Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-27 / 4. szám

A katonák dalolták: „ ... és a Csendes-óceánnál véget ér­nek a csaták ..A gyermekek pedig nem ijedtek meg, amikor a falu fölött megjelent egy alacsonyan szálló repülőgép. Sőt, integettek felé, gondolva, hogy a pilóta észre veszi inte­getésüket. Ez egy emlékkép, s így él Pályuk Ferenc elvtársnak, a bolyi (Bol) (Ha­ladás Efsz főzootechnikusának emlő kezeiében, pedig a leírt jelenetet ö maga sohasem látta. Kisgyermekként azonban sokszor megkérdezte, hogy milyen világ volt ajkkor, amikor szü­letett, és mindig így mondták el ne­ki. És sokszor elmondták. Sajátjának vallja tehát ezt az emlékképet, mint születési bizonyítványát, mely tanú­sítja: a felszabadulást követő napok­ban született. Aki élt akkor, tudja jól: valós, hi­teles a kép. Azt csak mellékesen említi meg, hogy nem is a szülőfalujának vallott Kistárkányban (Maié Trakany) szüle­tett, hanem egy távoli, Nagyszöllős melletti falucskában, ahová édes­anyja vele várandósán a rokonokhoz menekült biztonságot remélve. — A pontos adatot születési bizo­nyítványom őrzi — mondja, — én meg, ha születésem helyét, napját említik, mintha C9ak emlékeznék hogy a katonák dalolták ... És újra ismétli, mintha csak látta, hallotta volna a sokszor elmondott jelenetet. Meg kellene hatódnunk, de az élet kerekei forognak, élünk, dolgozunk, s a múltból fakadt jelen, meg a jövő mindkettőnket egyaránt foglalkoztat. Beszélgetünk, vitatkozunk s kicsikét talán fontoskodunk is, miközben az általános helyzetet, a földművesszö­vetkezet vezetőségének elképzeléseit, terveit, meg miegymást vizsgálgatjuk. Akár a hal a vízben, úgy úszik ezek­nek a problémáknak a tengerében. Nagy a politikai meg a közéleti tájé­kozottsága, hiszen ő a földművesszö­vetkezeti pártcsoport vezetője, mun kaját szereti, különben pedig szív­ügyének tartja a modern, körforgós rendszerű, 710 férőhelyes tehénfarm építését. Egyszerre azonban megakad beszélgetésünk, mert ezt kérdezem tőle: — És mi az első, legelső olyan igaz, megtörtént esemény, melyre biztosan visszaemlékezik? Elképedve néz reám, talán mert szokatlan, váratlan a kérdés, majd biccent fejével, hogy ért, de hallgat. — A legelső gyermekkori emlékre gondolok — bíztatom. Még mindig hallgat, de azután hir­telen és jóízűen elneveti magát. Még a gondbarázdák is eltűnnek homloká­ról. — Ráültem a bárányra, mint a hu­szár a lóra ... Azután édesapám fel­kapott, vitt-vitt a nyakában, felemelt a magasba, hogy szakítsam le a fá­ról azt az almát, de én onnan, a ma­gasból is csak a bárányt néztem — mondja derűs nevetéssel. — Azt per­sze nem tudom, hogy hány éves vol­tam akkor, mikor is történt ez. Ebből az emlékképből azonban csak kiokoskodjuk: édesapja akkor már az állami gazdaság gyümölcskertésze volt, őt pedig már akkor érdekelték az állatok. — Lehet, hogy így van — állapítja meg, — de valójában a nagykaposi mezőgazdasági szakközépiskola egyik tanára, Mura Ferenc szeretette meg velem az állattenyésztést. És tisztelettel, hálával emlékezve említi meg Tárczi Viola, Kovács La­jos, Bohony Ernő pedagógusokat, akik tanították. — A sok, egyébként elismerést ér­demlő, engem oktató pedagógus kö­zül azért említem meg elsősorban őket, mert most, felnőttként tudom csak igazán, hogy szigorúságuk, igé­nyességük jelentette a szeretetet, az értem való aggódást, a jövőmért való cselekvést akkor is, ha történetesen korholtak, vagy megleckéztettek. Mondom neki: — Ahogy a jó tanító felkészül az órára, úgy szoktam készülni