Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-03 / 31. szám
C ecilienhof Potsdam század eleji tkastélya, amely 1945. július 17-től augusztus 2-ig otthont adott a három győztes nagyhatalom — az Egyesült Államok, Nagy Britannia és a Szovjetunió — viharos miniszterelnöki tárgyalásainak. .Európában már egy hónapja hallgat tak' a fegyverek, amikor 1945. június 5-én a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Franciaország képviselőiből megalakult a Szövetségi Ellenőrző Bizottság, amely a német nemzeti egység és szuverenitás tiszteletben tartásával vállalta a legfelsőbb hatalmi szerv szerepét Németországban. A bizottság egyik nyilatkozatában kimondta a német csapatok teljes lefegyverzését, valamennyi fasiszta vezető és háborús bűnös letartóztatását, Berlin négyhatalmi megszállását és négy megszállási övezetre osztotta fel az országot. Ez azonban csak alapul szolgált egy újabb, részletkérdésekkel is foglalkozó tárgyalás sorozathoz. Az 1945. július 17-én megkezdett tanácskozás feladata volt, hogy egyezményesen döntsön a „némqt kérdésben“, Lengyelország nyugati határának kérdésében, a jóvátételi kérdésben és a csatlós országok (Bulgária, Románia, Magyarország, Finnország) további sorsának kérdésében. Európa sorsa szempontjából valamennyi témakör rendkívül fontos volt, de mégis az ún. német kérdés alkotta a tárgyalások magvát. A tanácskozás az első napokban simán, minden komolyabb véleménykülönbség nélkül folyt. Pár nappal a tárgyalások megkezdése után Truman, az amerikai küldöttség vezetője táviratot kapott Washingtonból: „A kisbabák kielégítően megszülettek“ — vagyis az Egyesült Államok végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását, mégpedig nagyszerű sikerrel — íkétkilométeres körzetben az életnek még a csírája sem maradt. Ez a körülmény az amerikai és a brit küldöttség magatartásában fordulópontot jelentett. Valameny- nyi kérdésben megpróbálták engedményekre, megadásra kényszeríteni u Szovjetuniót. 1945 augusztus 2. Tizenhétnapos csatározás után végre megszületett a megállapodás, és 1945. augusztus 2-án aláírták az egyezményt, amely teljes mértékben a szovjet diplomácia győzelmeként könyvelhető el. A dokumentum kimondja: a tárgyalófelek megegyeztek abban, hogy a német militarizmust és fasizmust csírájában fojtják el, mindent megtesznek azért, hogy Németország soha többé ne sodorja veszélybe szomszédait és a világ békéjét; a megszállás alatt Németországot egységes gazdasági egészként kezelik; lehetőséget nyújtanak arra, hogy demokratikus alapon a német nép újjáépíthesse az országot; az egyezmény kimondta, hogy Lengyelország nyugati határát végérvényesen az Odera és a Neisse folyók képezik. Az alábbiakban arra próbálunk rávilágítani, hogyan alakultak a „német kérdés" megoldásával kapcsolatos határozatok, s vajon időszerű-e ma, 35 évvel az egyezmény aláírása után ezt napirenden tartani. Az egyezmény értelmében 1945. november 20-án összeült a négy szövetséges nagyhatalom képviseletével létrehozott Nemzetközi Katonai Törvényszék, amelynek feladata a háborús bűnösök kivizsgálása volt. A nürnbergi periként ismertté vált bírósági eljárás végén 1946. október elsején ítéletet hirdették, amely látszatra teljesen a potsdami egyezmény értelmében fogant, de valójában a háborús bűnösök rehabilitálásának veszélyét hordozta magában. A törvényszék ítélete kimondta ugyan a hitleri Gestapo, a „rohamosztag“ és a „védosztag“ kollektív bűnösségét, de nem ismerte el a fasiszta német kormány és tábornoki kar felelősségét. A Szovjetunió határozott tiltakozása sem volt