Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-27 / 4. szám
TÖRVÉNYSZERŰSÉGEK itat I. 27. A KÖZÉPKORI KULTÚRA MODELLJE A feudalizmus ellen küzdő burzsoázia i racionalista filozófiát segítségül híva alkotta meg a „sötét középkor“ fogalmát amely a szigorú hierarchián alapuló társadalmi rendszer polgári fejlődést gátló elemeit „ésszerűtlennek“, „az ember természetével ellen kező“-nek tekintette. A középkort mint az emberiség fejlődésében beállt törést, az antikvitás negációját és mint a történelmi idő megállítását kezelte. Valljuk be, mindennapos elképzeléseinkben ez a korszak még mindig ehhez hasonló tulajdonságokkal bír; és el nevezése — középkor — is arra utal, hogy nem más, mint meglevő, de lényegtelen közjáték az őt befogó két történelmi korszak, az antikvitás és a reneszánsz között. Ezt a hagyományos — de iskolai emlékekkel is alátámasztott — elképzelést kívánja megbontani a neves szovjet medievalista, Aron J. Gurevics A középkori kultúra kategóriái (A. J. Gurevié: Kategória stredovéké kultury, Praha 1978, 288 oldal) című könyvében, amelynek orosz eredetije 1972-ben Moszkvában, magyar fordítása (A középkori ember világképe) pedig 1974-ben jelent meg Budapesten. Gurevics elemzései abból a már Herder által megfogalmazott módszertani alapelvből indulnak ki, amely szerint a társadalmi fejlődés minden szakaszának és szintjének megvannak a saját törvényszerűségei, sajá tos és önálló értékrendszered. Az egyes kor szakok ugyan részét képezik a történelem mindent összekapcsoló folyamatának, de nem tekinthetők úgy, mint egy rajtuk kívül álló, későbbi történelmi alakzat megjelenítésének eszközei, hiszen az ember világában minden egyszerre eszköz és cél is. Múltképünket meghamisíthatjuk, ha csak jelenünkre vonat koztatva közeledünk hozzá és azt keressük rajta (és benne), ami túlmutat saját magán, tehát amihez a ma embere racionálisán vagy érzelmileg közvetlenül kapcsolódik. Nem biztos ugyanis, hogy a múltból az maradt ránk, ami annak lényegét alkotta. A történelmi kontinuitás nem zárja ki a megszakítottsá- got, sőt, a „társadalmi anyag“ megjelenési formáinak individualitáson alapuló gazdagsá ga éppen a diszkontinuitás teremtette „példa nélküli“ „megismételhetetlen“ jellemzőiből fakad. A történetiség elvének alkalmazása a történettudományban nem zárja ki ugyan a múltnak a jelen mércéivel való elbírálását, de kiindulópontja mégis az a követelmény, hogy a múltat saját mértékével kell mérnünk. Az általános emberi természet fogalma a felvilágosodás terméke, és segítségével a polgári értelemben vett társadalmi egyenlőséget kívánta meghatározni és egyben megvédelmezni. Az ember azonban történelmi lény is, sőt, társadalmisága is fejlődése folyamán alakul ki; minden hozzá kapcsolódó minőség és létforma csakis az adott tér- és időbeli viszonyok közt definiálható. Ahhoz azonban, hogy leírjuk a társadalom létezésének jegyeit, nem elegendő a tárgyi emlékek ismerete és annak megértése, hogyan és mit termeltek az adott kor emberei. Ezzel ugyanis megragadhatjuk a fejlő dést alapvetően determináló szintet, de nem biztos, hogy érthetővé válnak azok az értékkategóriák, amelyek mögött feltárul a kulturális szféra szerkezete. Engels már 1890-ben Blochnak írott levelében figyelmeztetett arra, hogy a történelem materialista értelmezésének vulgárekonomizmussá ferdítése abban az értelemben, miszerint a gazdasági mozzanat az egyedüli hatóerő, a valóságos élet termelése és újratermelése végső fokon meghatározó szerepét semmitmondó, képtelen frázissá változtatja. Ezért fontos isiúerni nemcsak azt, hogyan élt a középkori ember, hanem azt is, hogyan viszonyult saját létfeltételeihez, hogyan