a beszél­getésekre. Így tehát tudom, ismerem az adatokat. Két öccse, György és István vasutasok. Arról is tájékozta­tást kaptam, hogy ifjú korában tevé­keny tagja volt a Csehszlovák Ifjúsá­gi Szövetségnek. És elég korán meg­nősült. Szemérmesen lesüti tekintetét, s úgy mondja: — Nagy, nagy diákszerelem volt az. Osztálytársak voltunk a mezőgaz­dasági szakközépiskolában. És nem múlt el a szerelem, házasság lett belőle. Jegyzetem adataiból folytatom a felsorolást: — Édesapja, édesanyja régi pártta­Egészen jó lenne a korán reggel megkezdett beszélgetésünket folytat­ni, de a napirend szerint ilyenkor szokás tanácskozni a főzootechnikus sal a halaszthatatlan ügyek intézésé­ről, s nem bonthatom meg a rendet Leczo István mérnök, az efsz elnöke leül az íróasztalhoz, leteszi elé a teg­nap készített jelentést: „Átnéztem, megjelöltem a fontosabb dolgokat. Semmit sem bízhatunk a véletlenre. Tanácskozzátok meg.“ Közvetlen mun­katársa, Bajusz József mérnök jelen­ti: „Elment a szállítmány, mind a harminc, hízó, de volt átadáskor egy kényszervágás.“ Bejön a segédzoo- technikus, és kérdi: „Láttad a haj­nali fejésről készített kimutatást? Kézzel fejtek a kettes telepen, mert „MINTHA csak emlékeznék...“ Tanácskozás. Balról jobbra: Leczo István mérnök, az efsz elnöke és Pályuk Ferenc főzootechnikus (A szerző felvétele) gok. Példásan gondoskodtak mind­három gyermekük neveléséről. Édes­anyja a földművesszövetkezet nyugdí­jasa már, üzemi baleset miatt. Egyéb­ként elég korán, alighogy felnőtt, ti­zennyolc esztendős lett, már pártunk tagjelöltje volt. Jobb kezének mutatóujjával úgy koppint egy-egy mondat után az író­asztalra, mintha jelezné: Egyetértek, ez tény és való. A jelzéseket azon­ban megállítja ez a kérdés: — Miért lett kommunista? Kérdéssel válaszol: — Egy fiatal, akinek a szülei is kommunisták, aki beleszületett a szo­cializmust építő korba, és tenni, cse­lekedni kíván, mégpedig okosan, jól, lehet-e más? Megemlítem neki, hogy felvétele­kor, ajánlói, Szűcs János és Prostyák Bertalan elvtársak, veterán kommu nisták, két szóval jelölték meg emlí­tésre méltó képességét, s ez a két szó: jó szervező. Maga elé néz, mintha a múltba pil­lantana. — Az ifjúsági szervezet elnöke vol­tam akkor a falunkban, meg persze focista, úgy szerveztem magam köré a többieket — emlékszik vissza, s hirtelen összerántja szemöldökét, mint aki szigorúan mérlegelve vizsgálja a tényeket, — jókora bizalom is volt tehát ennek a képeségnek a megál­lapításában. Előlegezett bizalom. egy óra hosszára szünetelt az áram­szolgáltatás. Meg is látszik a hoza­mon.“ És persze egyre gyakrabban csörren meg a telefon is. Inkább csak kérdezek hát. — Külföldön járt? — Hogyne, háromszor tanulmány­úton, Lipcsében, Budapesten, meg Bulgáriában. Egyszer üdülésre is fu­totta. Hajdúszoboszlón. — Úgy mondják, hogy az éjszakai és hajnali ellenőrzésekre meglepetés­szerűen, autóval szokott járni. Igaz ez? — Persze, a saját Zsigulimmal. Másfél éves, már lefutott húszezer kilométert. Már nem egyszer meg is kérdezte a feleségem, hogy kinek vettem, de azért... Szóval, ezt hagy­juk. Nem vagyok, nem lehetek kicsi­nyes. — Mit szólna hozzá, ha két kislá­nya, Tímea, meg Zsanett azt monda­nák, hogy zootechnikusok lesznek? — Erről még nem volt szó, hiszen az egyik tizenkétéves, a másik meg csak három. Most csak az a fontos, hogy az idősebb szeret tanulni, ol­vasni. Karácsonyra azt kérte aján dékul, hogy háromszáz korona érték­ben könyveket rendelhessen. Külön­ben, ha nehéz is a zootechnikus