Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-03 / 31. szám
Taps és „taps" fouvet-nek egyik nevezetes mondása jut minduntalan az eszembe. Az a jó színház, ahol megteremtik a siker és a bukás jeltételeit. Mi valahogy elszoktunk a nagy sikerektől, még inkább a zajos bukásoktól. Egyforma vagy csaknem egyforma minden előadás fogadtatása. Aránylag sokat járok hazai bemutatókra, de a közönség reagálása alapján nem tudnám eldönteni, tetszett-e az előadás, vagy nem. Legördül a függöny és felcsattan — így neveztem el — a proto- koláris vastaps. Egy percig vagy háromig, mindössze ennyi a különbség. Ilyenkor mindig néhány moszkvai és varsói előadás jut az eszembe, ahol a kö zönség tombolva, felállva és éljenezve ünnepelt, ha arra érdemesnek tartotta a ren dező vagy a színész, vagy másvalaki teljesítményét. De pisszegett, sőt előadás közben felállt, sőt, nem táp sóit, félreérthetetlenül ki nyilvánította, ha az előadás nem tetszett neki. Tavaly az egyik amatőr csoporttal baráti szocialista országban vásári játékon vettem részt. Piacon, hajna _ U fél hatkor kezdődött az előadás, tyúkot, libát, gyű mölcsöt és zöldséget árusító nénikék és a kíváncsiskodó vásárlók között. Itt éreztem meg, milyen pokolian nehéz és gyönyörű a nem manipu Iáit színjátszás. Ha tetszett a játék, odasereglettek a vá sárlók, de még az eladók is, ám amikor elszürkült az előadás, mindenki ment a maga dolgára — már nem érdekelte őket a színjáték. Dehogyis sírom vissza a régi időket, hiszen tudom és nagyra becsülöm államunk milliós támogatását, amely nek eredményeképpen színházaink anyagi biztonság ban, társadalmi megbecsü léstől vértezve dolgozhat nak. Ám hiba az, ha visszaélnek ezzel a támogatással és — mivel tudják, hogy na gyobb bukás vagy anyagi veszteség a bérletes megöl dás révén úgysem érheti őket és színházukat — koc kázatmentes, szürke előadásokat hoznak létre. Amelyen úgyis felhangzik a protoko- láris vastaps. Mert a nézők üzemi bérlettel jöttek, tehát ingyenjeggyel, vagy egyszerűen már nem hozza ki őket a sodrukból a kétórás unalom. Es a kritika általánosításokkal, semmitmondó szép szavakkal uniformizálja az előadásokat, elkeni a hibá kát, simára vasalja az érdességeket. Mi, nézők is ludasak vagyunk ebben. Akik közö nyösségünkkel tulajdonképpen támogatjuk azt a középszerűséget, amely a szín házművészet, és minden művészet gyilkosa. Tanuljunk vagy merjünk hát véleményt nyilvánítani: tapsolni az arra érdemeseknek és nem tapsolni a görögtüzes ködö- sítőknek. Végre legyenek nálunk is igazi sikerek és bukások, valamiben mindig utánozhatatlan előadások. SZILVÁSSY JÓZSEF E lég fiatal-e a cseh és a szlovák színház ahhoz, hogy tartósan föléledjen egy, az életadó erőt csupán sejtető fesztiváltól? Elég fiatal-e a megújuláshoz, ahhoz, hogy látványesztétikai, tartalmi és etikai, közvetlen társadalmi hatása túlnője színházaink mostanában bizony befelé merevülő kereteit? Az idei Ceské Budé- jovice-i Ifjúsági Színházak Fesztiválja — Festival Divadeního Mládí — a fenti kérdésekre nem adott egyöntetű választ, s bár próbálkozott a válaszadással, több okból nem sikerült neki — írhatom ide a cseh és a szlovák lapokban megjelent értékelések nyomán. A tervezett tíz előadásból betegség miatt csupán nyolc volt látható, közülük két klasszikus mű, két irodalmi összeállításra épülő színi-játék, egy kimondottan Színpadra írt játék, és négy prózai mű színpadi változata. S itt nyomban álljunk meg egy pillanatra, hiszen a fesztiválon szereplő darabok nyíltan jelzik a cseh és a szlovák drámaírás jelenlegi állapotát. Nincsenek színművek, s ha évente mégis születik egy, esetleg kettő, akkor a következő