Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-27 / 4. szám
rőt. Ö, ha lehetne Khakinek nem kell je fogytán van! jl rohantak az asz- mint a sáska. Éva et, mégiscsak nagyfiú anyjának lenni, őt vitáikba, prob- yodott, amikor eszé- e félt őket egyedül mennyit járt oda maga is megtanult dog volt ez: sokat lük, rákényszerült, igát a tánczenében, a sportesemények- 1, s lépést tartson lággal. Mindig az ő ite össze magát. í az estét? hirtelen nagy ér- lezte Milo abban a yet apjától vett át. jégkorongmérkőzés megnézni — vála- ilavko. Nem tűrte, jával beszél, ezért ségére sietett, s-ünnep, valamit sell — vallotta be it azért nézzétek agyihoz megyünk, d szemét az Újság- Számára szórakoz- It a falu, ahol mln- étellel teli tálak d a nagyi bekészít, szít, de már ő sem unk mindent a nai tévét — utasítot- ágos volt, hogy ez ivaslat, hanem fon- i megbízás. feladatok hárulhatnia, összeszedni icsoilni a mosogé- vasalnia legalább 1 visznek, le, de nem aludt ;yihoz ... Nekem is íár úr. Én is isme- ’át, minden követ, mi mindent adhat pazar tud lenni. Apám ölében ültem, húzogattam a bn juszát, anyám meséit hallgattam. Ki szaladtam a házunk előtti mályváv.i! bennőtt dombra, kicsipegetem a kely- hekből a termést — micsoda csemege volt az, papsajtnak hívtuk. To vábbmentem a kertbe, kezembe fénylő fürtöket vettem a ríbizlibokrokról, vagy elmentem az erdőbe málnázni... Pihenek egy kicsit, Kolesár bácsi. Megjátszom az elégedett feleséget, a szuverén orvosnőt. Mint anya igazán boldog vagyok, kiváló fiaim vannak, tudom, hogy szeretnek, ha segítséget nem is várhatok tőlük. Milo az idén érettségizik, Slávkőt meg minden érdekli, csupa szakkör és sport az élete. Csak Miróval jövünk ki egyre rosz- szabbul, ideje lenne, hogy nyíltan megbeszéljük ügyeinket, beismerjük, hogy húsz év elteltével a házasság szerepe megváltozik, életünk újabb szakaszában vagyunk, és ezzel szembe kell néznünk. Csakhogy ilyen nyílt beszélgetésre nincs elég bátorságunk, így házastársi kapcsolatunk örökös félreértésekből, szemrehányásokból és vádaskodásokból áll. Persze, mindennek én vagyok az oka. Miért veszek mindent annyira a szívemre a munkahelyemen? Hány orvos egészen másként veszi a dolgokat! 0 erre nem képes, és nem is akarja. Ezenkívül a gyerekek felnőnek, rövidesen egyáltalán nem lesz rám szükségük, és aztán mi lesz? Amikor a gyermekek még kicsik voltak, akkor apukának felelős beosztása volt a munkában, mindennap későn járt haza. Kissé megcserélődött ez a szerep, mondta magában, de lelkiismeret-fur- dalása nem szűnt meg, egy asszonynak nem szabad elfelejtenie kenyeret venni büntetésre méltó feledékenység ez, jogosak a szemrehányások. Én magam is bűnös vagyok, mert ha felállítottam volna a pontos értékrendet, mindez nem mehetett volna el eny- nyire messzire. De nem, még semmi sincs veszve, egy kis erős akarattal még minden megtartható a maga helyén, nem engedhetjük meg, hogy a gyeplő kiessen a kezünkből és minden összeomoljon. Mert kevés is elég ahhoz, hogy minden összeomoljon, vagy én magam összeomoljak. A kiegyensúlyozott nőkre gondolt, akiket gyermekkorában ismert, akik az esküvőtől kezdve feketében jártak, ahogyan azt a falusi erkölcs megszabta, alázatosan viselték sorsukat. Tudták, hogy nincs más választásuk, bizonyos menekülést találtak abban, hogy