elegendő ahhoz, hogy megakadályozza azt a döntést. Számos, az emberek ezreinek halálát okozó náci háborús bűnös halálos ítéletét jelentette Nürnberg, de az említett „felemás“ döntés értelmében több Hitlerrel szorosan együttműködő tőkést felmentettek. Nürnbergben már sejteni lehetett, hogy a nyugati nagyhatalmak magatartása kezd eltérni Potsdamtól, sőt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az egyezménybe csak azért mentek bele, mert akkor még szükségük volt a Szovjetunióra Japán térdre kényszerítésében. A szovjet megszállási övezetben megindult az egyezményben vállalt kötelezettségek végrehajtása: megkezdték a nagybirtokok felosztását, a nagytőke kisajátítását, s megkezdték működésüket az antifasiszta pártok is. A nyugati niegszállási övezetben is létrehozták ugyan a polgári demokratizálódást jellemző intézményeiket — a tartományi gyűlést, a tartományi alkotmányt —, választásokat is tartottak, s megindult a fasiszta szervezetek felszámolása. Ez azonban korántsem volt ínyére a megszállóknak és a hazai reakciós erőknek, mert kapitalista érdekeiket látták veszélyeztetve ezzel. Együttes erővel megpróbáltak gátat vetni a demokrati- zációs folyamatnak. A legkülönbözőbb okokra hivatkozva náci tőkéseket mentettek fel a halál vagy börtönbüntetés helyett. Leggyakrabban „szakember- hiány“ ürügyén került egy-egy gazdaságilag fontos üzem élére náci, aki aztán szép lassan a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével visszaszerezte elkobzott vagyonát. Ehhez persze az is nagymértékben hozzájárult, hogy a tisztogatást nem bízták német antifasisztákra, sem pedig a szakszervezetekre. így adódhatott elő olyan helyzet, mint Bajorországban, ahol a bíráknak több mint a fele, az ügyészeknek pedig a 76 Százaléka náci volt. Ilyen körülmények között szinte nem is csoda, hogy az 1945—1946-ban elítélt háborús bűnösök fokozatosan kegyelmet kaptak. Különböző engedmények lehetővé tették, hogy a fejlődés a nyugati megszállási övezetekben Potsdammal ellentétben haladt. Ily volt pél dául az a döntés, hogy a nagytőkéseknek és a diplomatáknak nem kellett büntetésüket letölteniük. A nácik rehabilitálásával párhuzamosan egyre nehezebbé vált a demokratikus erők helyzete, s egyre világosabb jelei mutatkoztak annak, hogy a német nagytőke talpra áll. Németország deklarált egysége veszélybe került, hiszen a nyugati és a keleti megszállási övezetben a fejlődés alapvető kérdésekben tért el egymástól. 1946 végén Bizónia néven egyesült az amerikai és a brit megszállási övezet. A „különadom" felé A Szovjetunió látva a ikülönutas lépéseket, még 1947-ben is általános vá lasztásokat és össznémet kormán v létrehozását javasolta — sikertelenül. A történelmi értekezlet A nyugati nagyhatalmak röviddel ezután kizárták a Szovjetuniót a Németország sorsáról folyó tárgyalásokból. Az események ettől kezdve már gyorsan peregtek: 1948 augusztusában Bízóméhoz csatlakozik a francia megszállási övezet, s létrejön Trizónia, a nyugati megszállási övezetben külön- márkát vezetnek be. A Szovjetunió válaszintézkedésként kiválik a Szövetséges Ellenőrző Bizottságból. Trizónia kontrázik: korlátozza a kereskedelmet, a különmárkát Nyugat-Berlinre is kiterjeszti. 