Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-10 / 32. szám
sok az árnyékban gurgulázva csókolgatták a flaskákat, ajkukról fo- lyadékcseppek hullottak szőrös mellükre és templomi öltönyük gyászfekete nadrágjára. — Mire várnak itt? — kérdezte Jeník. — A vonatra — felelte az öreg, és ráncba ugrott az arca. — Velünk jönnek? Az öreg a sínpárakon egészen odáig csúsztatta tekintetét, ahol már nem volt több hely számára a kék láthatár alatt. — Nem, ellenkező irányba mennek. Sétálgattak a különös vásárban, a különös gazdaságban és csendben. A kicsi — nagy szemekkel a sohasem látott gyönyörűségben, a nagy — kicsi szemekkel emlékeiben, Véres lovakat látott a szétlőtt, égő utcában, tajtékzó kancát és nehéz fejű csuromvíz csikót, kifogott lovakat látott tó partján, de önmagát is látta, mindig, szomjazó önmagát súlyos fejjel, melyből kifut a vér és a levegő. — Hintázni szeretnék — kérte jenik. — Elmegy a vonatunk — simogatta meg az öreg a haját. — Jön majd más. Ahogyan állt fel az az ember, ledöntött fára emlékeztetett, mely valami csodával határos módon botorkálva a helyét keresi. Halkan, sziszegve odaszólt a szomorú almásderesnek, és felültette Jeníket a há tára. A ló hátrafordította a fejét, szemében a napkoronggal, orrcim- pájában a nyári nap illatával. Jeník ujjacskáival belemarkolt a fehér sörénybe, s csak néhány pillanat múlva merte kinyitni a szemét. Magasan ült, egészen az ég alatt, s messzire látott, egészen túl az erdőn, túl a folyón. A hintáz.ő világ kínált és adott, messzeséggel csábított és titokzatosan úszó felhőkkel. Az ember kantárszáron vezette a lovat egészen az akácfasor végéig, ott megfordult és megállt. Az öreg utánuk nézett, valaki hűsítő üveget nyomott a kezébe borral; odafordította a fejét és szemét eltakarta a nap elől. Fehér Mercedes robogott oda hozzájuk, nagy porfelhőt kavarva. Egy ficsúr lépett ki belőle kockás zakó ban és azúrkék nadrágban. Arany ceruzájával türelmetlenül megkopogtatta krokodílbőr fedelű noteszét és az igyekvő úr, aki terjedelmes aktatáskát tartott a kezében, hozzálátott a hivatali munkához. Bátortalanul préselte ki magából az árakat, a kockás zakós férfi hosz szasan ingatta a fejét, míg rábólintott, majd arany ceruzájával belefirkantott valamit a noteszába. A ló maga dobolta el a gyászindulót a deszkarampán és eltűnt a vagonban. — A kutyákkal falatják fel őket! — kiáltotta hirtelen az ember, ökle elfehéredett a kötőféken, Jeník megrettent. — A kutyákkal falatják fel őket! — és húzta maga után a lovat, a földek felé. A lovak sokkal gyorsabban fogytak, mint valaha is szaporodni fognak. Az emberek szállingóztak elfelé, nyakukban a lószerszámmal, mely egyszerre fölöslegessé lett; nem néztek se hátra, se előre. A kockás zakós férfi élvezette! veregette a lovak almásderes tomporát. — Négyezer? — kérdezte bátortalanul a fekete aktatáskás hivatalnok. A kockás zakós nyájasan elmosolyodott és felmutatta három ujját. — Háromezsrötszáz? — a hivatalnok szégyenkezett. Maga miatt is, meg a nevetséges ár miatt is. — Négyet adok! — kiáltotta oda váratlanul az öreg. — Megadom a négyet, csak várjanak egy kicsit! Futni kezdett. Futott, ahogy csak bírt. Néhány ugrás után- tenyerébe gyűrte fekete kalapját, úgy vágtá zott végig a szűk utcácskán. A fekete aktatáskás férfi hebegve magyarázott valamit a kockás za kósnak. Jeník magasról figyelte nagyapja szokatlanul gyorsan mozgó alakját, az ember pedig, mint a csoda folytán életre kelt fa tartotta a gyeplőt, hogy el ne essék. Kis idő múlva eggyel kevesebben lettek, mert a kockás zakós ficsúr már eleget keresett ahhoz, hogy nyugodtan becsaphassa maga után gép kocsija ajtaját, és elhajthasson egy pohár hűsített snapszra. Sőt, szívélyesen el is búcsúzott idegenül recsegő kiejtéssel. Míg a nap egy gondolattal meg hosszabbította az árnyékokat, ismét többen lettek. Először Jenik marná ja futott oda. Kimerültén megtá- maszkodott egy akácfában, és némán bámult maga elé. Nagyapó egy csomó százkoronást hozott a markában, ám mielőtt még beletehette volna a hivatalnok fekete aktatáskájába, akárcsak a lavina, odazúdult a felesége. — Jeníéeket itthagyta zálogban — rikácsolta a kezét tördelve. Minthogy