Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-06 / 27. szám
unó ii. a. FÁBRY ZOLTÁN VÉGRENDELETEI A csehszlovákiai irodalom büszkeségének halála óta eltelt 10 év alatt nagyon sokszor jutottak eszembe érthetetlen dolgok. A CSEMADOK gyűlésein vagy a Fabry-napokon ezeket elő is adtam. Például érthetetlennek tartom Fábryt propagálni akkor, amikor müvei sehol sem kaphatók és már bibliográfiai ritkaságok. Könyvei kiadását rögtön halála után szorgalmaztam. De nemcsak magyarul, hanem csehül és szlovákul is. Hiszen ő — a legkritikusabb órákban tett hitet Csehszlovákia mellett Klement Gottwalddal, Marié Pujmanová- val és Laco Novomesk^vel — többek között 1938-ban a kassai nagygyűlésen is, amikor Csehszlovákia egységét védelmezte. Vagy még olyan csekélység is (amit szintén tíz éve szóvá- teszek, hogy az Oj Szó Napi krónika rovatában minden norvég vagy angol fizikus születésnapjáról is megemlékezik, de augusztus 10-én tíz év óta hiába keresem ott a mi Fábry Zoltánunk nevét. Fábry végrendelete általánosan ismert az egész magyar nyelvterületen, mert halála után sok folyóirat közölte. Sőt a Valóság még az idén is. Mivel Fárby Zoltán minden végrendeletében engem bízott meg annak végrehajtásával, és mivel csak 10 év volt közöttünk a korkülönbség, tehát én is már „sorozókorba“ kerültem, ezért kötelességemnek tartom eleget tenni ebben is végakara tának, még akkor Is, ha eddig erre senki sem volt kíváncsi. Végrendeletében „egyik végrendeletét“ említi. Csak a leg szűkebb baráti kör tudja azonban, hogy a halála előtti évtizedben hány végrendeletet kel lett vele elkészítenem, illetőleg megbízása szerint másokkal megtárgyalnom, utazgatnom. Elsősorban is évtizedeken át kezelő orvosbarátja, Dr. Berze viczy János, akinek kocsijával mindig csak kettesben látogattuk őt Stószon. Mondanom sem kell, hogy ténykedésünk egész életén át csak baráti alapon történt. (Utazási költségtérítést egyikünk sem kért, sem kapott soha.) 1960-ban Fábry a katonakórházban feküdt és meglepetésünkre egy napon arra kért minket, hogy utasításai szerint reggelre készítsük el a végrendeletét. Tekintettel arra, hogy az orvos gyengén, az ügyvéd pedig még mai napig sem tanult meg gépelni, nem csoda, hogy reggel 4-re lettünk készen. De Fábry nagyon meg volt vele elégedve. Ez az 1960. augusztus 13-án kelt első vég rendelete így kezdődik: „Vég- rendelkezésem legfőbb célja az, hogy egy meglévő és már a köztudatban átment irodalmi központ vagy műhely, a »stószl remetelak« halálom után is tel jesítse hivatását. Ezért könyvtáram, melynek jegyzéke lakú somon föllelhető, eloszthatat- lan és az irattárammal együtt eredeti helyén kell maradnia. Egyrészt, hogy mind a cseh szlovákiai magyar irodalomnak, mind az antifasizmusnak, különösen a német kérdést illetően (mert e könyvtár erre állítódott be), kutatóállomása maradhasson, másrészt, mert az én irodalmi hagyatékom így dolgozható fel legjobban.“ Tehát a német kérdést állította a központba. Ez számára a legfontosabb volt mindig. Ö, aki Taciustól Lutheren át Hitlerig mindent kijegyzetelt, állandóan azon rágódott, hogyan lehetséges, hogy Goethe és Hitler népe ugyanaz legyen. Legértékesebbek voltak azok a baloldali német folyóiratok (sok volt bekötve is), amelyeket később Hitler elégettetett. Tehát ma úgyszintén bibliográfiai ritkaságnak számítanak. A föntebb idézett végrendeletét már 1961 májusában megváltoztatta. De augusztusban újra a katona kórházba került és akkor ismét másképpen végrendelkezett. Ö ezeket pótlásoknak nevezte. 