évadban legalább négy, öt színház a repertoárjába iktatja. A gyér és néha önismétlő szakmai megbeszéléseken többször szóba jött ez a nem éppen rózsás állapot, minthogy elhangzott az is: ha dramaturgként igazi színházi szakember nyúl a prózai művekhez, akkor semmivel sem nagyobb a kockázat, mint az eredetileg színpadra írt darab bemutatásával. De vajon hány igazán felkészült dramaturgunk van? S egyáltalán, milyen rendező az, aki elviseli a lényegi változást ajánló művészi tanácsadást, aki nem önmaga, hanem a dramaturg gyúrta-formálta világképet kívánja visszatükröztetni a színpadról? Nos, az ilyen rendező nem rendező, ami bebizonyosodott Ceské Budéjovicében is, ahol öt cseh színházi együttes közül egy nyújtott kimagaslót. A prágai Divadlo Na okraji Jifí Sotola Nyársra húzva (Kufa na roznl) című, 1976-ban megjelent nagy visszhangot kiváltó regényének színpadi változatát mutatta be, Zdenék Potuzil átdolgozásában és rendezésében. A darab hőse a marengói ütközetből megszökött katona, Csirke Mátyás, néhai bábjátékos (színházi ember, tehát eleve adott a lehetőség a mai színházi ember gondjainak, problémáinak áttételes megfogalmazására), aki szomorú-víg magányában — Miki Jelinek kimagasló alakításában — hiába keresi a megmaradás lehetőségeit, végül is elpusztul, nyársra húzzák a napóleoni idők. Fölöslegesnek tetsző életével és halálával azonban lényeges korrektúrát végez a néző gondolkodásán és világszemléletén. Zdenék PotuZilra emlékezhet az a csehszlovákiai magyar színházlátogató, aki részt vett 1974-ben az I. Fábry Zoltán Nemzetközi Irodalmi Színházi Fesztiválon, Dunaszerdahelyen. Már akkor megfigyelhető volt, hogy PotulSilt szerencsével kísérti meg a technika: ötletesen és célirányosan alkalmaz árnyjátékot, zenét, mikrofon- és magnetofonhangokat, valamint a világhírű színpadi szakember, Josef Svo- boda egyik specialitását, a tükröt. Szembenézni önmagunkkal, tükröt állítani önmagunknak — ez Potu2il Sotola-rendezé- sének lényegi üzenete, akárcsak a másik értékelésre méltó előadásnak, amelyet a presovi színház mutatott be, J. Praímáry rendezésében. Ladislav Ballek a Segéd című regényéből készült színpadi változat sokban eltér a bratislavai Poetická scéná-ban látható előadástól, ám magában ez még nem jelentene sikert. A színpadi újszerűséget és a szellemi üde- séget itt az az elv segítette felszínre, amely a néző és a színész kapcsolatát in- tellektualyzálta. Ballek darabja Palánkon, egy határmenti városkában játszódik, s egyetlen hiteltelen dimenziója — hogy e kétnyelvű város múltjával és 35 évvel ezelőtti történelmével vagy gyenge tárgy- ismerettel, vagy pontatlanul bánik — nem gyengíti az önmaguk egzisztenciájába zárt kisemberek vívódásainak hitelességét. Az előadásból kitűnik, hogy a fiatal preäovi színészek kiváló kollektívát képeznek, világszemléletüket egy kicsiny magból, egyet akaró művészek maroknyi közösségéből hívják életre. E két — regényből színpadra írt — előadás után csupán any- nyit teszünk, hogy elsoroljuk ki vett még részt ezen a nem éppen magas művészi színvonalt produkáló szemlén: a Prágai Színművészeti Főiskola hallgatóinak színjátszó csoportja, az Ústí nad Labem-i FeGondolatok a Ceské Budejovice-i Ifjúsági Színházak Fesztiválja kapcsán kete Stúdió, a trnavai gyermekszínház, a Kassai Állami Színház, a Kolíni Területi Színház és a prágai Vinohrady Színház egy kisebb alkotócsoportja. A vitákról és a szemináriumokról, sajnos, ugyanúgy kevés jót mondhatunk el, mint az itt nem értékelt előadásokról. A résztvevők nagy általánosságokban beszéltek a látott előadásokról, a cseh és a szlovák színházak helyzetéről, s így nem sikerült rákapcsolniuk