Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-27 / 4. szám
VIERA SVENKOVÁ A folyosón fenyőfát díszítettek, az egész kórházi osztályon nagy volt az izgalom. A betegek nem panaszkodtak, még a személyzet figyelmetlenségét sem tették szóvá. Karácsonyi énekeket hallgattak a rádióból, meg- hatódottan nézték a vázába helyezett fenyőgallyakat. Az orvosok és az ápolónők tudták, hogy ilyenkor sűrűbben kell a betegekre mosolyogni, több időt kell szakítani a velük való beszélgetésre, az arról folytatott végtelennek tűnő fejtegetésekre, fehér lesz-e legalább egy kicsit az idei karácsony, mint valamikor, régen, amikor annyi hó hullott, hogy eltorlaszolta a házak bejáratát és lehetetlenné tette a kijárást, most viszont olyan meleg van, mint tavasszal, s az ember nyakig merül a sárba. Csak a súlyos beteg, az idős Kötésár hallgatott. Lehunyt szeme mintha azt mondta volna: kedveseim, én már eleget beszéltem életemben. Évának apját idézte emlékezetébe az öreg, még konok hallgatásával is. Már éppen távozóban volt, amikor az öreg mégis megszólalt: — Kedves doktornő ... Tessék! — fordult meg az ajtóban, s várakozva nézett az öreg sovány arcára. — Tulajdonképpen semmi — legyintett. Éva csak most tudatosította, menynyire keményen, hivatalosan hangzott a „tessék“, ilyen hangnemben a bíróságon beszélnek, nem pedig a kórházban. Az öreg megérezte kimértségét, idegességét, sietségét. — Csak az idejét rabolom — tette hozzá. — Nem számít — mondta már teljesen lehetetlenül és kiment. A rendelőben a Kolesár nevet beírta naptárába és kétszer aláhúzta. Mégsem hagyta másnapra a dolgot, mielőtt hazament, benézett az öreghez. — Nem érzi itt szomorúan magát, Kolesár úr? Ojra felsült. Micsoda ostoba kérdés! Vajon ki érzi magát vígan a kórházban? — Még egy beteget akarunk idehozni — mutatott az üres ágyra. — Beleegyezik? — Miért ne? — Ezt akartam tudni — mondta. Az öreg intett a fejével, ami azt jelentette, hogy tudomásul vette és Éva most már elmehet. Nem kellett volna fáradnia, doktornő. Az ápolónő behozta az uzsonnát. Már ilyen késő van, rezzent össze Éva. Rég úton kellene lennie hazafelé, be akart térni az üzletbe, amíg kevesebben vannak, minél korábban megy, annál gyorsabban be tud vásárolni. Órájára nézett — most már mindegy, ilyenkor van a legnagyobb tolakodás az üzletekben, vége a munkaidőnek, mindenütt hosszú sorok állnak, nagy a tülekedés. Az idén minden összejött, még el sem múlt az egyik súlyos eset emléke — ő minden ilyen esetet átélt, minden súlyos beteg esete magával ragadta és idegileg kimerítette —, máris itt a kövekező, ugyanolyan súlyos. Nem tudott feloldódni a bevásárlásban, a takarításban, a karácsonyi idill előkészítésében. Mindent az utolsó percre hagyott, és amikor most arra gondolt, mi mindent kell két nap alatt elvégeznie, pánikba esett. Megtörölte a homlokát, kétségbe esetten próbált összpontosítani. Az öreg zsemlét vett a kezébe, minden oldalról megnézte, mintha azon gondolkodna, hol harapjon bele, majd az éjjeliszekrényre tette, és a kávéval teli bögrét is eltolta maga elől. Éva széket húzott az ágy elé és leült. Az öreg meglepetten kapta fel a fejét. Nem kezdhette mindjárt azzal, hogy mi nyomja a szívét, öreg, ki vele. A zsemlére szegezett tekintettel arról kezdett beszélni, hogy a háború idején a fogságban apja egy hétig is tartogatta a száraz kiflit, hogy majd beleapríthassa meltakávéba és egy csöpp tejbe, amit vasárnaponként kaptak. — Apám, számára nem volt nagyobb csemege, mint a tejeskávéba aprított kifli vagy zsemle. Várta azt a kérdést, amit a betegek általában, feltettek, amikor apját emlegette: és él még az apja? Erre nem válaszolhatta azt, hogy rég meghalt, így mindig rábólíntott, igen, él. Mindig megbocsátott magának e hasznos hazugságért, hiszen valakin segíteni akar, ezért arról a személyről beszélt, aki életének nehéz percein leginkább átsegítette, ilyen helyzetben ugyanis senki másról sem tud beszélni, s ha már róla beszél, akkor nem halhatott meg, mert ez a betegeket sokkolná. És végső soron, számára apja valóban él, más emberekben látja viszont, keresi hasonmását, felfigyel minden ősz fejre, meggörnyedt hátra, nehéz járásra. Az öreg nem reagált elbeszélésére. Csak ült