Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-10 / 32. szám

mint politikai fegyver Carter még elnökjelölt korában ün­nepélyesen megígérte, hogy az élelmi­szereket „semmilyen körülmények kö­zött“ nem fogja politikai fegyverként használni. De akárcsak 227 más vá­lasztási ígérete — ez is csalásnak bi­zonyul. Április elején Washington embargó­val sújtotta az Iránnak szánt élelmi­szer-szállításokat. 1980 januárjában a Fehér Ház az afganisztáni fejlemények niiatti hisztériás rohamában megtiltotta a takarmánygabona exportálását a Szovjetuniónak. E két legújabb példa ar­ra, miként lehet az élelmiszereket po­litikai fegyverként használni, semmi­képp sem a jelenlegi amerikai kor­mányzat „találmánya“, hanem az Egye­sült Államok hagyományos külpolitiká­jának folytatása. A zsarolás törvényesítése 1918-ban Wilson elnök kijelentette: „A bolsevizmust erővel nem lehet fel­tartóztatni, éhséggel azonban minden bizonnyal igen“. Ez a tétel ilyen vagy olyan formában — egyik vagy másik országra vonatkoztatva — az utolsó évek amerikai kormányainak vezérel­vei közé tartozott. 1974 végén E. Butz, akkori amerikai mezőgazdasági minisz­ter, kertelés nélkül kijelentette, hogy az élelmiszerek „az egyik legfontosabb fegyver tárgyalási eszközeink tárházá­ban“. Ford elnök Is csatlakozott hozzá: szerinte a mezőgazdasági termékek ex­portja terén követett politika „diplo­máciánk létfontosságú alkotórésze“. 1975-ben Humphrey szenátor az egyik szenátusi bizottságban az Egyesült Ál­lamok mezőgazdasági fölöslegeit „az évszázad esélyének“ nevezte a világ vezetésének megszervezésével kapcso­latban. Egy évvel később Weaver, az amerikai képviselőház tagja, kijelen­tette kollégái előtt: „Az élelmiszerek manapság hatalmasabb fegyver, mint az irányítható lövedék, vagy a robba­nófej“. A fejlődő államokhoz fűződő kap­csolatai terén Washington különösen szívesen folyamodik a mézesmadzag és a korbács politikájához. A megfelelő eszköz a fejlődő államokba irányuló élelmiszerfölösleg-szállításokra vonat­kozó, 480. számú törvény, amelyet 1954-ben fogadott el a kongresszus. Az e törvény hatályba lépésbe óta eltelt negyedszázad alatt Washington több milliárd dollár értékű élelmiszert osz­tott el. A The Progressive című folyó­irat megjegyzi, a legtöbb amerikainak az a benyomása, hogy ez igen humá­nus cselekedet az Egyesült Államok részéről; de csak kevesen tudják, hogy az eltelt 25 év alatt az ország „élelmiszer-fölöslegeit gazdasági és po­litikai fegyverként kezelte.“ Még a 480. számú törvény előtt tör­tént Indiának élelmiszerekkel való zsa­rolása. Az ötvenes évek elején az in­diai kormány embargót vezetett be a monacithomok exportjára. Ebben tó­rium van, amely az Egyesült Államok atomipara számára szükséges. Indiában akkor szárazság volt, az országot éh­ínség fenyegette, és gabonát kért az Egyesült Államoktól. Az amerikai kong­resszus megszavazta a segélyt, de ah­hoz a feltételhez kötötte, hogy India oldja fel a monacith-embargót. Ez a kísérlet sikerrel járt, és ezután hozták a 480. számú törvényt. Egyik szerzője megállapította, ebben lehető­séget lát arra, hogy az amerikai kor­mány ,Jcét tucat országot ellenőrzése alatt tarthasson“. A törvény hatásának mechanizmusát pedig a politikus így értelmezte: „Egy olyan országot, amelyben felkelés érlelődik, ellenőrzés alatt lehet tartani azáltal, ha az egyik kikötő közelében egy búzával megra­kott hajót tartunk. A részükről veszé­lyesnek tekintett vezető elveszítené a tömegek támogatását, mivel mindenki tudná, hogy nem rakjuk ki a búzát, ha ő hatalomra kerül.