Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-03 / 31. szám
■ Mint a búvár bukom a mély viz alá, de ahelyett, hogy igazgyöngyöket hoznék a napvilágra, nyálas és piszkos kagylókkal van tele a két kezem. Íme, ez lettem én, hála az imperialista világ kegyetlen ostorcsapásainak ... Holott úgy mondják, szomszédasszonyok beszélik, valaha én is voltam ártatlan gyermek, hajam aranyfürtök- ben fénylett a napon és mosolyogni tudtam, mint festett képeken a szőke angyalok. De jött az irgalmatlan háború, vére fiatal életemre fröccsent, rám ragadt a szenny, a piszok, és ma már tudom, hogy tisztára csak akkor moshatom magamat, ha szívvel-lélek- kel a szocializmushoz csatlakozom és vállalom mindazt, amit építőmunkája megkövetel tőlem, hogy soha többé egyetlen gyermek ne jusson abba a helyzetbe, amelybe én kerültem. íme egy emlék, egy elrejtett kagyló belseje. Vasárnap van, szülővárosomban jámboran szólnak a harangok, jámbor és félrevezetett a nép. Én kint csavargók az állomáson; jóltáplált úrihölgyek sebesült katonák közt állnak és finom lelkesedései osztják a feketére kent lekváros kenyérszeleteket. A hölgyek elegánsak, illatosak, jótékony arcuk duzzadt a jóléttől, az otthon melegétől. A katonák fáradtak, elkeseredetten agyonkínzottak. Nálunk odahaza fekete és kevés a kenyér. Egy osztogató hölgy mellé állok, magamba szippantom a gyöngyvirágillatot. Üres gyomrom az erős illattól okádni készül, kérni szeretnék, de nem merek. A buzgó hölgy látja kolduló tekintetemet, de jóságtól túlfűtött arca elfordul, és én kínomban irigyelni tudom a sebesült katonákat. A sebesültek száma egyre nő, naponta érkeznek a sebesültekkel zsúfolt vonatok és öntik magukból a tört csontú, csonka hősöket, mint beteg gyomrok a megemészthetelen ételt. Az úrihölgyek egyre kevesebben lesznek, lassan eltűnnek, belefúlnak émelygő jótékonyságukba, mint a méhek a mézbe. A városban kialakult egy új üzletág. Szegény asszonyok járnak most az állomáshoz nagy, nehéz kosarakkal, tele káposztás meg mákos süteménnyel és pénzért árulják a sebesülteknek. Köztük ott van az anyám is. Az áru pillanatok alatt elfogy, a kiéhezett katonák mindent szétkapkodnak. Anyám nem bír eleget Sütni, drága pénzért vásárolja feketén a lisztet, dolgozik hajnaltól éjfélig, dagaszt, süt, főz, gyerekeket szoptat, szaladgál egyik kaszárnyából a másikba, de mindez nem elég, a csontig lefogyott katonáknak minden kevés. A kereseti lehetőséget anyám nem akarja elszalasztani. — Itt az alkalom — mondja az anyám —, pénzhez lehet jutni, meg lehet gazdagodni és új ruhát vehetünk a gyerekeknek és magunknak. — Gondold meg — mondja az apámnak —, itt az alkalom, egy pillanatig sem szabad késni. Mondd, mi hasznod van abból, hogy újságot olvasol és lesed a háborús híreket?! Ezek a hírek nem hoznak számunkra semmi jót. Ismételten azt kérdezem tőled, mi van neked vagy nekünk abból, ha a németek győznek avagy ha a cár győz? ... Kérlek magyarázd meg nekem, mert én rövid asszonyeszemmel ezt nem értem. Te, aki iskolai hivatalsegéd vagy és rendre tanítod a gyerekeket, engem is megtaníthatnál arra, hogy megértsem ezt a vérözönt. Hidd el, hogy sokkal jobban tennéd, ha segítenél nekem, mert én már alig bírok a lábamon állni. Nem volna helyesebb, ha te járnál a kaszárnyákba, míg én itthon maradnék