1949. szeptember elsejei hatállyal megalakult a három nyugati megszállási övezetből a Német Szövet ségi Köztársaság, s ezzel végérvényesen szertefoszlik az egységes Németország gondolata. Egy hónappal később, október 7-én válaszként a nyugati döntésre a keleti megszállási övezetben létrejön az első német munkás-paraszt állam, a Német Demokratikus Köztársaság. „Egy egységes német nemzet"? Az egykori Németország nyugati része önként lépett különútra, de megalakulása óta nem titkolt igényt tart a másik, szocializmust építő német államra. Az NSZK érvényes alkotmánya pl. megtagadja a fasizmus és a mili- tarizmus kiirtását, s jogtalan igényt tart arra, hogy az összes német nevében lépjen fel. Az ország alaptörvénye tartalmazza az NDK bekebelezésének programját, amivel a revansizmust állami doktrína rangjára emelte. A provokációk legszélesebb skálája szerepelt a múltban és szerepel ma is a bonni kormány „fegyvertárában“. Kezdve az emberek megszöktetésétől egészen a határok nyílt megsértéséig, — az ideológiai propagandáról nem is beszélve. Kihasználva az azonos nyelvet, valamint azt, hogy az NDK területének nagy részén fogható a nyugatnémet televízió és rádió műsora, a bon ni kormány igyekszik ébren tartani az egységes Németország gondolatát. Annak ellenére, hogy az 1972-ben megkötött négyoldalú egyezmény kimondja, hogy Nyugat-Berlin nem része az NSZK-nak, a Német Szövetségi Köztársaság — külföldről bátorítva — nyíltan jogot formál Nyugat-Berlinre. Ezt a városrészt a legelszántabb nyugatnémet revansiszta erők központjává változtatta, s külföldi magas rangú vendégeik programjában csaknem mindig szerepel Nyugat-Berlin megtekintése. Hosszú éveken át egymás mellett élt és fejlődött két különböző társadalmi rendszerű, de közös nyelvet beszélő állam anélkül, hogy vezetői találkoztak volna egymással. A közeledés helyett az NDK szuverenitását sértő provokációk érkeztek nyugat felől. A hetvenes évek elején az enyhülési folyamatnak köszönhető, hogy Európának olyan kényes kérdésében, mint amilyen a két német állam kapcsolata, javulás állt be. 1972. december 21-én megkötött, a két német állam kapcsolatait normalizáló szerződés megteremtette az NSZK és az NDK kapcsolatainak nemzetközi jogi alapját. Azóta a két német állam tagja lett az ENSZ-nek, felvették a diplomáciai kapcsolatot, és számos közlekedési és utazási probléma oldódott meg. Ez a kedvező folyamat ikisebb-nagyobb mértékben mindkét államban érezteti ha tását. A Die Welt című jobboldali nyugatnémet lap pl. sajnálkozva számol be egy statisztikai kutatás eredményeiről: 100 megkérdezett nyugatnémet fiatal közül már 65 a két német állam fogalmával a két német nemzet fogalmát is összekapcsolja, pedig az ötvenévesnél idősebbnél ez a szám még csak 21. Az NDK kormánya mindig a kap csolatok fejlesztésére törekedett, és ma is arra törekszik. „Mindig abból indulunk ki, ahogyan azt Erich Hőnek - ker elvtárs és Schmidt szövetségi kancellár ez évi belgrádi megbeszéléseiről kiadott közleményben megfogalmazták: Európa maradjon a világ békéjének egyik központja“, mondotta Horst Sin- dermann, az NSZEP PB tagja. Ma Németország fogalma történelmi leg elavult, s helyette egy kapitalista Német Szövetségi Köztársaság és egy szocialista Német Demokratikus Köztársaság létezik. Együttműködésük és kapcsolataik csakis a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének elvei alapján fejlődhetnek, bővülhetnek, ahogyan azt a helsinki Záróokmány is rögzíti. Harmincöt évvel ezelőtt Potsdamban Németországról döntöttek ugyan, de az NSZK-ban — a NATO-országok segéd létével — a neonácizmus újraéledése, a revansizmus alkotmányos létezése és az egyre fokozódó militarizmus arra figyelmeztet, hogy az egyezmény határozatai ma is időszerűek. KOVÁCS ILONA „EURÓPA MARADJON A VILÁG BÉKÉJÉNEK EGYIK KÖZPONTJA“ Az úgynevezett német kérdés a potsdami egyezmény tükrében * 1 A szovjet küldöttség fogadószobája J Cecilienhof