“ Kissé az esemé­nyek elébe vágva, megállapíthatjuk, hogy a 480. számú törvényt Washing­ton pontosan ezen a módon alkal­mazza. Már szövegének megfogalmazása so­rán is elvetették az altruista indítéko­kat. A kormány kijelentette, a törvény arra hivatott, hogy „megjavítsa“ az Egyesült Államoknak más országokhoz fűződő kapcsolatait, és ugyanakkor „hozzájáruljon az amerikai mezőgazda­ság és a nemzeti jólét gazdasági stabi­litásához“. Érthető módon a második cél volt és marad a legfontosabb. A kongresszus 1961-ben csupán szemér­mesen azt a megállapítást fűzte hozzá a törvényhez, hogy annak a rendelte­tése az, hogy segítséget nyújtson „a világméretű éhség ellen vívott harc­ban“. Vajon milyen eredményekkel járt Washingtonnak a világméretű éhínség ellen vívott 25 esztendős „harca“? Ju­bileumi tételekként egy részletet lehet­ne idézni Nelson amerikai úiságíró „Éhség az igazságosságért“ című köny­véből. Ö megnevezi azt a három fő célt, amelyet az Egyesült Államok a 480. számú törvény révén elér: először, hasznot hajtó módon megszabadul az élelmiszer „fölöslegtől“ (bár az Egye­sült Államoknak is, hivatalos adatok szerint, több mint 20 millió lakosa gyengén táplált); másodszor ezzel fi­nanszírozza a „baráti“ kormányok ka­tonai erőfeszítéseit; harmadszor pedig felvevőpiacokat és olcsó munkaerő- tartalékokat hoz létre, és más orszá­gok, elsősorban a fejlődő országok élelmiszertemelését aláássa. Az „Élelmiszer a békéért“ program keretében főként az Egyesült Államok afrikai, ázsiai és latin-amerikai politi­kai és katonai szövetségeseinek nyúj­tottak segélyt, de nem adtak olyan né­peknek, amelyeknek valóban a legsürgő­sebben szükségük volt rá. Leggyakrab­ban ez így játszódott le: az Egyesült Államok élelmiszereket szállított, a he­lyi hatóságok eladták a lakosságnak, és az ebből származó nyereséget igen gyakran ugyancsak amerikai lőszer és fegyverek vásárlására fordították. Ez az „Élelmiszer a békéért“ jellemző vo­nása. Nem csoda, hogy e negyedszázad alatt az amerikai segély legkiváltságo- sab címzettéi a dél-vietnami, kambod- zsa, dél-koreai bábkormányok, továb­bá az ázsiai, afrikai és dél-amerikai ka­tonai junták voltak, amelyek nyíltan lábbal tiporták a polgárjogokat. A Thieu—Ky saigoni klikk 1969/70-ben e program keretében 229 millió dollárt kapott katonai célokra. Fulbright sze­nátor tanúsága szerint, a programot arra használták, hogy 700 millió dol­lárért fegyvereket vásároljanak a báb- rendszer számára! Trója faló Az Egyesült Államok élelmiszersegé­lye valamiféle trójai faló a fejlődő or­szágok számára, hiszen aláássa mező- gazdaságukat. Az amerikai „fölöslege­ket“ ott rendszerint dömpingáron ad­ják el. B. R. Senoj indiai tudós hangsú­lyozza, hogy a 480. számú törvény ér­telmében történt szállítások lényege­sen meglassították India mezőgazdasá­gi fejlődését: a hazái piacokon szoká­sos gabonaáraknál olcsóbb kínálatot te­remtettek, s a parasztok hozzáláttak a vetésterületek csökkentéséhez. Török­országban ezek a szállítmányok korlá­tozzák a jószágtartást, Venezuelában a kukorica és a zöldségfélék termeszté­sét, Libériában a rizstermelést. Még az amerikai kongresszus költségvetési hi­vatala is kénytelen volt elismerni: „Az élelmiszersegély fékezi a hazai élelmi­szer-termelést“ — ez pedig meglassítja a mezőgazdaság fejlesztését. De éppen ez felelt meg az amerikai politikusok és üzletemberek szándékai­nak. A fejlődő államok parasztjait a monopóliumok tönkretették, így ők el­adták földjüket és a transznacionális konszernek számára szükséges olcsó munkaerő seregét gyarapították. Jellemző példa Dél-Korea. Pák Csong- mi egykori diktátor tágra nyitotta az ország kapuját a nyugati, elsősorban az egyesült államokbeli monopóliumok előtt. A tengerentúli tőkével létesült, gyorsan fejlődő ipari üzemeknek olcsó munkaerőre volt szüségük. A diktátor a 480. számú törvény segítségével