fog lalkozása, szép. Nekem tetszik. Ha majd úgy vélik ők is, nem bánom, legyenek zootechnikusok. — Mi a véleménye a fiatalokról? — Jó. A vékei részlegen Tudja Gé­za a segédzootechnikus, még nincs harminc sem. Ügyes, megbízható. Fia­talasszony Panykó Zoltánná is. Átla­gosan háromezerháromszázhúsz liter tejet fej egy tehéntől. Ha még jobb feltételeket teremtünk a fiatalok szá­mára, ha felépítjük a modern tehén­farmot, joggal számíthatunk majd a fiatalokra, de persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy ők más­ként, modernül akarnak élni, meg dolgozni. — És mi nem tetszik? — Ha csak az erejükben bíznak az emberek, az eszüket meg nem hasz­nálják. Mellékes, hogy melyik rész­legről van szó, de képzelje csak, ott áll a trágyalevonó szerkezet, nem használják, inkább kézzel, erővel dol­goznak. — Milyen munkasikerre emlékszik szívesen? — Kistárkányban, otthon, segédzoo­technikus voltam akkor. Elsőként a járásban mi szerveztük meg a köz ponti takarmány előkészítést. Sokan kétkedtek akkor. Ma már tény, hogy nekünk volt igazunk. — Mit szeretne minél előbb elérni, megvalósítani? Erre a kérdésre feláll, kulcsra zár­ja az ajtót. — Ne zavarjanak most bennünket — magyarázza, — mert ezt nyugod­tan szeretném elmondani. Az épüló tehénfarmról van szó ... Azután a falra függesztett tervrajz elé áll. Arra hivatkozva, hogy már Kutná Horán a saját szemével látta, maga is tanulmányozta az ilyen típu­sú tehénfarmot, elmondja, a tervraj­zon megmutatja: — Itt lesz, a kerítésen kívül az át­adó hely. Olyan, mint a benzintöltő állomás, csak éppen tejet szivattyúz­nak majd a gépkocsik tartályába. Egyébként be se kell menni a farmra. Külön öltöző, fürdő és mosdó a dol­gozók számára. Beöltöznek majd a fejéshez, mint az orvosok, meg az ápolónők a műtéthez. A körforgásé fejőszékbe beállnak a tehenek majd maguktól. Amíg a gépek fejnek, ada­goló szerkezet szállítja eléjük az ab­rakot. Nem kötjük majd láncra az ál­latokat, megszokott helyükre elvonul­nak maguktól. Fekvőhelyük nem szal­más alom lesz, hanem műanyagból készített szőnyeg. Teljesen gépesí­tett lesz a trágya eltakarítása az is­tállóktól kezdve egészen idáig, a trá­gyatelepekig. Mindegyik istállóhoz takarmányozó tartozik majd, és per­sze gépesített lesz a takarmány elő­készítése, szállítása, adagolása is. Egyébként laboratófium is lesz a farmon, a fejőszékből a csővezetéken tartályokba kerülő tejből mintát vesz­nek majd, megvizsgálják, elemzik. Itt lesznek a tartályok, ahol kellő hő­fokra hűtve, megfelelően kezelve tart­juk majd a tejet. Ott lesz az irányító központ, mely telefonon, adóvevő rá­diókészüléken tartja a kapcsolatot a részlegekkel, meg az állatorvossal, a földművesszövetkezet vezetőségével. Amikor befejezi és a kulccsal ismét kinyitja az ajtót, megértem, hogy be­szélgetésünk véget ért. Amit elmon­dott az nem vágyálom, az terv, s megvalósításáért tenni, cselekedni kell. Különben ez a nap is csak olyan, mint a többi, dolgos, munkanap. Szo­kásként azonban még megkérdezem: — Mit tart még fontosnak elmon­dani? Esetleg valamivel kiegészíteni azt, amiről beszélgettünk ... Az ajtóban mondja, elköszönve, sietősen, de érezhetően, magabiztos szándékkal: — Amikor megszülettem a katonák dalolták: ........ és a Csendes-óceánnál véget érnek a csaták..." A gyerme­kek pedig nem ijedtek meg a repü­lőgéptől ... Szóval ez a fontos, hogy győzelemmel érjenek véget a csaták, béke legyen, soha ne féljenek a gyermekek. HAJDÚ ANDRÁS 1980. I. 27. o □

Next

/
Thumbnails
Contents