1962-ben megállapodtunk egy új végrendeletben, de ezt csak 1963. november 25-én küldte el a következő levéllel: „Stósz, 963. XI. 25. Kedves Ernő, most egy hete volt egy rossz éjszakám, másnap valahogy nekiültem az idemellékelt új végrendeletnek. A régi — toldalékaival — úgyis idejét, múlta, nem reális. Egyszer meg kellett úgyis írni. Te tudod: elég-e ez így, mint az én kézírásom, vagy át kell írni és tanúkkal láttamoztatni. A Te Sarló—Üt tervedről beszéltem pesti vendégekkel és magam is írok majd az Akadémiának. (Az ittenitől úgysem lehet várni elintézést.) Az Üt történetét, bibliográfiáját eddig is a pesti Akadémia (a Magyar Irodalomtörténeti Intézet intézte és intézi). Majd néhány sorban jelezd, hogy megkaptad küldeményemet. Szeretettel köszöni Zoli.“ Magyarázatul szolgáljon, hogy amint a DAV monográfiája megjelent, én állandóan szorgalmaztam nála, hogy mint volt főszerkesztő, írja meg az Üt monográfiáját. Sajnos ebben is igazam volt, mert ezt a mai napig még senki se írta meg, sem nálunk, sem Magyarországon. Különben minden jogi érvelésem ellenére ő csak azt tartotta érvényes végrendeletnek, amely az Állami jegyzőségnél (azelőtt közjegyző) letétben van. De én okulva, hogy úgyis megváltoztatja, magamnál tar tottam, amit vele közöltem is. 1965-ben családi ügyben Af- rikábá kellett utaznom és mi vei Fábryra végrendeleteire vonatkozó levelei nagyon jellemzőek, közlöm a nekem ezzel kapcsolatosan írt levelét is: „Stósz, 1965. VIII. 25. — Ked vés Ernő, csak néztem egy nagyot, amikor befutott tuniszi leveled: hogy kerültél Te oda':’ Es mint leveledből látom, hosz- szabb időre. De ugyanakkor be- lémnyilallt a lehetőség: mi lett volna, ha én közben meghalok és Te nem vagy otthon. Automatikusan életbe lép az 1960-as végrendelet, mert ez van közjegyzői letétben, míg az új — Nálad. Az érvényes tehát a 60-as. Még elgondolni is rossz, mi következett volna be. Ebből tehát le kell vonni a konzek- cenciát: az 1960-asat érvényte leníteni és visszavonni, és helyette az 1964-es novemberit le tétbe helyezni. Aludni -sem tud nék, ha ez meg nem történik. Írtad egyszer, hogy jogi sze mély-e az Írószövetség. Ha nem is talán, akkor az irodalmi jogi személy a Slov. literárny Fond, Bratislava. — Mellékelek egy ilyen pótnyilatkozatot. — Sietve tégy meg mindent, hogy nyugtom legyen. Júliusban újra feküdtem a katonakórházban, Te akkor már Afrikát jártad? — Szeretettel ölel Zoli." Mivel választ tőlem nem kapott, szeptember 9-én már a következő levelet írta: „Stós, 965. IX. 9. — Kedves Ernő, augusztus 25-én ajánlott levelet küldtem végrendelet ügyben. Máig hiányolom nyugtázását. Nagyon nyugtalanít a dolog: Talán csak nem vagy még Tuniszban? — Ha otthon vagy, jelentkezz. Ölel Zoli." Pedig igazam lett, mert már 1965. szeptember 10-én újabb végrendeletet írt. Mivel az utolsó végrendeletében biztosan erre a végrendeletre célzott, ezért ennek is az első bekezdését szó szerint közlöm: „Elképzelésem ez: Ingatlanaim, házam, könyvtáram, levéltáram, kézirataim ne muzeális jellegűek maradjanak, de gyakorlati hasznú] élő és éltető forrás. Mert könyvtáram főleg a német: kérdésre van beállítva: meg kell maradnia az antifasizmus egyik kutatóhelyének, melyet úgy a csehszlovákiai, mint magyarországi kutatók, írók használhatnának. A könyvtárnak épp e célból együtt és helyben kéne maradnia. Ugyanakkor a csehszlovákiai magyar irodalom tanulmányozói is itt lelhetnek otthont. Az otthon