Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-10 / 32. szám
mbmbbbhmbimmmimmhmbbmmmbhhmmmbh Eg ri Viktor I Nyugtalanítóan idegen, rejtélyes nép. Füstösek, rongyosak, kopárabbak a téli földnél. Kinek a szeme áll meg rajtuk szánakozva? Ki érzi szükségét, hogy segítségükre siessen? Ki gondol rá, hogy ínséget szenvednek, támaszra szorulnak, valamit tenni kellene, hogy megszűnjön nyomorúságuk. Akit a véletlen összehoz velük, közömbösei nézi rongyaikat vagy ösztönös idegenkedéssel elfordul. Mi ennek a fülünkben zagyván hangzó nyelvű népnek igazi arca? Azt mondják, a távoli India az őshazájuk. Valamikor a ködös középkorban kerekedtek fel, országról országra kergették őket és alaposan megtizedelve vergődtek ide északra, a Kárpátok alá ... Csendőrök egész karavánt kísérnek át a város főutcáján. Négy-öt hihetetlenül rozoga kocsi, ugyanannyi hihetetlenül sovány gebe. Rikító szoknyás, fekete hajú nők és tágrasza- ladt szemű, szurtos rajkók kandikálnak ki a kasból. A bakon elnyűtt arcú szótlan öregek csak úgy lazán fogják a gyeplőt, mint akiknek az égvilágon semmi dolguk. Az első kocsi mellett olajbarna képű, füstös férfi battyog. Rongyos és piszkos, ám tagadhatatlanul valami hódító szépség sugárzik róla. A vil- logóan fehér fogazata és ragyogó fekete szeme szépíti ilyen hódítóan férfiasra. Miféle vétkük lehet, hogy az egész karavánt kicsistül, gyerekestül beteI relik a városháza udvarába? Vagy talán csak valamiféle igazoltatás következik, s ha átestek rajta, vonulhatnak tovább. Ahogy elzörögnek á kocsik, feléjük árad az utca figyelme. Nem nehéz most betekinteni a nézők ko ponyájába: percek alatt szellőződik szabados sátoréletük minden képzeli és igaz piszka: lókötés, kártyavetés, szemverés, gyerekrablás, bujakór és más romboló nyavalya — egy animá- lis élet, amelyben nincs munkamorál, nincs cél és igazi pihenő sem. Percekig tart az utcán ez az idegenkedő hullám. Így van mindig, valahányszor megjelenik egy ilyen el- rongyolt ősi karaván: a házakba szorult emberben felébred a gőg és fölény. Süketnéma, rosszcsipejű emberroncs áll meg mellettem. Tántorgó, részeg bukdácsolással tolja magát a falhoz lapulva a karavánhoz közelebb, mosolyogva bámészkodik, a száját szinte mámoros jóérzéssel tátja: jaj de szurtosak, s milyen izgatottak, biztosan loptak megint valahol egy gyereket. Nevetgél még azután is, hogy a karaván befordul a kapun. Csak egy ostoros férfi áll még az oszlopok alatt. Ez is pompás, széles, fekete hím. A fogai villognak, mint csupa drágakő. A rosszcsipejű eltántorog mellette. De még visszanéz a régi vigyorgással. És a szemén látom, hogy különbnek, emberebbnek véli magát e percben e pompás fekete hímnél, aki csak áll mereven és mozdulatlan mint egy keleti bálvány. Kint a város határában, túl a gyári negyeden, ahol a bolgárok kertészkednek, az út mentén dombocska pú- posodik néhány csenevész fával. A fák alatt újabb púp, de ezt már emberkéz emelte. Néhány léc valami ablakfélét és ajtót árul el, a fakeretet rongy takarja, a púp oldala tiszta föld. Egy front mögötti emberlakta földtúrásra emlékeztet a frissen cse- repezett és a bolgárok hangyamunkája, színes veteményeskertjei közt. Alig érek a púp közelébe, az árnyékból egy raj gyerek ugrik ki az útra. Csupaszok, barnák, cigányok. A legidősebb hátul megáll, rongyos kis kabátja a hasáig ér, azon alul anya szült meztelen; megfoghatatlan, miért hordja a rekkenő melegben ezt a nehéz rongyot. Nem tolakszik, nem ké reget, csak rám vigyorog. Felismerem a vigyoráról. Kéregető viszonyban van velem. De itt nem kéregét, mintha méltatlannak tartaná. — Hát itt laktok? — kérdem. — Igen, itt lakunk — feleli büszkén. — Nem tudja? Négy éve már. Nem is nevethetek rajta, hogy olyan komolyan mondta, s oly nagy nyugalommal mutat a földtúrásra, a házukra, amelyben négy éve laknak, öt testvér és a szülők, állandó födél alatt, akár a bolgárok, akik ugyanolyan idegenek, de itt túrják és öntözik a földet hajnaltól napestig, baj molódva az ágyúsokkal, a