és várt. — Meg kellene ennie a zsemlét — mondotta Éva, mintha meg akarná indokolni, miért rukkolt elő poros háborús történetével. Egyre világosabb volt számára, hogy második kísérlete is csütörtököt mondott. Kollégája, Snopko ez másként csinálta volna, elviccelődött volna, hogy mi van, bácsi, magát is a szerelem gyötri, hogy enni se tud? Már mondtam a főorvosnak, hogy ne alkalmazzon annyi fiatal és szép ápolónőt, veszélyes ez, csak baj származik belőle, sok itt a szívügy, minden férfinak lángra kell lobbannia, bármilyen idős is. Az öreg elnevetné magát, és sokáig jókedve lenne. Snopka kolléga feltalálta volna magát, én meg leégtem. Fölállt. — Fáradtnak látszik, doktornő — szólalt meg váratlanul az öreg. — Sok... a gondom — fakadt ki meglepetten. Valóban rosszul áll a szénám. Nagy baj, ha az orvoson észrevehető a fáradtság. Nem látszhat fáradtnak az az ember, akinek bizalmat kell keltenie a betegekben, erősítenie kell azt a meggyőződésüket, hogy megbízható kézben vannak. — Itt az ünnep, az ember azt se tudja, mihez kapjon ... Feszülten figyelt az öregre: végre összeszedte magát, végre beszél, ha nem is a leghízelgőbb dolgokat, ezt a megjegyzést most nem üthette el azzal az ironikus megállapítással, amelyet nemrég Snopko kolléga hasonló megjegyzésére tett: köszönöm a. figyelmét. — Igen, az ünnepek — és tekintetét most a falra szögezte: Még mindig a kórterem közepén állt. — Valójában meg akartam valamire kérni, doktornő. Éva visszament az ágyhoz, leült a székre, és a homlokát törölgette. — Igen, az ünnepek — ismételte az öreg, s Éva ismét ideges lett. Nem tudta eldönteni, az öreg fél-e előadni kérését, vagy időközben elfelejtette-e már, amit mondani akart. Lassan már az üzletek is becsukjak. Ismét hideg vacsorát készít, mint nemegyszer az utóbbi időben. A fiúknak ez nem számít, Slavko, a kisebbik csalódottan meg is kérdezi: miért hideg vacsora ez, hiszen a tej forró! Fagylaltot kellene ennünk! Férje számára a hideg vacsorák t nemtörődömség újabb bizonyítékai. A mama nem törődik velünk, más, fontosabb gondjai vannak. Kedves doktornő, nem túl sok egyszerre a gyűlés, a tanfolyam, a súlyos eset? Nem szóltam semmit, ezt csak baráti figyelmeztetésnek szántam. A baráti figyelmeztetések pedig szép számban ismétlődnek. — Mire ak^rt megkérni, Kolesár úr? Ezzel a közvetlen kérdéssel nem sürgetni akarta az öreget. Csak megpróbált újra koncentrálni, összeszedni zilált gondolatait. Bármilyen hosz- szú ideig kész várni a válaszra. — Igen, az ünnepek, doktornő __ Az öreg Éva szemébe nézett. Elmosolyodott. — Azt mondják, nem lesz itt az ünnepek alatt... — Szabadságot veszek ki. El akarok nézni haza, a szüléimhez... Pihenek egy kicsit. — Az ünnepekre mindenki iparkodik haza. Tudom, hogy engem nem engednek, de mégis ... meg akarnám kérni, hogy ... Éva nyugodtan, mosolyogva várt. — Tudja... Ki tudja, mennyi van nekem hátra... De maga, maga ehhez ért, meg tudja jósolni... Nos, arra akarom megkérni, hogy amikor már nem lesz segítség, küldjön haza. Éva jól ismerte azt a mondatot, ami ezután következik: otthon akarok meghalni. Annyiszor hallotta már. Az öreg azonban másként formálta a szavakat: — Szeretném még látni a völgyünket. Jól tudta, mennyire nehéz az öreg számára ez a beszélgetés, milyen hosszan készülődött rá. És pontosan ez a perc mozgósította az orvosnő minden erejét. Végül is sikerült a beteget meggyőznie arról, hogy harcában szövetségesei vannak, nincs egyedül, s ez már fél győzelmet jelentett. Mindeddig ez csaknem mindig sikerült, és ha vesztett is, mindig csak becsületes, kemény harc után. Most pedig előre adja föl, ismerje be, hogy ebben az esetben csaknem semmi remény nincs? — Tudja, milyen az a völgy? — folytatta az öreg látszólagos nyugalommal. — Meg a mt ligetünk, fenyvesünk? Télen, nyáron, mindig zöld. Most ő várt. — Ne féljen, Kolesár úr, még megláthatja ... Persze türelemmel kell lennie. Kissé rendbe kell jönnie. Nincs mit tennie, bele kell törődnie abba, hogy egyelőre itt marad. Ha már nagyon megún bennünket, hazaengedjük, de csak rövid időre, aztán vissza kell térnie. Nem keli annyira sietnie innen, különösen nem a másvilágra, azt nem engedjük meg — mondta tehetetlenül; a feje