a tavalyi presovi Ifjúsági Színházak Fesztiválján elhangzott, illetve tárgyalt problémakörökre. Bár már tavaly is fölmerült, hogy kevés az igazán jó és alaposan felkészült színházi teoretikusunk, akik megfelelő kulturális-politikai és európai látókörrel vezetni tudnának egy-egy vitát. Szakemberek nélkül pedig nem vita a szakmai vita. Jelzi ezt az is, hogy miután elfogadunk egy-egy felbukkant, és a kevés számú kutató-kereső társulatunk révén fölfedezett színházi irányzatot, azt nyomban szentesítjük, mondhatnánk akademizáljuk, kizárólagosan azt tartjuk jónak és elsőrendűnek. Holott a legnagyobb vétek, ha kizárólagossá akarunk tenni irányzatokat a művészetben. Még belső színházi értékrendet sem szabad felállítanunk, mert az is félrevisz, kikö- zösítően értelmeztet. Egyet, persze, mindig szem előtt kell tartanunk: az a színház, amely elkülöníti magát a jelen társadalom, a jelen világ problémáitól, csupán technikailag lehet jó színház. Társadalmi hatékonyságában nem. Az Ifjúsági Színházak Fesztiváljára vonatkoztatva ezt a tételt: amelyik társulat nem képes, illetve nem bátor — mert tehetsége és intellektusa nem alkotói tettben találkozik — nevén nevezni a dolgokat vagy áttételeken megfogalmazni a jelenkort, az a társulat csak pocsolyát langyosit, teng-leng. Az Ifjúsági Színházak Fesztiválja a 75- ös kezdeti nehézségek után tulajdonképpen 1977-ben nőtt országos jelentőségűvé, nagy tervekkel, Presovban, ahol még az volt a szempont, hogy csupán 35 évnél fiatalabbak mutatkozhatnak be a színpadon és a rendezésben. Páros években Ceské Budéjovice ad helyszínt e még tavaly is sokat ígérő szemlének, amely szerve- zésileg mindig a helyzet magaslatán állt. Az idén azonban a szervezés Is hiányos volt, nem fogta egységbe a jelenlevőket. Hiába engedélyezték a 35 évnél idősebb művészek részvételét. Pedig, ahogy Szerb Antal mondja, az igazi átéléshez (átváltozáshoz) ajánlatos (öregként Is) fiatalnak lenni, hiszen a. fiatal lelket rázza meg legjobban az átlényegülés. A jövő majd eldönti, hogy mennyiben sikerül a cseh és a szlovák színházi fiataloknak a lényegi, vagyis a szellemi fiatalodás, a művészi kútnyitás, a ráállás arra a szüntelen kísérletezésre, arra a szüntelen átváltozásra, ami nélkül elképzelhetetlen a társadalmi színház. Hátravan még a válasz az alapkérdésre: elég fiatal-e a cseh és a szlovák színház ahhoz, hogy tartósan föléledjen egy, az életadó erőt sejtető fesztiváltól? Úgy érezni, igen, elég életerős, csak meg kellene végre határoznia, mennyiben akar más színházat csinálni, mint az elődök, s hogy mik e más ság jegyei. E más Ság megfogalmazását nem várhatják el színházaink a kritikától és a gyengélkedő színházi teoretikusoktól, hiszen soha nem a kritika csinál színházat, mindig a színház ösztönözte a kritikát új színházi elméletek megfogalmazására. E kettő nem választható el egymástól, mint ahogy az éjszaka és a nappal sem. E két napszak, e két egymást kiegészítő tényező dialektikus kapcsolatát érdemes lenne újra és újra átgondolni. A holnap — fiatal — színházáért. SZIGETI LÁSZLÓ Nyikolaj Zolotarev díszletterve Prokofjev Háború és béke című operájához készült, amelyet a közelmútban mutatott be az olimpia ideje alatt is a több nagysikerű előadást tartó Moszkvai Nagyszínház Az idei kazincbarcikai amatőr fesztiválon nagy sikerrel lépet föl a Genti Munkásszinház. A belga amatőr színjátszók korszerű rendezésben és fölfigyeltető színészi játékkal vitték színre Federico Garcia Lorca Ber- narda Álba háza című. nálunk is ismert és sokat játszott darabját. Felvételünkön az előadás egyik jelenete (SzathmáryKirály Ádámné felvétele) 1980. VIII. 3 14 ÚJ SZÚ