tönk­retette a parasztokat, sok falusi lakos kénytelen volt városba költözni. A Nemzetközi Fejlesztési Hivatal 1978-ról szóló jelentése megállapította, hogy minden negyedik dél-koreai paraszt munkanélküli, és még azok is akik munkahelyet találtak, az amerikai konszernek üzemeiben csupán 28 cent (!) órabért kapnak. A segélyprogram keretében történő szállítá. at egyes amerikai társaságok gyakran :onyos üzleti mesterkedések érdekében nasználták fel. 1963-ban pél­dául Afganisztánba 3000 tonna fogyasz­tásra alkalmatlan búzát szállítottak, amelyet sem élelmiszernek, sem takar­mánynak nem lehetett használni. Indiá­nak is szállítottak romlott búzát. Ennek kormánya 12 év alatt öt céggel szemben 215 millió dollár összegű kártérítési ke­resetet volt kénytelen indítani. Az „Élelmiszer a békéért“ kampány valódi céljai Banglades példáján látha­tóak. A Foreign Affairs című folyóirat többek között rámutatott arra, hogy az amerikai kormány elégedetlen volt a Rahmau-kormány haladó intézkedései­vel, és „élelmiszerrel való nyomást“ fejtett ki. Amikor az 1974. évi kataszt­rofális árvizek és szárazságok után Banglades nagy részében éhínség tom­bolt, az Egyesült Államok megszüntette a 480. számú törvény szerinti „segély- nyújtást“. Az országban a helyzet la- bilissabbá vált. Amikor azonban az 1975-ös augusztusi daccal katonai puccs után Nyugat-barát körök kerültek ha­talomra — Bangladest valósággal el­árasztották amerikai élelmiszerekkel. Indira Gandhi kormányának befolyá­solása érdekében 1975-ben az Egyesült Államok elutasította Indiának azt a ké­relmét, hogy a rossz termés miatt 100 000 tonna rizst szállítson az ország­nak. Annak idején Egyiptomban a Nasszer-kormányt és Chilében Allende kormányát is az élelmiszerpolitikával zsarolták az amerikaiak. A Sri Lanká­nak szánt élelmiszer-szállításokat is megtiltották, miután ennek az ország­nak a kormánya államosította az ame­rikai olájkonszernek vagyonát. A legújabb események is arról ta­núskodnak, hogy „az Egyesült Államok humánus élelnrszer-segélye“ hazug me­se. Amikor Vietnamról, Kambodzsáról és Laoszról volt szó, amelyek sok éven keresztül az amerikai agressziótól szen­vedtek, Washington a legcsekélyebb mértékben sem érezte magát arra in­dítva, hogy a 480. számú törvény sze­rint járjon el. A Fehér Ház viszont nagy buzgósággal igyekezett a Pol Pot- féle bandák maradványainak , segítsé­get nyújtani“, s szovjetellenes és Viet- nam-ellenes kampányt szervezett, hogy a zűrzavar közepette beavatkozhasson Kambodzsa belügyeibe. A FAO, az ENSZ Élelmezési és Mező- gazdasági Szervezete adatai szerint, öt évvel ezelőtt 460 millió gyengén táp­lált ember élt a világon. 1979 végén pe­dig a FAO megállapította: bolygónkon még mindig körülbelül félmilliárd em­ber gyengén táplált s ezeknek a fele gyermek. Az ellen természetesen senkinek sem volna kifogása, ha az Egyesült Álla­mok önzetlenül (hangsúlyozzuk ezt a szót) segítséget nyújt, többek között élelmiszerrel, és a fejlődő országoknak is, hiszen ezeknek igen nagy szükségük van az ilyen segélyre. De még értéke­sebb lenne az Egyesült Államok és más tőkésországok hozzájárulása a mezőgaz­daság valódi fejlesztéséhez a fiatal ál­lamokban, hogy azok elláthassák saját magukat, és így igazi gazdasági függet­lenségre tehessenek szert. A tények sajnos az ellenkezőjét tanú­sítják. A Foreign Policy című amerikai folyóirat megállapítja: „Az élelmiszer­segély és a fegyverszállítások az Egye­sült Államoknak ugyanazokat a politi­kai és stratégiai célfait szolgálják“. MIHAIL ROSZTARCSUK (Novoje Vremja) gyévi munkanélküliség öt évet vesz el az ember életéből. Amerikai szakemberek jutottak erre a következtetésre. Nyugat-európai kollégáik a mun­kanélküliség problémáit