és sütnék? ... Apám azonban le sem teszi az újságot. így ül egész nap, mert nincs tanítás, a' sebesültek már az iskolákat is elárasztották. Nyugadtan meghallgatja anyámat és kereken visszautasítja ezt a szégyenteljes ajánlatot, mert az ilyen munka nem férfinak való és szinte elképzelhetetlen, hogy ő mint képzett ember a háborúban sebesült katonáknak pénzért árulja a süteményt. Nem, hallani sem akar ilyesmiről, eltekintve attól, hogy kétoldali sérve van és úgysem bírná ezt a munkát. Anyám elhallgat, nem azért, mintha igazat adna neki, de érzi, hogy minden szava meddő lenne. És másnap engem, meg a húgomat fogott munkába. Tizenegy lehettem akkor, a húgom kilenc. Kosarakba számlálta nekünk a süteményt és mi szétszéledtünk a város különféle kaszárnyáiba és hazahoztuk a pénzt, a tetveket, a sebesültek fájdalomtól eltorzult arcát és hörgő, állati hangját. Amikor először kerültem a kaszárnyává átalakított iskolába, szinte elszédültem. Az a terem, amelynek valamikor napsugárral vegyes ceruzaszaga volt, most fojtó, rohadt hulla- és vérszaggal volt tele. A zöldre mázolt padok helyén szétszórt szalmán egymás mellett feküdtek a sebesültek. Kidülledt véres szemükből ordított a fájdalom. Tehetetlenül vergődtek a maguk és mások piszkában, mint gazdátlan állatok. Vigyáztam, hogy ne lopjanak, egyébre nem terjedt ki a figyelmem. Fel sem merült bennem az a kérdés, miért hevernek ezek a katonák itt, miért sebesültek meg. Egyetlen gondom volt, hogy pontosan vigyem haza a pénzt, egyetlen fillérnek sem szabad hiányoznia. Akinek nem volt pénze, attól takarót, szíjat, vagy egyéb értéktárgyat kértem. így hagyta meg az anyám, aki engem burgonyával táplált, akinek kezei kérgesek és bur- gonyaszagúak voltak és én megértettem az ő szavait a munka keserves ízével és verejtékszagával egyetemben. Én láttam, hogy mennyit dolgozott ő. Hajnalban kelt fel, a petróleumlámpa fényénél dagasztott, lábujjhegyen járkált, nehogy felébresz- szen bennünket. Utána ott kuporgott a tüzes kemence előtt, fényes barna arcát megvilágította a tűz, fekete szemében a kemence lángja lobogott. És késő éjjel, amikor már mindenki aludt a házban, fáradtan, az ágyára dőlt ruhástul és erőtlenül álomba hullt. Igen, megértettem őt, mert ő volt akkor a tízparancsolatom, a világom, a szocializmusom, a követendő példa és hogy méltó legyek hozzá, minden fillérrel, amelyhez az ő verejtéke tapadt, pontosan el kellett számolnom. Ö, ki ne értené meg az én elszánt és harcos hűségemet, akinek ilyen anyja volt. Kedves, mosolygó volt ilyenkor fáradt arca, ha szép oszlopokba raktam le előtte az aprópénzt és én mindent elkövettem, hogy az arcát mosollyal megajándékozzam. Innen származik az én bűnöm. De hadd mondjam el: bűnömben mindazoknak része van, akik a ragadozó háborús uszítókhoz csatlakoztak és aljasul belesodorták a világot a háborúba. Téli hajnal volt, kint erős hóvihar tombolt, amikor anyám lágyan megérintette vállamat. Több sem kellett, nyomban leugrottam az ágyról, mint egy titkos szövetséges, nehogy kis- öcsémet, aki velem aludt, felébresz- szem. Arcomat hideg vízbe mártottam, szótlanul magamra húztam foszladozó ruhámat, rá aranygombos télikabátomat, amely már kopottan került hoz zám és örülni igazán csak a fénylő aranygombjainak tudtam. Pár perc alatt útra készen