átadták magukat a sors akaratának. Apámat más fából faragták, egész élete lázadás volt. Aki mindenben aláveti magát a sorsnak, rabszolgáiként hal meg, Évike. A fogságban oly sokáig bilincs volt a kezén, hogy még a háború után is jó ideig a halántékán keresztbe tett kézzel aludt. Sem a koncentrációs tábor, sem betegsége nem törte meg, ellenkezőleg, mintha cselekvésre ösztönözte volna, minden gyűlésen ott kellett lennie, minden esemény érdekelte. Rá ütöttem, mondta magában Éva, én is többet akarok adni, mint kapni, csak nincs akkora erőm, mint neki volt. Arra tanított, hogy az embernek meg kell birkóznia a sorssal, én meg átmeneti gyengeségemet sem vagyok képes leküzdeni, hagyom, hogy fáradtságomra mások fizessenek rá, hogy a gyermekeimnek hiányozzon a kenyér, az öreg Kolesárnak meg az az érzés, hogy nincs egyedül, a reá váró nehéz küzdelemben megbízható szövetségese vagyok. Szerencsére az öreg ezzel ügyesen szembenézett, azt mondta, annyira azért a másvilágra nem sietek, doktornő. Szerencsére van, amit szeretek, ami a legnehezebb percben is erőt ad, és ez a völgyem. Az oda való visszatérésről, vagyis az önmagához való jelképes visszatérésről, arról álmodik, hogy még egyszer átérezhesse a természet erejét, amely a gabonát csírázásra, a virágot nyílásra készteti... A természet megtanította őt élni és meghalni, a halált az önátadás szükségszerűségeként megérteni. Nekem is megvan a völgyem, öreg. Jó, hogy emlékezetembe idézted. Reggel viszonylag frissen kelt. Sietett a kórházba, és íme, a fal tövéiben, a járda mellett pitypangot, fénylő, virító virágot látott. Nem akart hinni a szemének: valóban virágba borult pitypang ez? Hiszen tél van, vége az évnek, két nap múlva karácsony! Megállt, és boldogan nézett a virágra. Az első váratlan karácsonyi ajándék, amelyért azonban fizetni kell. DEÄK PÉTER fordítása CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY* AZ ÉN VAGYONOM Ugyan tehát mit érsz azzal, S mi hasznod e munkába, Hogy kincseid nagy halmazzal Gyűjtőd bé a ládába? A te szívednek bálványja Az epesztő fösvénység, Gyötör csalárd ragyogványja, S titkon öl a szegénység. Te a felsőbbek udvarát Éhen és szomjan lesed, A nagyok záros pitvarát Szívszakadva keresed. Mellyben azoknak lábait örvendezve csókolod S ezel hijjánosságait Érdemidnek pótolod. Te nem sajnálsz mászni porba S másoknak rabja lenni, Csak hogy szobád légyen sorba A több rabokkal menni. S eképpen nyert érdemeid Ruháidra varratod, Szólgaságod szép jeleit Azokon fitogtatod. Végre fellengős palotát Rakatsz a felhők között, Amellybe bíbort s tafotát Az öt világ kötözött. A szegénytől gráciádat Sok grádicsra emeled, Tőle készült palotádat Még magad is tiszteled. De légyen ez a szerencse, Légyen, tiéd, barátom! Sorsom ettől az ég mentse, / Menti is, amint látom. / Egy helyhez nem kötelezem Én gyönyörködésemet; S így magam le nem vetkezem Szabados tetszésemet. Minden, ami csak szépíti Az egész természetet, Bennem a gondot enyhíti, Ha rabszíjjára vetett. Az éneklő madárkákkal A szép napot tisztelem S a csendes etéziákkal Élesztgetem kebelem. Ha sétálok, szép utamon Liliomon sétálok S kevélykedve a Salamon Dicsőségén járkálok. Az hegyek hűs forrásai Lelkem feléleszthetik, Ezt a gazdagok borai, öh, ezt ritkán tehetik Édes anya a természet, A bujaság mostoha, Ez