zsongott, csak rutinja segített. — Erővel nem tolakszom a másvilágra — mosolygott rá az öreg. — Hiszen tudja: mindenki szidja az életet, de meghalni mégsem akar senki. — Akkor minden rendben van — válaszolta, s nyomban tudatára ébredt, milyen ostoba frázist, mekkora hazugságot mondott. Ha legalább viccel ütötte volna el a dolgot, ahogy Snopko doktor tette volna: lám, az öreg egész életében ki sem dugta az orrát a völgyéből, és még most is róla álmodik. De szép vagy, völgyem, de szép vagy! Ha ez az utolsó kívánsága, ám legyen. A gazdag idős amerikai hölgyek a legdrágább, legkockázatosabb világ körüli utazásokra vállalkoznak. Egész életükben féltek: mi lesz, ha lezuhan a gép, nekem apró gyermekeim vannak, mi lesz, ha leszakad a drótkötélpálya, nekem vadonatúj férjem van ... Idős korukban egyszerre félelmük elpárolog, hiszen a vslük egykorúnk sorban halnak meg ágyban, akkor miért ne vágjunk neki a kirándulásnak? Rózsaszín ruhát öltenek, fejükre kalapot, rózsaszín fátylat, nyakukba csillogó nyakéket tesznek, beülnek a legfényűzőbb tátrai bárba és cigányzenét hallgatnak azzal az érzéssel, hogy övék a világ. Ez már igen! — Akkor minden rendben van — ismételte gépiesen. — És melyik a maga völgye, Kolesár úr? — A világ legszebb völgye. — Szívesen megnézném én is. Nem hívna meg egyszer? — Miért ne? Csak jöjjön! — Az arcára volt írva: nem hiszi, hogy az ígéret valaha is beteljesül, amit mondott, csak udvariasságból mondta. — Ebben megegyeztünk — kelt fel a székről. Sohasem érezte ilyen világosan, hogy hiábavalóságot mondott. így száll el a szó. — Köszönöm, doktornő. Alázatosan, hivatalos hangon mondta ezt az öreg. Éva számára világos volt, hogy kudarcot vallott. Erősödő derűlátása nem segített rajta. Menj a fenébe, doktornő, kátyúban vagy! Becsukta noteszét, amelyben kétszer aláhúzta a Kolesár nevet, holnap még visszatérünk hozzá. Már mindent fel kell jegyeznem, ez szklerózis. Snopko kolléga több száz viccet megjegyez, a legrégibbektől, a hosszú szakállúaktól kezdve egészen a legújabbakig. Én meg már arra sem emlékszem, mit akartam tenni egy félórája. Elhagyta az épületet, betért az üzletbe, szórakozottan válogatott az áru közt. Csak otthon jött rá, hogy elfelejtett kenyeret venni. És máris fuccs a hideg vacsorának. Most mi lesz? Fussak át a szomszédasszonyhoz. egy darab kenyérért, vagy pedig krumplis lepényt készítsek? A fiúk nagyon szeretik, mindennap teletömnék vele magukat. Csakhogy egy orvos nem engedheti meg, hogy gyermekei egészségtelen, zsíros koszton éljenek. Ma vétünk az ésszerű táplálkozás elvei ellen. Gyorsan burgonyát hámoz, hagymát reszel, s már készül is az étel. Tulajdonképpen már csak két nap van hátra az ünnepekig. Két este már nem tud sokat készíteni, sütni, sőt már rendesen ki sem tud takarítani. Semmit sem győz, körülötte mindenki egyre elégedetlenebb teljesítményével. A háztartási munka eddig szinte önmagától, automatikusan ment. Mindenre jutott ideje. Most meg egyszerre ez vagy az hiányzik, vagy nincs elvégezve, vagy nem úgy van elvégezve, ahogyan kellene. Fial kezdik kinevetni, Miro már nagyon dühös rá. Csakhogy ez eddig a családra korlátozódott. De már az ápolónők is észrevették szórakozottságát, s a mai csőd után világos számára, hogy magához kell térnie, össze kell szednie az erejét. De miből merítsen erőt? Már minden erejét kiadta, lehet, hogy ezt már régen elfelejtették, talán igaz sem volt... Kimerítette minden tartalékát, már nincs honnan vennie i csupán gyeog titkolnia, hogj A fiúk az i tálhoz, úgy ei örömmel nézt szerű dolog 1 Mindig bevon lémáikba. Élre be jutott, mei a vízhez eng velük, míg v< úszni, jelképt tanult tőlük ( hogy kiismerj áttekintése le ről, túrákra velük és a m társaságukbai — Mivel tf — Honnan deklődés? — hangnemben, — A tévéi lesz, azt akt szolt a kérdé ahogy bátyja mindig anyja — NyaktHrt gíthetnétek Éva. — De e meg. — Hiszen nem? — eme ból Miro, a ! tató kirándul dig terített í várták. Hisze Igen, a nagyi győz mindem — Nem ha gyira — vála — Kapcsol ta öccsét Mij nem kérés, \ tos feladatta Évára is tak: el kelle a szennyest, pet, és ki k azt, amit ma Fáradtan f el. Megyünk van völgyem rek ott mir Ott ismerten az élet, mi KÖNÖZSI ISTVÁN: TÉLI TÄJ