álltam a nagy kosár süteménnyel a kezemben. De anyám nem engedett így el, ott állt egy csésze forró teával. Szótlanul felém nyújtotta és én ugyancsak szótlanul megittam. Ma is határozottan emlékszem arra, hogy a forró tea nem melegített annyira, mint az a gond, amellyel anyám utamra kikísért. Mielőtt elmentem, még egyet igazított kabátom gallérján és beburkolt engem fáradt szemének kisugárzó hűségével. Két kilométert gyalogoltam a frissen hullott puha hóban, míg eljutottam az állomásig. Jókor érkeztem, még volt időm verejtékes arcomat megtörülni, de messziről már látni lehetett a sebesültszállító hajnali vonat véres szemét. Szuszogva, nyögve mint egy beteg állat cipelte be hatalmas testét a mozdony. A katonák körülfogtak, és én, hogy árumat el ne lopkodják, gyermektestemmel félig a kosaramra borultam. Minden katonának előre kellett fizetnie. Az egyik katona, akinek arca fehér gézkötéssel volt körülkötve, amelyből csak a szeme és szája látszott, tanácstalanul állt mellettem. Láttam, illetve éreztem, hogy ennek ■a katonának egy fillérje sincs és csak várja az óvatlan pillanatot, hogy engem meglopjon. De miután ilyesmihez hozzá voltam szokva, azért résen voltam. Éppen az utolsó süteménydarabot kínáltam, amikor a katona hirtelen kikapta a kezemből és mohón beleharapott. Az egész egy pillanat műve volt, de én már ott csüngtem rajta, mint egy vérszívó görény. A katona kezéből kihullott a sütemény, szinte hörögve tört ki belőle a fájdalom. Még volt annyi ereje, hogy lerázzon magáról, bepólyált arcát kezébe rejtette és eltűnt a sötétben. Az egész fájdalmas jelenet egy perc alatt játszódott le. Ott maradtam állva, szédülten vakmerőségemtől, de nem volt időm sokat tépelődni, mert jött egy katona, aki egy széles derékszíját kínált az utolsó süteményért és én habozás nélkül odaadtam. Csak aztán vettem észre, hogy a másik kezemben egy darab kötést szorongatok. Borzongva hajítottam el és kezemet a vakítóan fehér friss hóba törültem. Az úton, hazafelé menet, folyton a kezemet néztem, számtalanszor dör- zsölgettem meg hóval, de nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a kezem még mindig véres. Otthon átadtam apámnak a szíjat, anyámnak a pénzt, megreggeliztem, és mindjárt utána nekiindultam a kaszárnyáknak és az egykori iskoláknak, hogy lebonyolítsam mindennapi üzletemet. A történtekről hallgattam, de bent, valahol mélyen reszketett a vérem. Végre délben, az ebédnél bújt ki belőlem a szó. Elmondtam mindent, ahogy történt. Apám tűnődve ingatta fejét. — Bizonyára éhes lehetett — mondta —, hagytad volna, hogy megegye ... Mint súlyos arcul csapások hatottak rám apám szavai. Vöröses kezem ott pihent az asztalon és hirtelen, fájó szégyenérzetemben elkaptam onnan, tétován az asztal alá rejtettem, mint a tolvaj, akit tetten érnek. Anyám azonban segítségemre sietett. — Hogy is képzeled te ezt a háborút? — kérdezte felháborodottan az apámtól. — Hát minden éhes katonának én adjak enni... Talán én küldtem őket a háborúba? Érettem vagy éretted küzdenek ők? ... Adjanak azok, akikért verekednek. — Kegyetlen vagy! — válaszolta apám. — Nekem mered ezt mondani? — kiáltott fel ámultán az anyám. — Nekem, aki hajnaltól késő éjjelig töröm magam, hogy élni tudjunk és vergődöm pillanatnyi nyugalom és pihenés nélkül, hogy