kifejezést nem véletlenül használom. A muzeális jelleget csak úgy lehet életessé és éltetővé változtatni, ha a könyvek, jegyzetek, dossziék, levelek és bútorok használatban vannak. Ezért szükségem lenne egy állandó munkatársra, aki mindent tudományos rendben tartana és egy Fábry- archívumot is létrehozhatna. Ott lakhatna (a bútorok főleg azért maradnak: amikre pedig nincs szükség, azt a lentebb szereplő Schreiber-család kapja/. Étkezni a fürdőben lehetne, vagy a Gyermekotthon konyháján, és a takarítást biztosan elvállalná eddig volt gondozóm: ifj. Schreiber Istvánná (szül. Schikerle Ida).' 1969. augusztus 9-én egy olyan végrendeletet készített, amelyben az előzőre is utal, mert így ír: „Az 1965. szeptember 10-iki végrendelet egyéb intézkedései tekintetbe veendők". Mindig születésnapja körül sürgette a végrendeleteket, mert két napra rá már ezt a korholó levelet kaptam: „Stós, 969. Vili. 11. — Kedves Ernő, nem tudom megérte ni, miért nem helyzeted letétbe a végrendeletet a közjegyzőnél, és miért izgatsz és idegesítesz ezzel a huzavonával. En csak akkor leszek nyugodt, ha tudom, hogy úgy intézed el, hogy én nyugodtan meghalhatok. Nagyon kérlek, siess az ügy elintézésével. Nem vagyok jól. Eddig (április előtt) úgy általában 6 hetenként volt egy fibri- látiós rohamom, most 27-e óta majdnem mindennap és hétfő óta »sogar« kétszer is naponta. Ez a különbség adja a magyarázatot. — Szeretettel ölel Zoli." Bevallom, eddig hipochonder- nek tartottam, de ez a levél olyan kuszán volt írva, hogy én is elgondolkoztam és hosszas tárgyalások után megbeszéltük az utolsó végrendeletet. Érdekes, hogy eddig ő sürgetett és éppen az utolsó végrendeletének megírása nála négy hónapot vett igénybe. Levélben mentegetőzött, hogy nem megy a megírása. Mintha érezte volna, hogy ez az utolsó. Most már én nógattam, míg 1970. január 20-án elküldte ezzel a pár sorral: „Kedves Ernő, teljesítettem akaratodat és kérésedet, most már rajtad a sor: a közjegyzőnél letétbe helyezni és engem erről értesíteni, hogy végre nyugodtan halhassak meg. — Szeretettel ölel Zoli. Mellékelve: 1. új végrendelet, 2. a régi másolata. Ezt a végrendeletet azonnal letétbe helyeztem az Állami jegyzőségnél. Fábry és én is mindig nagyon szerettük a fiatalokat, ezért fenti kesergésemre vigasztalásul szolgáljon az a remény, mely felcsillant bennem, egy akkor érettségiző diák levele, amely a mai fiatalokra is érvényes Fábry-tiszteletük miatt. Ezért ezt is közlöm: „Tisztelt Ernő bácsi! A következő kéréssel fordu lók önhöz. Szeretnék Fábry bácsiról egy fényképet kapni. Nagyon szerettem őt. Ű az én igazi példaképem. Szeretném, ha küldene egy olyan papírlapot, melyen Fábry bácsi kézírása van. Szent ereklyeként őrizném ceruzáját is, ha egyet küldene. Én is jogász leszek, ha minden sikerül. Nagyon kérem, hogy Fábry bácsinak ezt a szent örökét, amit ránk hagyott, minden olyan személytől védje, aki kárt tehet benne. sNagyon nagy kincs ez a mi számunkra. Kimondhatatlanul nagy. Szent örökség. Nagyon kell vigyázni rá. Ha anyagiakkal bármikor segíthetek, szíveskedjék írni. Milyen nagy ember volt! Sokan nem is tudják s lenézik őt. Pedig az egyik legnagyobb ember azok közül, akiknek a könyveit olvastam eddig. Kérem, óvja minden széltől, minden vihartól azt a szent házat, s minden benne levő felbecsülhetetlen "értéket. Nagyon, kimondhatatlanul boldog lennék, ha teljesülne amit kértem. Nagy tisztelettel Varga Endre, Jánoshalma, Halasi u. 41. 1970. VII. 17.