legtöbbször elenyészett, Az nem változik soha. A gyönyörűség karjait Itt kinyújtja énnekem, S pengetvén lantom húrjait, Édesíti énekem! ’ A vers közlésével Csokonai Vitéz Mihályra emlékezünk, halálának 175. évfordulóján. A drebezgi állomás főnökét Sztyepan Sztyepanicsnak hívták, családi nevén Septunovnaik. Tavaly nyáron egy kis botrány volt körülötte. Ez a botrány, bár egész semmiségnek látszott, mégis sokba került neki. Emiatt vesztette el vadonatúj egyensapkáját, no meg az embe riségbe vetett hitét. Nyáron a ö-as számú szerelvény éjjel 2 óra 40 perckor halad át az állomáson. A legkényelmetlenebb idő. Sztye pan Sztyepanics alvás helyett kénytelen a peronon sétálni, s jóformán reggelig ott sündörögni a távírászlány mellett. Helyettese, Aleutov, minden nyáron etutazotl valahova lánynézőbe, s szegény Septunovnak egyedül kellett a szolgálatot ellátnia. Nagy disznóság ez a sorstól! Egyébkén! nem minden éjjel telt unalmasan az élete. Néha eljön hozzá az állomásra a szomszédos hercegi uradalom isANTON CSEHOV fi I j \ ' i {: í • IjjBfaj j ■! [ I I Bpf pánjának, Nazar Kuzmics Kucapetovnak a felesége, Marja Iljinyisna. A hölgy már nem volt különösképpen fiatal, nem is volt különösképpen szép, de hát, istenem, sötétben minden tehén fekete, és azt is meg kell mondani, hogy az unalom, akár az éhség, nem valami jótétemény elűzésére minden eszköz jó! Amikor Kucapetova eljött az állomásra, Septunov karon fogta, és végigsétált vele a peronon a teherkocsikig. Ott a 8-as számú szerelvényre várakozva kezdte fogadkozásait, és folytatta mindaddig, amíg fel nem hangzott a mozdony füttye.’ Egy gyönyörű szép éjjelen ott állott Marja Iljinyisná val a teherkocsiknál, és várta a szerelvényt. A felhőtlen égbolton lassan, aiig-alig észrevehetően úszott a hold. Fénye elöntötte az állomást, a mezőket és a messzeséget ... Körös-körül csend, nyugalom honolt. Septunov hallgatott, és átölelte Marja Iljinyisna derekát. Az asz szony is hallgatott. Mindketten a holdfényhez hasonló, édeskés, csendes kábulatba merültek ... — Milyen csodálatos éjszaka! — sóhajtott fel nagy ritkán Septunov. — Nem fáztál át? Válasz helyett az asszony még szorosabban simult a vasutaszubbonyhoz. 2 óra 20 perckor az állomásfőnök az órájára pillantott, és így szólt: — Hamarosan bejön a vonat... Tudod mit, Mása, nézzünk a pályára, aki elsőnek meglátja a szerelvény fényeit, az szereti tovább a másikat. Gyere, nézzük... Tekintetüket a távoli messzeségbe fúrták... Valahol a végtelen pályán gyengéden pislákoltak a fények. A szerelvény még nem volt látható ... De ahogy Septunov így a távolba nézett, valami mást vett észre: két hosszú árny haladt a talpfákon. Egyenesen feléje tartottak, és egyre nagyobbá, egyre szélesebbé váltak ... Az egyik árny va lószínűleg egy emberi alaké volt, a másik pedig egy hosszú fütykösé, amit az alak a kezében tartott. Az árny közeledett. Hamarosan hallatszott, hogy az Angol asszony lányá-ból fütyörész valamit. — Ne járjunk a pályán! Tilos... — kiáltotta Septunov. — Gyerünk le a vágányokról! — Ne parancsolgass itt, te csirkefogó! — hallatszott a válasz. A lehordott Septunov előrerohant, de Marja Iljinyisna még idejében megragadta kabátja szárnyát. — Sztyopa, az isten szerelmére! — suttogta. — Az uram! Nazarka! Az asszony még ki sem ejtette ezeket a szavakat, amikor Kucapetov már ott állt a megsértett állomásfőnök előtt. A vérig sértett Septunov felkiáltott, feje valami vastárgyba ütődött, ő maga a vasúi kocsi alá esett, de hasmánt kikúszott, és futva megindult a töltésen. A talpfákat átugorva, a sínekben megbotolva, mint egy őrült, mint egy kutya, akinek farkához égő fáklyát kötöttek, rohant a víztorony felé. „Fene jó fütyköse van!