káposztatáblákkal, meg a paradicsomültet vénnyel. Érzem a fiú pillantásán, hogy el felejtette a cigánysátort, az árok mentén legelésző ványadt gebékkel, az út porát, a szakadatlan vándorlást, a telek metsző hidegét. A véréből kiveszett már a csavargás nyughatatlan óhajtása, kezd lehiggadni, talán már szégyelli barna bőrét, sejt valamit a félrelököttségükből, érzi a kivetettsé get, s talán arról ábrándozik, hogy inasként bekerüljön a gyárba, melynek két óriás kéménye idelátszik és füstje az orrát ingerli. — Szép gyár — mondja áhitatosan. Ebben a pillanatban mintha egy arasznyival nagyobbra nőtt volna az apjánál. Erősen esteledett, amikor kocsink elzörgött a szállást készítők mellett. Az árok mentén álltak a szekerek, a közelben, a papsajtos fűben sovány gebék legeltek és a távolabbi fák alatt fantasztikus alakok ülték körül a tüzet. Kesernyés füstszag csapta meg az orromat és vad illata a kuporgó testeknek. A bográcsban hagyma és valami húsféle, talán egy léppel megfogott nyúl húsa főtt, s annak szagát sodorta felém a szél. Messze egy gépkocsi dudált, és va- lamerről tépett foszlányokban énekszó hangzott. S feketeségbe süllyedő est tele volt rejtelmes hangokkal és pislákoló tűzzel, s azok ott némán kuporogtak a földön, sötéten, rejtélyesen és mozdulatlanul. Ahogy kocsink elhaladott a közelükben, valami nyugtalanító érzés borzolt végig rajtam. Most nem értettem őket, nem tudtam semmit róluk, arról, hogy miért vannak, miért ülnek ilyen mozdulatlan, fafaragvá- nyos arccal és miért olyan nyugtalanítóan idegenek és öregek, mint maga a föld alattuk. Távol az úton egy magányos ember állt, valamerre ernyőzött szemmel kémlelt és ahogy kocsink elkanyar- gott mellette, felénk fordította arcát. A leszálló est elbújtatta rongyait és élesen kiszakította a sötétből fekete fenyegető gyönyörű fejét. Mozdulatlan maradt, mintha a földből nőtt volna ki. Hirtelen megcsapott vad, ősi szépsége. És nem köszönt, átnézett rajtunk — egy ember, aki napközben a kocsi után szalad és alázatos hangon koldul: — Csák egy hátoskátl Nágyságos úr, egy kis dohánravalót! Ez az éjszaka és a szabad utak embere volt, ez most élt, minden idegével és izmával élt és értette a határtalan mezőt, melynek egy darabja sem volt az övé, de értette és birtokába vette, mint egy ősi honfoglaló, a füvekkel és fákkal, a föléje boruló éggel, a csillagokkal, s a föld mélyének titkos dobogásával. Még visszanéztem és láttam, hogy u felkavart por és az esti párák ködfüggönye mögött összenő a földdel és az éggel. A kivetett ember, aki az úton állt. A földön, amelyhez e pillanatban igazabban tartozott, mint a szülöttje: én! (1928) — Az asszonynép sohasem érti meg, hogy a férfinak inkább kényelmes, mint tiszta gatya kell — düny- nyögte az öreg, az ablaka előtt vizs- gálgatva a mosástól és a félelemtől megkeményedett nadrágját. Szándékosan megpróbálta „talpra“ állítani. De összecsuklott, mint a colstok. — Biztosan úgy hajlik majd benne az ember térde, mintha szennylevezető csőbe dugták volna! — Mondtál valamit? — kérdezte a felesége. Az öreg legszívesebben a fejére húzta volna a nadrágot; ám úgy kezdett belebújni, ahogyan máskor szokta — testének másik végével. — Lekéssük a vonatot — jelentette ki Jeník, azs unoka. Fehér el- lenzős sapkát viselt, piros trikót s fehér pantallónadrágot, melynek olyan volt az éle, mint a borotva. — Kalapot is tehetnék — tért ki az öreg. A felesége éppen csak felpillantott. Az öreg a tükörbe nézett. Ügy hatott saját szemében, akár egy decemberi) fekete rigó, és nem tévedett. Éppen úgy festett, mint egy decemberi fekete rigó. Alighogy átment a parkon, a2 öregnek megváltozott a nézete nemcsak önmagáról, hanem az életről is. Ázott varjú, biztosította magát még egyszer, és tükör után nézett Az útkereszteződésnél álló tükörben csak Szent Bertalan dülöngélt részegen. Hallgatagon mentek, mint igazi férfiakhoz illik. Jeník életének négy évét már tizenötödször maga mögötl tudta az öreg. Az önkiszolgáló előtt marakodtak a kutyák, az