Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-06 / 27. szám
hőm papája egy fejjel alacsonyabb, — mint a mamája. Nem is tudna ilyet esi hivai nálni vele. Marhaság. Kis, sovány em Hol bér. Öhöm-böhöm mamája egyet taszí- Ez tana rajta és fél kézzel a falhoz ken zott; né. Öhöm-böhöm úgy hazudik, hogy tőkoi még hallgatni is kár. Hazudik. Apa so Halb hasem csinálna ilyet Anyával. Füllt Három kocka meg egy pillér nem teni fért be a dobozba. A gyerek tanácsta orroi lanul nézegette. Van úgy, hogy befér, Ezetí van úgy, hogy nem. Most szedje ki olyai megint az egészet? Soha. Mi lesz már felüf azzal a vacsorával? Ilyet A nyitott erkélyajtón át langyos Anya szellő lebben át a szobán. A gyerek csen A késő délutáni napfény egy kósza sugara bearanylott a redőny résén és megcsillant a gyerek selymesen göndör, szőke haján. A gyerek a szoba közepére terített, vastag szőnyegen ült, a két kis lábát szélesen szétterpesztve. Várat épített, színes, sima faelemekből. Tágas, négytornyú vár volt; a főkapu fölött diadalív pompázott. A gyerek fél kézzel a háta mögé nyúlt; a szőnyegen pillérek, falkockák, boltívek közül kitapogatta a láncos felvonóhidat. A nyelve hegye kibuggyant a szája szegletén az igyekezettől. Csillogó szemmel illesztette a kapuboltozat alá a felvonóhidat, s eközben a könyökével meglökte a bal oldali tornyot. A torony összedőlt, maga alá temette a kaput, a diadalív na- gyott koppant a felvonóhíd fényes szegekkel kivert deszkáján. A gyerek megrökönyödve beszippantotta a nyelvét, nagyot szusszantott. — Rohadt élet — mondta tárgyilagosan. Sötéten szemügyre vette a rombolást, a tenyere élével undorodva odébb lökött egy keresztbe roskadt támasztó oszlopot, aztán bölcs és keserű nyugalommal, harag nélkül megismételte: — Rohadt élet, A nyitott szobaajtőn ízes ételillatok szálldostak be a konyha felől, s az illatok hullámán lágy, dallamos alt szárnyalt be a szobába: — Szóltál valamit, kincsem? A gyerek elvigyorodott, nem válaszolt. Piros zokniba bújtatott jobb Iá bával — a balról már régen lesodorta a zoknit — gondosan megcélozta a vár épségben maradt, jobb oldali tornyát. — Piff! — mondta, és kirúgta a lábát. A keze fejével megdörzsölte az orra tövét; párás volt a melegtől és az elmélyült munka buzgalmától. Töprengve oldalt billentette a fejét, a vállán keresztül kikiáltott: — összedűlt a váram. Kezdhetem újra. Mostan majd hajnalig elbütykölhetek rajta. Mi lesz vacsorára? A konyha felől halk, üde kacagás hallatszott: hajnalig elbütykölhetek rajta — a kicsi apjának a kedvelt sza- vajárása volt, ha a lakásban elromlott valami, s a gyerek hangja még az apja szavainak megbántott, kisfiúsán sértődött árnyalatát is híven visszaadták. A gyerek vállat vont. — Nem válaszol — dünnyögte ked vétlenül. — Sohasem válaszolnak, ha az ember kérdez valamit. Harsány, sürgetően elnyújtott hangon megismételte: — Mi lesz vacsoráraaa? De csakugyan — mi lesz vacsorára? Már tápászkodott, hogy a lÄlyszinen járjon utána a dolgoknak, de ekkor fürge, táncos léptek közeledtek az előszoba felől, a konyhából beszivárgó Izek és szagok közé édes virágillat keveredett, s a lágy hang már közvetlenül a gyerek buksija felett búgta: — Odakint