vizsgálva nem kevésbé elszo­morító statisztikai adatokat hoztak nyilvánosságra. A munkanélküliek számának csak 1 százalékos növekedése is a lakosság halálozási arányának 1,9 százalékos növekedését idézi elő bármely országban. Az elkeseredés miatti stressz elsősorban a szívet tá­madja meg: a szívinfarktus a legelterjedtebb megbe­tegedés a munkanélküliek között. A munkanélküliség 1 százalékos növekedése 3,4 százalékkal növeli a lelki megbetegedések számát, az öngyilkosságok számát pedig 4,1 százalékkal emeli. A munkanélküliség hat a bűnözésre is: 4 szá­zalékkal emeli a bebörtönzőitek, 5,7 százalékkal a gyil­kosságok számát. Az utóbbi években a munkanélküliek száma a fej­lett tőkésországokban állandóan 15 millió felett volt, napjainkban pedig már több mint 20 millió. 1980-ban ez 100 millió évet jelent, ennyivel rövidül meg a húsz­millió munkanélküli élete. Jelenleg az átlagéletkor 70 esztendő. Következésképpen, ha láthatatlanul is, a munkanélküliség közvetve több mint egymillió em­bert öl meg. Sokat emlegetik — okkal vagy anélkül —, hogy van munkanélküli-segély, és akinek nem sikerült gyárban vagy hivatalban állást kapnia, nincs oka az elkeseredésre meg az öngyilkosságra. Csakhogy a munkanélküli-segély, bármilyen szép összeg legyen is, csak gyógyír n betegségre, de magát a betegséget nem szünteti meg. . A fegyverkezési verseny kedvezőtlenül hat a fog­Több mint húszmillió munkanélküli lakoztatottságra. Amerikai közgazdászok számításai szerint minden milliárd dollár, amit a hadiiparnak juttatnak, 70—100 ezer, vagy még több munkahely elvesztéséhez vezet. Viszont minden egymillió dollár, amit a békés célokat szolgáló iparágakban használ nak fel, 150 ezer szakképzetlen embernek teremt munkaalkalmat, vagy 100 ezer iskolai tanítót juttat álláshoz, vagy 76 ezer olyan embert foglalkoztat, akik a városi kommunális hálózatokat építik stb. A Pen­tagon megrendelései azonban 1 milliárd dollárra szá mítva csak 35 ezer embernek biztosítanak munkát. Az USA katonai költségvetése már most megha­ladja a 160 milliárd dollárt, és Carter elnöknek az a szándéka, hogy 1985-re ez az összeg 250 milliárd dollárra növekedjék. Ugyan hány ezer plusz munka­helyet lehetne biztosítani ezekből a mllliárdokból! A Kelet 'megrendelései már napjainkban kétmillió embernek biztosítanak munkát Nyugaton. Akár tíz­szeresére lehetne növelni ezt a számot, ha bővíte- nénk a kereskedelmi kapcsolatokat és minél több területen együttműködnénk. Hiszen a kereskedelem jelenlegi volumene, ha gyorsan növekszik is, nem felel meg a partnerek potenciális lehetőségeinek. Rendszeresen tanulmányozom a nyugati tudósok szociológiai kutatásairól megjelenő írásokat, és em­berileg mindig megráznak az adatok, amelyek érzé­keltetik, mekkora bajt okoz az embereknek a mun­kanélküliség. A szovjet statisztikai jelentésben, sze­rencsére, ilyen adatok nem szerepelnek. Mint köz­tudott, immár 50 esztendeje, hogy a Szovjetunióban nincs munkanélküliség. Sőt, manapság az ország sok részében a munkaerő hiánya érezhető. Ez is problémákat szül, meglehetősen bonyolult problémákat. A Szovjetunióban igencsak könnyű munkát kapni: gyakorlatilag minden vállalat felvé­telt hirdet. És mivel mindenütt jó, csak éppen ott nem, ahol vagyunk, az emberek elég gyakran változ­tatnak munkahelyet, ami viszont kedvezőtlenül hat a termelés ritmusára. A szovjet kormány a közel­múltban már kénytelen volt — kettőről négy hétre — meghosszabítani az áthelyezés időtartamát. Ezek viszont nem olyan problémák, amelyeket ha­sonlítani lehetne azokhoz a mérhetetlen tragédiák­hoz, amelyeket a munkanélküliség az emberek mil­lióinak okoz a nyugati országokban. GENNAGYIJ PISZAREVSZKIJ (APN)

Next

/
Thumbnails
Contents