“ Természetes, hogy az akkor érettségiző diák minden kérését teljesítettem. Sőt máig is kapcsolatot tartok vele, éppúgy, mint a dél-szlovákiai nyári táborozások fiataljaival. NAGyiDAI ERNŐ Má iwústití egy- ßetAe^^/mügttil A címben szereplő barackmaggal a maga tárgyias, egyszeri valójában még a múlt nyáron találkoztam, de hogy most is foglalkoztat s még írásra is csábít, jelezze már előre át lényegülését. Nem amolyan közönsé ges barackmag, amit a nyári szemét ben akárhol láthat az emberi Vagyis hát... éppen ez az, hogy akárhol láthatja akárki... De menjünk csak sorfába, kövessük a címszereplőt, nézzük, hogyan lesz a közönséges szemétből jelkép, egy tanmese na ponta felbukkanó hőse. Nyár van, süt a nap, ülünk a görög tengerpart homokjában, tízéves fiam meg én, és barackot habzsolunk. A történet tanulsága érdekében ezúttal mellőzöm a helyzet idillikus derűjének, a felelőtlen semmittevés, a ha nyag boldogság ritka ajándékának leírását, csak megjegyzem, hogy csuda jól voltunk — a dologhoz ez is azért hozzátartozik. Fiam végzett az óriási barackkal, és a lerágott magot ke esés mozdulattal maga mellé ejtette a homokba. Nana, dünnyögtem, remélem, nem akarod otthagyni, és nehez telve néztem rá, ö meg ártatlanul vissza rám, hogy miért nem, és ebben benne volt sok-sok kimondatlan érv, hogy mások is eldobják, hogy a ho mokban elkeveredik, hogy a tenger elsodorja, hogy mit számít ezen a hatalmas parton ez az egy barack mag — s talán még az is, hogy nem otthon vagyunk. Mindez egy pillanat alatt jutott eszembe, s nyomban ér zékeltem azt is, hogy kínálkozó pe dagógiai helyzetbe keveredtem, ame lyet ki kellene használnom, és rendre válaszolnom a kimondatlan kérdé sekre, de az egészséges lustaság elnyomta a nevelői késztetést, sőt még egy kis szégyenfélét is éreztem, hogy nem vagyok normális, lám, gondol tam, utolért a foglalkozási ártalom, csak nem fogok lekanyarítani egy prédikációt a szemetelésről, amely az egész emberiségnek szorongató gondja, végül is süt a nap, hullámzik a tenger és egy barackmag nem a világ ... Persze meglehet, hogy éppen ezért kellene szóvá tennem a dolgot, mert olyan jelentéktelennek tűnik, mert így jól példázhatnám, hogy nemcsak a szemétről van szó, hanem önmagunkról, a magatartá sunkról, hozzátéve persze, hogy a szemét minden érzéstől és gondolattól függetlenül is szemét, csúnya és egészségtelen s ha úgy összeadódnak ezek a barackmagnyi mennyiségek, mint napjainkban, akkor már nagyon is veszedelmes ... Mindez néhány pillanat műve volt — a fiam még felém fordulva .ült, még kérdőn nézett rám, én hallgat tam és úgy látszott, hogy a dolog ennyiben marad; összeszedtem hát magam, és azt mondtam neki, vidd csak el a szemétgyűjtőbe, tíz lépés az egész, és fogd a papírzacskót meg az általam lerágott magot is. Erre már nem volt mit mondani, vitte, én meg ledőltem a barackmagtalan ho mokba, s azt gondoltam, hogy egyszer majd pótolom, amit elmulasztót tam. Ennyi a történet. Nem tudom, a fiam emlékszik-e még rá egyáltalán. Nekem azóta is eszembe jut, és jel képes mivoltában adom most tovább, hogy a szemetelés napi gondjában esetleg másoknak is ürügy legyen az „elmondásra". Mert ha minden helyzetet nem is használunk ki, ha a be széd nem is helyettesíti a cselekvést, mégis a megértés és a megoldás egyik eszköze, reménye marad. Hi szén mindannyian tudjuk, hogy mi múlik egy barackmagon, s hogy megtesszük-e a szemétgyűjtőig vezető tíz lépést — hogy megtesszük-e, ami megtehető. HORGAS BÉLA
