Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-06 / 1. szám
Újból sorozattal jelentkezőnk. Hazánk felszabadításának har- mincötödik évfordulója alkalmából — ahogy már a fejlécből is kitűnik —, olyan embereket matatunk be, akik sza badságankkal egyidőben születtek. Nem könnyű feladat ez, de bízunk benne, hogy a fáradságot siker koronázza. Ezek az emberek ma már a derékhadat képezik, nagyrészben rajtok múlik, tőlük függ, hogyan sáfárkodunk a harmincöt esztendővel ezelőtt annyi véráldozat, gyötrelem és megpróbáltatás árán megváltott jelenünkkel. Nem portrék sorozatára gondoltunk, amikor az elképzelés megszületett Ennél sokkal többre. A különböző munkaterületeken dolgozók arcélén túl, a harmincöt szabad esztendő társadalmi, politikai, gazdasági eredményeit is körvonalazni akarjak. Természetesen az első hely mégis az alkotó, teremtő emberé, aki élve a lehetőségekkel, téglát téglára rakva építi azt a nagy művet, aminek szocializmus a neve. A vasúti megálló őrháza távol esett a falutól. Vonat már na pok óta nem járt erre. A mozdony füttye helyett gránátok süvöltése hasította a levegőt, a kerekek kattogása helyett géppuskák kelepeitek naphosszat. 1945 tele volt. Vér öntözte a fagyos rögöket a Sajó szűk völgyében és a folyó menti magaslatokon. A túlsó parti dombokon ásták be magukat a fasiszták, onnan próbálták elkeseredett ellenállással feltartóztatni a felszabadító szovjet seregeket. Az őrház felől katonák csapata haladt a község felé, a harcosok sapkáján ötágú csillag ragyogott. A vasúti őr ott haladt közöttük, a katonáknak mutatta az utat. Fekete egyenruhája kivált a csapatból. A túlsó partról valaki célba vette, vagy véletlen lövedék találta el? Ki tudja? Teste élettelenül hanyatlott a földre. A faluba már nem tudta elkísérni a felszabadítókat. Amikor az elesett vasutas unokája néhány hónappal később meglátta a napvilágot, a második világháború már véget ért. A győztes szovjet hadsereg által felszabadított népek hozzáfogtak új életük megalapozásához. A mai harmincöt évesek egyidősek a szabadsággal. Milyennek képzeli az akkori időket az unoka. Szőke Erzsébet, lánykori nevén Dobos Erzsébet. A csinos, barna fiatalasszony nem sokat gondolkodik a válaszon. — Szüleim elbeszélése alapján úgy gondolom, hogy azok nagyon nehéz napok lehettek. A háború tengernyi szenvedést, gyászt zúdított az emberiségre. Édesapámat is a frontra vezényelték a magyar urak. Édesanyám egyedül kínlódott két bátyám nevelésével. Apám a fronton, ők meg idehaza gyötrődtek. A nagyapámat is elveszítettük. Az én gyerekkorom sem volt könnyű. Hároméves voltam, amikor édesanyám nagyon megbetegedett, szinte mindig kórházban ápolták. Kőműves édesapám csak estefelé jöhetett haza a munkából. Eleinte a bátyáim törődtek velem, gondoztak, ahogy tudlak. Amikor kissé fel cseperedtem, akkor meg én gondoskodtam róluk, meg az apámról is. T ornaiján (Safárikovo), a Stúr utca egyik szép sarokházának tágas konyhájában beszélgetek Szőke Erzsébettel. Estefelé találtam csak otthon. Aznap nem volt munkahelyén a ruhagyárban. A bíróság népi ülnöke tisztségéből eredő kötelességét teljesítette Rimaszombatban jRimavská Sobota), a járási székhelyen. Délután pedig szülői értekezleten volt a magyar gimnáziumban. — Remélhetőleg kedvező benyomásokkal tért haza? — kérdeztem. — Nagyon jók a gyerekeim. Első osztályos koruktól kitűnő tanuló mind a kettő. Háziasak, főleg a kisebbik; a bevásárlást nyugodtan rábízhatom. Attila, a nagyobbik fiam első gimnazista, igen szeret olvasni. Ő állatorvos szeretne lenni. István, a kisebbik fiam most járja a hetedik osztályt, ö technikus pályára készül. Komoly, szorgalmas gyerekek, a tanítóik elégedettek velük. Nem hanyatlottak a tanulásban akkor sem, amikor két évvel ezelőtt elveszítették a már hosszabb ideje betegeskedő édesapjukat. A fiatalon elhunyt férj emléke még nagyon friss, fájó. Könnyek csordulnak alá az özvegy arcán. Hangja elcsuklik. — Igen jó ember volt a férjem, tanítótársai is nagyon szerették. Nehéz nélküle az élet... Nemrég meg a szüléimét temettük el... apámat is, anyámat is, elmentek egymás után ... Kis idő múlva erőt vesz meghatottságán. — Jó, hogy a gyerekeimmel nagyon megértjük egymást. Mindent közösen megbeszélünk. A szomszédban lakó anyósom is gyakran átjön hozzánk. Más irányba terelem a beszélgetést. — Régóta dolgozik a ruhagyárban? — Kezdettől fogva, amióta megindult benne a termelés... Idestova másfél évtizede. — Szereti a munkáját? — Nagyon szeretem. Már gyermekkoromban varrónő akartam lenni, ezt a szakmát