félt a lótól, tiszteletteljes ívben megkerülte. — Mit képzel maga ... maga?! — No, de asszonyom ... — védő kezett erőtlenül a jólnevelt hivatalnok, háta mögé rejtve a fekete aktatáskát. — Elvégre ez az én gyermekem — suttogta Jeník édesanyja, és még most is gyászruhában látta magát. A lovas, aki ismét olyan volt, mint egy kidöntött fa, rábólintott, és leemelte Jeníket a lóról. — Holnap veszek neked egy gyönyörű hintalovat — ígérte meg a mama. — De csak mi ketten megyünk a városba. Nagyapádat otthon hagyjuk. Jeník két hangosat csuklott, félrerúgta útjából a köveket, majd dacosan végigjáratta szemét a felnőtteken. — Nekem nem kell halott 16! — kiáltotta átható hangon, és zsebre tett kézzel odalépett a nagyapja mellé. — Ne törődj vele. Gyere haza. Beszélgetünk majd a lovakról. És mentek. A kicsi és a nagy, a fekete és a piros-fehér, mindketten hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel. — Hát én? Most mit kezdek vele? — A kidöntött fára hasonlító ember közben szintén magához tért kábulatából. A fekete aktatáskás hivatalnok megvonta a vállát: — A jövő hónapban megint lesz felvásárlás. — Nem akarom hallani, ahogy az elnök ... — Az ember körülnézett, de minden üveg üres volt. KÜVESDI JANOS fordítása PAVOL HOROV És mégis itt maradsz És mégis itt maradsz És mégis élsz tovább Végnélküli e fasor ezek a komor fák lehull a levél elszáll a szerelem Csupán te nem Te nem A sötétben fénylesz mint koldusnak szánt garas Viharok fölött szárnyalsz akár a madarak Hány hull le holton szárnyszegetten Csupán te nem Te nem Nyári reggeleken tőled lesz minden rózsa olyan friss harmatos 6 édes doloróza Hiábavaló csalóka véges minden Csupán te nem Te nem Te bokor lángja vihar kéz a templomban he felejtjük írj vérrel menetekeit nyomban Kelts majd ha végképp lezárul szemem csupán tiéd nem Te nem Te nem halsz meg világítsz éjen át mint anya-szem mely utat mutat jelt ád Örök időkig mindig szüntelen ha elporlad már minden szó Te nem FÜGEDI ELEK fordítása in, mérgelődve Még ismerősei tte őket figye- k dühbe, aki rőltetett tisztéül való a gya- 61 nem bírkóz- myagával sem. :t Arkhimédész tlgozói címére. :ni, feldühíteni rendelt náluk . Az arannyal 3beit, a korona >st hát, persze, 5. Az uralkodó te meg, öreg levét! Hogy is ezüst keverék, t, de mint férj imint haza ér- izdte mondani, i uralkodóhoz, irannosztól ka- zonynál. í ilyen felada- nnyen megold, érni fogják az még sejtelmem mint ahogyan lapjainkban is Ikező fiatal tu- ult: sületlenségek- iattam akár a isák a fejedet! nós oka volt lókban marha kahúst dobtak öntöttek neki és nem adták í akart elégni akállára eskü- hogy az ebéd- innek tetejébe llemetlenségei- ■ is kénytelen Mii. — Fürdőbe... Ez aztán ötlet! Hogy ne mondjam, heuréka! Arkhimédész tehát elment a fürdőbe. Itt szükséges megemlíteni hogy abban a régi időben a fürdők nemcsak a testtisztítás szerepét látták el, ami kimutatható a megmosott emberegyedek számáról szóló jelentésekben. A fürdők ugyanis, mellékes tevékenység keretében egyszersmind a társadalmi- kulturális élet gyűjtőpontjai is voltak. Sőt, néha polémiákat is rendeztek ott, méghozzá nem csak olyan témákról, hogy például forró lesz-e a víz vagy sem. Gyakran folyt ott vita a legkülönbözőbb kérdésekről, nem csupán arról, hogy vajon hová rejtse a meztelen fürdővendég az öltözőben kapott számlapot. így aztán nem telt bele talán negyed óra sem, és a városi fürdő meztelen közönsége már élénk vitát folytatott arról a kérdésről, hogy vajon hogyan jár el majd Híerón uralkodó a Bijoux de Sirakus dolgozóival szemben abban az esetben, ha Arkhimédész új fizikai törvényt talál fel, amely a büntető törvény részévé minősül át. Amíg a gyúró szuszogva munkálja a nagy tudós oldalait, a fürdővezető személyesen ellenőrizte, nem hideg-e a víz a fürdőben, a nagytiszteletű vendégre való tekintettel, miközben a fürdőszolga kiválasztotta a legtisztább és legnagyobb törülközőt. Aztán végre Arkhimédész belemerült a fürdővízbe. Ami ezután történt, azt már minden kisiskolás is tudja: Minden vízbe mártot test... és így tovább. Arkhimédész olyan hirtelenséggel ugrott ki a vízből, hogy a vezető komolyan megrémült, vajon a kiváló tudós