értelmezte azokat, és milyennek látta saját szerepéit a történelemben. A kitűzött perspektívák, tehát a jövőkép néha többet árulhat el az egyénről vagy akár a társadalomról is, mint jelen helyzete. Gu revics ezért nem ír gazdaságtörténetet, hanem azoknak az általános kategóriáknak a viszonyrendszerét vizsgálja, amelyekben visz- szatükröződik a középkori ember világképe, és amelyek segítségével egyben elrendezi saját világát. Ezt a kategóriarendszert, amelyet „világmodellnek“ nevez, a társadalom alakítja ki, és az egyén a külső benyomáso kát ennek segítségével alakítja át a belső tapasztalás elemeivé. Eme kategóriák alapvető sajátossága Gurevics szerint az, hogy „megelőzik“ a társadalomban létező egyéni és csoport-világnézetek kialakulását, és habár ezek eltérők, ellen tétesek is lehetnek, alapjukban megtalálhatjuk azokat az egész társadalom számára „kötelező fogalmakat és elképzeléseket“ amelyek nélkül semmilyen filozófiai, esztétikai, politikai vagy vallásos koncepció nem jöhet létre. Másik, még fontosabb jellemzőjük pedig az, hogy ezek a kategóriák szervesen beilleszkednek a nyelvbe és minden más jelrendszerbe, tehát hogy nélkülük, akár csak a nyelvi fogalmak nélkül, lehetetlen a világról elmélkedni. Gurevics ezt tömören úgy fejti ki, hogy szerinte minden civilizáció alapvetően rendszerező fogalmai és elképzelései „az emberek gyakorlati tevékenységének folyamatában, saját tapasztalataiból és a megelőző kortól örökölt tradíciókból formálódnak. A termelés fejlődése bizonyos fokának, a társadalmi viszonyoknak és az ember természeti kötöttségektől való meg szabadulásának a világ átélésének bizonyos módjai felelnek meg. Ebben az értelemben tükrözik a társadalmi gyakorlatot. Ugyanakkor azonban ezek a kategóriák meghatározzák az egyének és a csoportok tevékenységét. Ezért hatnak is a társadalmi gyakorlatra, és azt eredményezik, hogy az felveszi az említett kategóriák csoportosulásából kialakuló »világmodell« formáját.“ (17. oldal) Az egyes kultúrák egyetemes kategóriái elemzésének fontossága tehát vitathatatlan. Mivel pedig a megismerés nem befejezett folyamat, a Gurevics használta „modell“ kifejezés abból a szempontból is instruktiv, hogy egy pontosabb és mélyebbreható kutatás tovább preciziálhatja a róluk alkotott eddigi elképzeléseket. A szerző ezért kiinduló pontnak tekinti művét, amelyben különbséget tesz az ún. kozmikus kategóriák (idő, tér, változás, okság slb.) valamint az ún. szociális kategóriák (egyén, társadalom, munka stb.) között, és amelyben — néhol talán vitatható de magával ragadó módon — elemzi az olyan fogalmak tartalmát mint pl. idő és tér, jog, gazdagság, munka. Meggyőződésünk, hogy a könyv nemcsak a történészek érdeklődését kelti fel, hanem behatóan inspirálhatja a társadalmi fejlődés törvényszerűségein töprengő filozófusokat is. MÉSZÁROS ANDRÁS Gyökeres György felvétele A százhúsz évvel ezelőtt született Anton Pavlovics Cse- hovnál könnyűnek tűnik meglelni az elvágyódás titkát, hiszen hősei kivétel nélkül elvágyódnak onnan, ahol éppen senyvedik a létet. Csakhogy a sokaság nem könnyíti, ellenkezőleg, nehezíti a titokfejtést, mert mindenki másvalamire, másmiért vágyódik. Hogy Csehov hőseinek bazaltba zárt életérzését az eltávozás hite táplálja, sejtem, nem csupán engem, de mindenkit elbűvöl, elgondolkoztat. Hová vágyódnak ezek az emberek? A vidékiek Moszkvába vagy egyéb nagyvárosba, a moszkvaiak pedig valahová Európába, ahol nem fullasztó a légkör, ahol a lélek nem fertőből, hanem harmóniából táplálkozik. Messzire szárnyaló madarakhoz hasonlíthatnám valamennyiüket — Mását, Nyinát, Irinát, Olgát, de a férfiakat