asszonyok pedig nagy hévvel diskuráltak az ecetes gombáról. Jeník végképp ügyet sem vetet az indiszkrét kérdésekre, az öreg pedig makacsul megismételte: — Oj szemüvegre van szüksége, Jeníknek viszont már elkelne egy hintaló. Az asszonyok megbotránkoztak rajta, hogy ilyen névvel illeti a fekete szemű angyalkát, és alaposan leteremtették az öreget durvaságáért. — Mi a neved, aranyoskám? — Janek — harsogta a kisfiú nyakasán, előreszegett állal, és mesz- szire rúgott egy kavicsot. Az öreg könnyedén vállon pöccintette Jeníket, és elindultak a hársfák alatt vivő úton az óvodába. Anyukához igyekeztek, hogy döntse el, méltó-e nagyapa az unokájára és Jeník arra, hogy a városba menjen. — Alaposan kiosztottuk őket, fiacskám — mondta az öreg jó idő múlva elégedetten. — Aki túl kiváncsi, hamar megöregszik — mondta okosan Jeník, és az öreg ismét elképedt. Még mindig nem tudta elhinni, hogy egész életében voltaképpen mindig visszavisszatért, hogy fél évszázad múltán elhiggye: újra kezdődik az élet. Hogy elhiggye és megértse. Anyuka majdhogynem elájult, amikor megpillantotta őket. Az igazgatónőtől való félelme mentette csak meg. — Hol csavarogtatok az istenért? Hol kented így össze magad?! — Ha majd nagyapa vesz nekem lovat, megszököm tőled. — Hát ez a te nevelésed eredménye. A mama fáradtan letérdepelt, és óvatosan törölgetni kezdte a fehér nadrágról a finom porszemeket, azokat is, melyeket csupán sejtett. Az öreg kalapjával legyezte magát. A sárga kápolna mögött gesztenyefa virágzott. A pályaudvar felé vezető utcában már nem maradt hely az árnyéknak. A felhevült bádogtetőről a járdára csurgott a ragacsos levegő forró szirupja. — Itt valamikor cseresznyefa termett — mondta az öreg. — Miért? Az öreg bölcsen bólintott: — Azért. Jeník összegyűtre ellenzős sapkáját, s a télre és más viszontagságokra gondolva, nagyapja zsebébe rejtette. Oj tetőt ácsoltak a pályaudvar sárga épületére. A sárga ház olyan pucéran és szégyenkezve állt ott, mint a száraz fa a szántóföldek között. — Oda nézz! — kiálltott fel Jeník és a csodálkozástól földbe gyökerezett a lába. Az öreget is meglepte a váratlanul eléjük táruló kép. A pályaudvar melletti utcácska tele volt lovakkal. Az akácfatörzsekhez, a szekerekhez kötve, vagy csak úgy odacövekelve álltak egymás mellett. Hollófeketék és sárgák, pejlovak és fehérek, egy friss hóból való lipicai és egy olyan szép Izabella, mintha mesés könyvből vágták volna ki. Csendben és türelmesen álltak, össze-összedugva fejüket, beszélt a szemük, a ragyogó oldaluk, a csillag a fejükön, a csüdjük gyűrűi, a zablájuk csengettyűje és halk nyerítésük. A lova< 4 % \ 4 1 * A rkhimédész felingerül lépkedett Szürakusza köszönésére sem válaszolt, lembe. Legjobban a diákot a tudóst feltűnő hahgoskod lettel köszöntgették: nem v núja, hogy ezek a himpellé tak meg még a múlt szeme; — Aljas csirkefogók! — a Bijoux de Sirakus nevű — Semmirevaló bitangok, 1 az ügyfelet! Maga az uralkc koronát saját anyagból, ők bizonyosan jól megtömték a belsejét pedig kiöntötték e: a korona így nem tiszta ar hisztériás rohamokkal gye Arkhimédész, idd meg min lehetne kideríteni, van-e a vagy nincs? Arkhimédész ugyan kiváli nem tűnt ki eredetiséggel, kezett, már mindjárt az a; milyen nagy sietséggel hivt és beszélt a feladatról is, ai pott, részvétet keresvén ez — Értsd meg, a huszadil tot egy hármasra álló hatói Mi lesz az neki, ha akkori elemek fajsúlyát! De nekem sincsen! A zseni felesége éppen ú hasonló esetekben szoktak a tudományos ranggal még dományos dolgozók feleség — Ne gyere nekem haza kel! Korona! Hierón! Menj fürdőbe, ott 'legalább alapos A zseniális tudós feleséi a rosszkedvűségre. A szüral hús helyett csak egy darab elébe, szemtelen módon har olajat egyébként ráadásul a’ vissza az aprópénzt. A tűz a fa (jóllehet a faárús Die dözött, hogy száraz, mint a del reménytelenül elkésett még jön a férje a saját sz vei! Ha az ember nem ak kirohanni rá ... — Fürdőbe? — ismételte Gyurák Éva: A PIACON című ciklusából (Tusrajz)