már enyhül a hőség. Kinyitom az erkélyajtót: Borjúpörkölt lesz vacsorára. Éhes vagy? — Ühüm — dünnyögte a gyerek, azután eltűnődött a borjúpörköltön, és úgy döntött, hogy szereti. — Jó — mondta kurtán. — Az oviban ma pa- csalinta volt. Az asszony kacagó szemmel fordult vissza az erkélyajtótól: — Kincsem! Talán palacsinta? — Pacsalinta — mondta a gyerek vitát nem tűrő hangon. — Pacsalinta. Légvárral. Ölöm-bőlömnek az egész légvár rácsorgott a gatyájára. A pofája is tiszta légvár volt. Nem szeretem Ödön-bödönt — jelentette ki határozottan. — Piszkos a füle. Egyszer belenéztem: Piszkos. Koszos. Öhöm-böhöm. Az asszony megütközve összecsapta a kezét. — Kisfiam — kérdezte meg- botránkozva —, miket beszélsz? Gatyája, pofája? Nem tudod szépen mondani? És az sem igaz, hogy Ödönke piszkos. Ödönke nagyon helyes kisfiú. — Piszkos — mondta a gyerek gonoszul. — És büdös is. Egyszer megszagoltam. Egyszer meg becsinált a gatyájába. Cseresznyét szedtek a kertben a zapjával, aztán az oviban betojt a gatyájába. Ha megint elmennek cseresznyét szedni, megint be fog csinálni a gatyájába. A zapja pedig egy bunkó, öhöm-böhöm mondta. Mindenki kibabrál vele. Öhöm-böhöm a zany- nyától hallotta. Már megint nem hbz- tál haza pléniumot? Tudod, mi vagy te? Egy bunkó! Mindenki kibabrál veled. Így mondta Öhöm-böhömnek a zannya. Mi az a plénium? Apa mikor jön haza? Éhes vagyok! Az asszony még egyre elkerekedett, megdöbbent szemmel bámult le rá, de úgy döntött, hogy ezúttal mellőzi a vitát és a nevelést. A könyvespolcon álló ébenfekete óra bíbor számlapjára pillantott; futó felhő suhant át a homlokán, de gyorsan elhessegette. Az óra siet. Tíz percet siet. Talán többet is. Mindjárt kattan a kulcs a zárban. Ösztönösen megigazította a haját. Selymes, méz színű, meleg fényű haja volt: büszke volt rá, hogy a jelek szerint egyszer majd a fiának is ilyen haja lesz. — Már itthon kellene lennie — mondta. Ez egy kissé ridegen hang zott, sietve hozzáfűzte: — Mindjárt itt hon lesz. — De a hangjában egy cseppnyi bizonytalan feszültség remegett. —■ Rakd össze a kockáidat. Mire elké szülsz, eszünk. A gyerek engedelmesen a doboz után nyúlt, kezdte berakosgatni a kockákat. Csupán a rend és a megingathatatlan, szilárd álláspont leszögezése kedvéért mordult még sebtiben hátra: — Öhöm-böhöm egy disznó. Amikor az ovis néni hátat fordít, mindig disz- nóságokat rajzol a lányok füzetébe. Pirossal meg kékkel. De az asszony ezt már nem hallotta: visszasietett a konyhába. A gyerek elégedetlenkedve a dobozba vágott egy kockát; csak úgy csattant. — Már megint nem figyel oda — dünnyögte kedvetlenül. — Sohasem figyelnek oda, ha hozzájuk beszélek. Hát a falnak beszélek én? — mordult fel erőltetetten mély hangon és elvigyorodott. Az ovis néni mély hangját gyönyörűség volt utánozni: gyakran megtette. Egyszer kapott is emiatt egy barackot a feje búbjára az ovis nénitől: annyi baj! Azért az ovis néni mégis mindig őt dicséri meg a leggyakrabban. Barackot is egyetlen egyszer kapott tőle. — Hát a falnak beszélek én? ... Bezzeg Ödönkét majdnem mindennap a sarokba állítja. Ödönke nem tudja utánozni az ovis néni mély hangját. Ödönke csak disznólkodni tud. Egyszer azt