“ — gondolta, miközben menekült. A víztoronyhoz- érve megállt, hogy lélegzetet vegyen, de ebben a pillanatban lépéseket hallott maga mögött. Hátranézett, és megpillantotta egy gyorsan közeledő ember meg a fütykös árnyékát. Pánikszerű félelem fogta el és továbbrohant. — Várjon! Álljon meg! — hallotta maga mögött Kucapetov hangját. — Álljon megl Vigyázzon, jön a vonali Septunov előrepillantott, és az orra előtt vette észre a szerelvényt, szörnyű két tüzes szemmel ... Haja az égnek állt... Szíve hangosan dobogott, majd kiugrott ... Végső erejét összeszedve vaktában előrelendült. Vagy négy másodpercig repült a levegőben, majd valami keményre és meredekre huppant, onnan legurult, és be lekapaszkodott egy bogáncsbokorba. „A töltés — gondolta —, no, ez semmi. Jobb, ha a töltésről gurulok le, mintsem nemesember létemre egy pa raszt ütlegeit elszenvedjem.“ Alig egy perc múlva jobb füle mellett nehéz csizma cuppogott a tócsába. Hátán ujjak motoszkáltak ... — Maga az? — hallotta Kucapetov hangját. — Maga az, Sztyepan Sztyepanics? — Kegyelmezzen! — nyögte Septunov. — Mi ütött magába, angyalom? Mitől ijedt így meg? Én vagyok az, Kucapetov! Hát meg sem ismert? Szaladtam maga után, szaladtam ... kiáltottam, kiáltottam ... Kis híján a vonat alá került, angyalom... Amikor Mása meglátta, hogy elszaladt, annyira megijedt, hogy elvesztette az eszméletét, és most ott fekszik a peronon... Talán attól ijedt meg, mert csirkefogónak neveztem? Ne vegye zokon, összetévesztettem a váltóőrrel... — Ne gúnyolódjék itt velem ... ha bosszút akar állni, liát tegye meg minél előbb... A kezében vagyok... — nyögte Septunov. — Verjen akár nyomorékká ... — Mi ütött magába, barátocskám? Hiszen én komoly ügyben kerestem magát, mint jóakarómat. Azért szalad tam maga után, hogy megbeszéljük ... Kucapetov egy darabig hallgatott, majd így folytatta: — A dolog fontos... Az én Másám elmondta, hogy szórakozásból összeszűrte vele a levet. Nekem ez ellen semmi kifogásom, miután Marja Iljinyisnát illetően mindenre fittyet hányok, de ha az igazságosság szempontjából latolgatjuk, akkor szíveskedjék mégis velem megbeszélni a dolgot, mert hát mégiscsak én vagyok az ura, a családfő ... az írás szerint is. Amikor Mihajla Dmitries herceg összeszűrte vele a levet, havonta ötven rubelt fizetett érte. S maga mennyit óhajt áldozni? Az adott sző jobb a pénznél. De hát álljon már fel ... Septunov feltápászkodott. Összetörtnek érezte magát. Nagy nehezen feltámolygott a töltésre ... — Mennyit áldoz? — folytatta Kucapetov. — Magától elég huszonöt rubel is ... No meg azt is meg szerettem volna kérdezni, nem tudna-e állást juttatni az unokaöcsémnek ... Septunov se látott, se hallott. Nagy nehezen elvánszor- gott az állomásig, és leroskadt az ágyra. Mikor másnap felébredt, nem találta többé új egyensapkáját meg az egyik váll-lapját. Mind a mai napig szégyelli magát. WESSELY LÁSZLÓ fordítása