nem forrázta-e le magát. De nem, mert a víz éppen olyan volt, amilyennek lenni kell, sem túl meleg, sem túl hideg. Arkhimédész pedig „heu- rékát“ kiáltozva végigszaladt a mosdórészlegen, s ha a fürdőszolgának nem támad mentő ötlete, hogy egy nagy törülközőt dobjon rá, talán anyaszült meztelenül szaladt volna végig Szürakusza utcáin, egyre hangoztatva, „heuréka“. Mai szemmel ítélve Szürakusza nem volt nagy város, azért aztán alig egy órával az esemény után már minden fűzfán azt csörögték a szarkák, hogy Arkhimédész új törvényt talált fel, és hogy a Bijoux de Sirakus ^vállalat műhelyeit lepecsételték s ott benn lázasan dolgoznak már a bűnügyi kivizsgálás szakemberei. Másnap reggel Arkhimédésznek mégcsak annyi sem engedtetett meg, hogy végigaludja reggeli álmát s kipihenje a zseniális találmánnyal járó fáradalmakat. Odakintről valamilyen lárma verte fel álmából. — Miféle emberek azok odakint? — kérdezte a feleségét- és kéjesen ásított egyet. — Mit akarnak? — Azt hajtogatják, hogy ők a társszerzőid — válaszolt ingerülten a felesége. — Társszerzőim? — Az álmosság nyomban elköltözött a nagy tudós duzzadt szemhéjáról. — Társszerzők, hát miben? — Az új találmányodban: Minden ^vízbe mártott test...-Arkhimédész feldúlt ábrázattal az ajtóhoz rohant. Odakinn összeverődött egy tucatnyi köztisztelt szü- rakuszi polgár, akik úgy lármáztak, mintha vásáron lettek volna. A tudós felismerte köztük a fürdővezetőt, a gyúrót, a fürdőszolgát és még további két- három embert, a többieket akkor látta első ízben. — A feltalálás a gondjaimra bízott intézményben történt — kiabált a fürdővezető — s ezért nevemnek a közzéteendő Arkhimédész-törvény alatt első helyen kell szerepelnie. A gyúró nehezen tűrte alárendelt helyzetét, szaporán nyújtózkodott a közvetlen főnöke szakálla elé és minden irányba fröcskölve a nyálát rikácsolt: — De ha nincs az én módszeres gyúrásom, amely friss gondolatokat hajtott a fejébe, nézhetnétek a kulcslyukon az Arkhimédészi törvényt. Világos? A tudomány színe előtt mindnyájan egyenlőek vagyunk! — De ha nem dobtam volna rá a törülközőt — ugrándozott a fürdőszolga, mint a veréb — meztelenül futott volna végig a városon, ami pedig a nagy tudós lejáratása, tekintélyének rombolása lett volna! — És ezek itt mifélék? — szólt oda Arkhimédész a fürdővezetőnek, és fejével az ismeretlenek felé mutatott. — Ö, hírneves Arkhimédész! Az a hosszúlábú az a mi vízszállítónk, az a rozsdásszakállú pedig a ká dár, aki a vizeshordóját készítette, ez itten a mi felcserünk vagy hogy röviden mondjam, a köpölyöző borbélyunk. Hát nem ismered? A múlt évben ő vágta ki a tyúkszemeket a bal lábod kisujján. Az a két fiatalember az ő fia. Mellesleg mondom, nagyon tehetségesek, a tudományok reménységei. Okleveleket érdemelnének, bizony, bizonyt A többieket nem ismerem, de hát minél több lesz az aláírás a törvényed alatt, annál bizalomkeltőbb lesz. Hiszen mi valamennyien a társszerzőid vagyunk, alkotó társulat. — Társszerzők! Alkotó társulat? — dühöngött /Arkhimédész. Ti szuperbestiák, ti zsarolók! Majd elmegyünk szépen Hierónhoz, s ő eldönti, kinek az oldalán van az igazság! S az uralkodó eldöntötte. — Tudod, Arkhimédész, ezeknek az embereknek igazuk van. Azonkívül ne feledkezz meg arról, kié is volt a korona, ki szolgáltatta számodra a tudományos munka témáját. Az akkori Legfelsőbb Minősítési Tanács már nem érkezett kinevezni a vitás ügyben a döntőbizottságot, mivel időközben a rómaiak támadást indítottak Szürakusza ellen és ripityára verték. A sors ilyetén való alakulása során maga Arkhimédész is elpusztult. De a történelem számára mégis maradt az egészből valami. Mert vagy kétszáz esztendővel a szürakuszal esemény után, pontosan 1665 őszén Isaak Newton elutazott Londonból a Canbrigde melletti saját birtokára (ismétlem: saját), otf kiült egy saját almafa alá és várt, hogy egy saját alma essék a saját fejére, amely hozzásegítette, hogy felfedezze a gravitációs törvényt. Micsoda előrelátás! Ha a szomszéd almája esik a fejére, biztosan akadt volna társszerzője! Jaj azoknak a tudósoknak, és feltalálóknak, akik nem bírnak némi előrelátóképességgel is. PETRIK JÓZSEF fordítása MIKULA I BILKUN