mondta, hogy a lányoknak — na várjunk csak; ezt nem is Öhöm-böhöm mondta. Ezt Patyika mondta. La tyikaa-Patyikaaa!... Ezen megint el kellett tűnődnie egy sort, mert Patyikának vékony aranylánc lógott a nyakában, négylevelű lóherével, és ha szépen kérte, megengedte, hogy nézegesse a lóherét. Csak úgy, a nyakában. Levenni nem lehetett. De úgy is jó volt eljátszadozni vele. A lóherével. A lóherével meg Patyikával. Azt a dolgot a lányokkal Patyika mondta. De akkor sem igaz. Na jó: Öhöm-böhöm is mondta. Pláne nem igaz. Nem is lehet igaz: az a kis kövér izé, amelyik mindig az ovis néni szoknyáján lóg meg piros maslit hord a hajában, egyszer, amikor lefektették őket délutáni alváshoz, megmutatta neki. Neki meg Öhöm-böhömnek. (Cserébe Öhöm-böhömnek is meg kellett mutatni, hogy mije van.) Ö is oda sandított — Öhöm-böhömére nem: az fúj! — hanem mikor az a kis kövér izé mutatta, akkor odasandított. Nem látott ott semmit. Marhaság. Nincs is nekik ott semmi. Abból pedig, amit Öhöm-böhöm me sélt, végképp nem hisz egyetlen szót sem. Hiába esküdözik Öhöm-böhöm, hogy ő látta, meg, hogy a mamája sírt. Sírt meg visított. És a papája morgott meg szuszogott. Marhaság. Öhöm-bö megborzongott, aztán ásított. Fáradt Any volt és éhes. De ekkor végre kattant Légi az előszabaajtón a zár: sietős léptek A hallatszottak, majd két halk koppá- M nás. Apa lerúgta a cipőjét. vár — Szervusz. a hi — Szervusz. — Apa szervusza harsány volt, hódító, tam anyáé halk, tartózkodó. van: — Miért jössz ilyen későn haza? — vata kérdezte Anya. — Tudod, hogy a gye- volt reknek ilyenkor már régen aludnia miéi kellene. Megint fél tiz lesz, mire ágy- belő ba kerül. csal’ De Apa nem figyelt oda. már — Szia, Gézengúz! — harsogta már sági az ajtóból. . a — Csaó — válaszolta a gyerek sza- vtss; batosan. Apa lehajolt, erőteljesen felborzolta mar a haját. — Várat építesz? És miért Elől nincsen rajtad zokni? — Szemrehá- rak, nyóan az asszonyhoz fordult: — Miért Még nincs a gyerek bal lábán zokni? zeng A gyerek lopva felpillantott, érdek- egy lődve várta a fejleményeket. Szerette, zenj ha a szülei miatta vitatkoznak. Ez nö- kibí velte fontossága mindig dagadozó, jól büszke érzetét. Éppen ezért villám- sohí gyorsan lesodorta a zoknit a másik a lábáról is. Na, és most? „ijá De nem történt semmi; a hangok kát. távolodtak a háta mögül, a zokniügy tudt elveszítette jelentőségét, a gyerek azt bosszúsan szusszantott. Erélyes moz- mar dulattal kiborította a kockákat a do- hasi bozból: azért is várat épít. mór — Tudod, hogy hét órakor vacso- Di rázunk — hallatszott a konyhából főj- Apa tottan, ingerülten. — Hol voltál? egy — Tudom, hogy hét órakor vacsorá- — zunk — hangzott a válasz még inge- errf rültebben. — Dolgom volt. Túlóráztam. vatf Hatvan fekete paripa Rég átfutott a réten. > Legázolt virágaira Ködöt szór messzeségem ... Of paripáim deresek, De még kedvük telik, ha Ura vagyok a nyeregnek, S a kapuk tárva — nyitva. Vágta hát! — Nem kérdem, meddig? Csak azt tudjam, hogy merre? A nép ahol úgy seregük: főért vár esatafelre! A Békét festi szívecset, Pirosra — tiszta vérrel. — Paripák, arra vigyetek. Vágtázó szenvedéllyel( A nnyi év után már senki se emlékszik