen olvasta el, és tréfásan megfenyegette az öklével. — Kincset hord a kabátja alatt, és csak most adja ide, a gyermekév végének alkalmából. Mert való igaz, hogy gyermekeink gondtalanul élnek és szeretnek játszani. — Közlik? — Természetesen. Éppen csak az utolsó mondatot kell egy kissé módosítani. Azt kell beleírni, hogy a mi boldog gyermekeink kezében én is szívesen lennék ólomkatona. A karcolatíró elpirult, azután beleegyezett. így jelent meg annyi viszontagság után az Ólomkatonák című, végül is nem túlságosan érthető írása. BAJOR ANDOR 11 Dúdor István festménye