ezeknek az apróságoknak betevő falatjuk legyen? Szörnyű, hogy éppen te mondod ezt nékem, te, aki látod mindennapi piszkos verejtékfürdőmet! Hát ezért kínlódtam én? ... A szobában halálos csönd uralkodott. A döntő számonkérés órája volt ez, amely akkoriban már minden munkáskunyhóban lezajlott és a számadás végső eredményét az 1917- es orosz forradalom adta meg. Gonddal zsúfolt csönd volt ez, apám mélyen lehorgasztott fővel ült az asztalnál, újságja zizegve a padlóra hullott és csak anyám visszafojtott zokogását lehetett hallani. Bennem a megindult fájdalom gyűrűket vetett, majd tovább hullámzott. Anyám kitörése nem tudott megnyugtatni, inkább felkavart... a ceruza- szag a vérszaggal támadt hirtelen rám és nem voltam többé hajlandó süteményt árulni. — Rendben van — mondta az apám. De anyám hallgatott, komoly szigorú arcán keskeny szája kemény vonallá zsugorodott. Tudta szegény, hogy ezentúl az én munkámat is neki kell vállalnia. És vállalta is azzal a határozottsággal, amely minden közösséget visszautasított az 1914-es háborúval. És később, amikor zavaros életünk kérdőjellé meredett, nem apám adta meg a választ, aki oktalan dühében nemegyszer azzal a bizonyos bőrszíjjal suhintott végig rajtam, mint ostorral egy girhes ló hátán, hanem az anyám, aki tántoríthatatlan hittel és elpusztíthatatlan munkabírással rendet akart teremteni otthonunk négy fala között egy olyan, világban, amely terhes volt a bűntől, és okádta magából a rosszat, mint rossz kályha a füstöt. Elmentem a barátomhoz, Ilja Fjodorovicshoz, a neveléstudomány profeszorához és előadtam neki a keservemet. — Látod — mondtam, miután kölcsönösen üdvözölve egymást helyet foglaltunk a házigazda kényelmes irodájában —, olyan problémám adódott, hogy a megoldáshoz csak te nyújthatsz segítséget. — Bocsáss meg — felelte Ilja Fjodorovics —, de nem tudom megérteni, hogy te, az önállóságáról ismert ember, aki soha nem kér tanácsot, most mégis ... — A te szakmádba vágó ügyről van szó sóhajtottam. — Hiszen te vagy itt az intézetben a neveléstudományi tanszék vezetője. Vagy nem? — De igen — vágta rá és nyugtalanul fészkelődni kezdett a foteljében. — Csak nem a neveléstudományra akarod magadat átképezni? — Dehogy akarom — mondtam kissé ingerülten. — Az élet hoz kényszerhelyzetbe. Pedagógiai jellegű kérdéseket állít az ember elé. Egyszóval, az én Valerik fiamról van szó, érted? — Miért kell a felnőtt fiatalembereket gügyöri, gyermeteg becenéven szólítani? —- ütődött meg Hja Fjodorovics. — Valerik, Jurik, 11 Sztaszik ... Nekem ez nem tetszik. — Nekem sem tetszik — helyeseltem hevesen. — De mégis inkább nem tetszik nekem az, hogy egyes ilyen Valerikok, köztük az — Ogy l tudománya dalad — i Fjodorovics kell tehát a fiadnak, Szergej Zvancev enyém is, tizenhét éves korukra akkora sörényt növesztettek, mint valamikor az ősemberek. Még a homlokukat is eltakarja a haj és ezért úgy néznek ki, mint valaha az alacsony homlokú pithecantro- pus. Hátul meg olyan csomókban lóg a hajuk, mint amikor az öreg díványból kibújik a tömést Egyszóval, minden áron a nyugati hippikre akarnak hasonlítani. Az őrülteknek ez a divatja nálunk miként honosodhatott meg? Ez szamár: szatba kell — Ha í lenne, akk hozzád, a tam nem Én beszélti beszéltem? nyörögtem, — Nem érthetően i mondta llj