arra, hogy hol és kik választották meg a Gyöngytyúk utca felelősét, Ro- gozsin Fülöp polgártársat. Sőt akkor sem tudták az emberek, tulajdonképpen miért felelt a Gyöngytyúk utcában az utcafelelős. Valószínűleg Rogozsin se látta először tisztán a munkáját. Ezért csípőre tett kézzel, ök- lelésre szegett fejjel járt az utcában föl és alá, mint aki nagyon töpreng, de mégse jut semmi az eszébe. Néha becsengetett egy-egy lakásba, és amikor a házbeliek elősiettek, Rogozsin rájuk szólt a kémlelőnyíláson keresztül: — Maguk kicsodák, és mit keresnek itt? Egy idő után az is előfordult, hogy csak becsengetett, és hirtelen továbbállt. Valószínűleg nem számított a lakók részéről értelmes válaszokra. De mert valamilyen titokzatos erőt és hatalmat jelképezett, senki se merte felelősségre vonni. A' lakók úgy gondolták, hogy elég, ha az utcafelelős az utcáért felel. A cselekedeteiről nem volt köteles számot adni. Ez a lelkes és önmagával is harcban álló ember, aki tulajdonképpen kályhamesterséget tanult, de hivatását föláldozta a közösségért, örökké az utcafelelősség bonyolult kérdésein töprengett. Egy ízben beállított egy tisztviselőhöz, elővette plajbászát, és leltározni kezdte a bútorokat. Azt akarta, hogy az ő utcájában minden szekrény és karosszék legyen fölírva, mert a többi utcafelelőst evvel a példátlan kezde ményezéssel előzheti meg. Felettesei azonban lebeszélték a merész munkáról, azt mondták, hogy ennek csak a fejlődés magasabb fokán jön el az ideje. Ezután Rogozsin még zárkózottabb és el- szántabb lett. Őrjáratai során mereven maga elé nézett, és nem fogadta az utcabeliek alázatos köszönését. Végleg nem jutott eszébe semmilyen kezdeményezés. Mígnem váratlanul az ég sietett a segítségére. Egyik délután Rogozsin sorba járta a házakat, és rövid, határozott utasításokat adott a lakóknak: — Holnap napfogyatkozás lesz, az első szabad, tudományos napfogyatkozás, mely most már a dolgozó tömegeket szolgálja! Minden harcos és öntudatos elem vegyen részt ezen a bátor kezdeményezésen! Mutassuk meg soraink erejét és elszántságát avval, hogy bátran részt veszünk a napfogyatkozáson! Parancsokat is osztogatott, melyek végrehajtását a lakosság lelkesdésére bízta. Néhány óra múlva ellenőrizte, hogy az utcabeliek kormozzák-e az üvegeket. És valóban mindenütt lázas tevékenységet talált. Elsősorban azok jártak elöl jó példával, akiknek a múltjukban is megfigyelhető volt a hold árnyéka. De ha valaki magasabb állás, ba törekedett, vagy biztosítani kívánta eddig elért eredményeit, szintén üveget kormozott. Ez alól alig volt kivétel; csak egy munkás család vonta ki magát, avval az átlátszó meg okolással, hogy má tékes haladó esemé Rogozsin ezt följe Azután újra hata vékenység. Terveke záshoz. Kiosztotta tait Fáradt, talpalt a Naprendszer ügyi végbemenő esemény — És hány órak — kérdezte egy fo bízhatatlan cipész. Rogozsin , félrenéz — Majd meglátjí te le. — De az újság a tudáléüos egyén. Erre Rogozsin fö hogy nincs mondán mordult. — Az újságoknál bér, a mi emberü a tudományos, bírá Ezután fáradhate kát, és az embere udvaron figyeli, mt tál, ezért fölmegy Nem kétséges, h lyel és fáradhatat napfogyatkozást, al folytában seregeket