is, Trepljovot, Ivanovot, sőt a pipogya Kuligint és a többieket —, akik szabadságra vágynak, nyugodtnak tűnő életükre a nyugtalanság gyógyírját keresik, mert öl, rombol a tunyaság, _a látszólagos jólét, a látszat, aminél még a fekete szegénység is köny- nyítőbb. Ezek az emberkék emésztetlen kortörténeti tényeket hordanak magukban, melyek az idő kacatjaiként beszennyezték és lekötözték őket oda, ahol tengnek. Nyesett szárnyú sirályok ők, akiknek többsége akarva vagy akaratlanul, a hatos számú kórteremben végzi. Ott, ahol kiderül, hogy a bolondnak, különcnek, lázadónak és infantilisnek minősített elme az egyetlen igazi emberi érték, ő fogalmaz a vox humana szellemében. Csakis ő, aki bátor—, vagy akinek már minden mindegy. Csehovnak nem volt minden mindegy, ezért is írt, dolgozott megállíthatatlanul és pontosan, mint aki mikroszkóppal tanulmányozza az emberi lelket s a benne tomboló -összeférhetetlenségeket. Az orosz századforduló szomorú szelídsége mutatja magát novelláiban, azokban a gyöngyszemekben, amelyekben az eltorzult orosz alkatról szól úgy, hogy abba beleremeg mindenki, aki nem akar széthullani az időben. Csehov mintha nem ismert volna szerencsés embert. Mintha csak a nyomort engedte volna magához, a nyomort, ami nem okvetlenül elítélő szó. Hely- és kortörténeti tény, vérré nem vált tudás. Megszüntetendő gyalázat, mely korcsot szül. Szerencsésebb esetben önkielégítő szellemecskéket, akik nem szilánkokra, hanem fejezetekre hullajtják szét élelüket. Csehov ezeket a hősöket írta, fogalmazta meg művészettel ült kegyetlen nászában, nagyvonalúan gazdálkodva önnön erejével. S talán ő is elvágyott a kor cári Oroszországából. Hová? Valószínűleg a halhatatlanságba, hiszen Európa s az európaiság neki nem az volt, ami muzsiknak az ikon. Nem volt tabu, hanem elért cél, amit má sokkal is szeretett volna eléretni. De nem lehetett. A századforduló Oroszországa zsúfolva volt túl hamar kifáradó emberkékkel, bűntudatot érző, nagyon magányos lelkekkel, akik idejekorán elkönnyezték magukat, akik az élet furcsa szerkentyűiben összezúzódtak, szárnyuk nyesődött, a repülés hite tébolyulás hitévé lett, az eltávozás és átváltozás beteljesületlen vágyává. Hála a magyar könyvkiadásnak, a hetvenes években megvásárolható volt a Magyar Helikon nyolc kötetből álló Csehov-sorozata, ami a tízkötetes Tolsztoj- és a tizenkét kötetből álló Dosztojevszkij-sorozat- tal együtt ragyogó s megrázó képet nyújt. Igen, egy polcon a három nagy orosz, akik közül, mi tagadás, számomra Csehov a legfinomabb alkotó, a rezignációimat feloldó keserű biztatás embere. Tolsztoj mondta róla, hogy ő a próza Puskinja. El kell fogadni Tolsztoj e távlatos sum- mázatát, mert Csehov valóban költő. Még azzal is, hogy újra és újra elolvasandó, mert lelkiállapotunktól függően, gyöngyszemeiben mindig másként fénylik föl a szépség. A rosszat is szépen mondja, a szépet pedig egyszerűbben, mint bárki más. Mondom, újra és újra elolvasandók a müvei, újra és újra színpadra varázsolandők a drámái, hiszen mindnyájan vágyódunk valahová és valamire. A vá gyódás örökös emberi érzés, végsőnek tűnő, kiforrt álláspontok és érzelmek romvárosa — szerencsénkre. Rom- és újváros, ahonnan sirályok repül(né)nek évszakokon keresztül, ősz után a nyárba, a vakító napsütésbe, ahol sem csinovnyikok, sem egyéb téliesítő jellemek és jegyek nincsenek, ahonnan látni Európát s benne népeket, nemze teket — az embert. S ahonnan hallani a hangot, Csehov hangját. A fájdalmasan szépet, -a szépségesen fájót. A mindig másként hangzót, a magát mindig frissnek hallatót. A meghallandót, a fölfogandót, az elsajátítandót. SZIGETI LÁSZLÓ Dúdor István: Gömöri táj