szerettem volna kitanulni. Abban az időben azonban, amikor én elvégeztem az alapiskolát, ebben a szakmában ipari tanulónak csakis testi hibás fiatalokat vettek fel. Házi varrónőnél tanultam a szakmát, odahaza varrogattam, aztán Pel- söcön /Plesivecf a fehérnemű varrodában dolgoztam három évig. Tizennyolc éves koromban férjhez mentem. Nem sokkal utána üzembe helyezték Tornaiján a ruhagyárat, azóta ott dolgozom, egy éve mint mester. I parban szegény volt ez a vidék, ebben a tekintetben az ország legfejletlenebb területei közé tartozott. A másfél évtizeddel ezelőtt az egykori kaszárnya épületeiben megindult ruhagyár a párt és a kormány céltudatos iparfejlesztési politikájának egyik eredménye volt, amely új munkaalkalmakat biztosított elsősorban nőknek. Szőke Erzsébet is itt találta meg élethivatását. — Az eltelt tizenöt év alatt bizonyára sokat fejlődött az üzem? — A megtett út szemléltetésére elég megemlíteni, hogy kezdetben vagy százan dolgoztunk a Trencínből hozott régi gépeken. Igénytelen konfekciót meg fehérneműt varrtunk. Ma már körülbelül ezer a dolgozók száma, a termelés összetétele pedig nagyon változatos és igényes. A gépek is újabbak, gyorsabbak, mint a régiek és sok a speciális gép. A gyár képe is változott, új épületekkel gazdagodott. Meg az emberek gondolkodás- módja is változik __ Es zembe jutott az a beszélgetés, melyet nemrégen Emil Svihlával, a ruhagyár igazgatójával folytattam. Az igazgató egyebek között arról a szerepről szólt, melyet a gyár és szakmunkásképző intézete ezen a vidéken az öntudatos munkásosztály kialakításában, formálásában betölt. — Örömöt talál munkájában? — A legnagyobb mértékben — hangzik a határozott válasz. — A szalag mellett is szívesen dolgoztam, és mint mester is megszerettem a munkakörömet. Bár kezdetben elég nehéz volt belejönni, igaz még most is sokat kell tanulnom. Hiszen én is más szemmel néztem a dolgokat, amikor a szalag mellett dolgoztam, s másképpen nézem most, amikor sokkal szélesebb körű a felelősségem. — Miért felelős? — A műhely termelésének második részéért, a nadrágok varrásának befejezéséért és vasalásáért. Az első részért a kolléganőm a felelős, akitől nagyon sokat tanulok, ámbár fiatalabb nálam, de már régebben mester. Nekem a műszak megkezdése előtt át kell tekintenem a műhelyt, hogy mindenki a helyén van-e. Ötvenhárom nő dolgozik a műszakban. Ha valaki hiányzik, akkor úgy kell elosz tani a munkát, hogy zavartalan legyen a termelés, teljesítsük a tervet, elkészüljön a kiszabott mennyiség. Kétóránként ellenőrzőm a termelés menetét, és ha valahol nincs meg a szükséges darabszám, akkor rugalmasan intézkedni kell a hiány pótlására. Műszakonként ötszázhatvan-hatszáz nadrág elkészítését irányozza elő a terv. Teljesítése nagy ügyességet ki ván meg a dolgozóktól. — Mit tart a legfontosabbnak munkájában? — Ismerni kell minden gépet és munkafolyamatot, de legfőképpen az embereket. Úgy is mondhatnám, hogy érteni kell mindenkinek a nyelvén. Aki megérdemli, azt meg kell dicsérni, aki pedig rászolgált, azt meg kell bírálni. Bevallom őszintén, néha erélyesebbnek is kellene lennem, mint amilyen vagyok, de ilyen a természetem. M űhelyükben próbálták ki több mint egy éven keresztül a múlt év novembere óta az egész gyár ban bevezetett új módszert, az úgynevezett folyamatos termelési módszert. Ennek az a lényege, hogy az előző műszak dolgozói által munkált darabok elkészítését a következő műszak dolgozói folytatják. Vagyis nem kell félrerakni a munkadarabokat. Ily módon mintegy öt szá Zalákkal nagyobb munkatermelékenységet érnek el, s meggyorsul a kész letek körforgása. Ugyanakkor még inkább megnövekszik a dolgozók felelőssége a hibamentes munkáért.-Szőke Erzsébetről tudom, hogy a járásbíróság népi elnöke és a szak- szervezeti döntőbizottság tagja. Közéleti tevékenységének tapasztalatairól kérdezem. — Két éve választottak meg népi ülnöknek — válaszolja. — Ebben a tisztségemben sok ember sorsával ismerkedtem meg. Szociális ügyek kel foglalkozunk: válókeresetekkel, apakereséssel, a munkaadó és az alkalmazottak közti vitás kérdésekkel. Amit tapasztaltam, az a családi életben alátámasztja a kölcsönös alkalmazkodás jelentőségét, úgyszintén a kellő felelősségtudat szükségességét. Szerintem nagyon sok múlik az asz szony magatartásán. Egy nő el is ronthat, de meg is javíthat egy férfit. — Szabad idejében mi a kedvenc időtöltése? — A munka, a tanulás meg a ház tartási, családanyai teendők nem sok szabad időt engedélyeznek. Ha tehetem, olvasgatok, aztán varrogatok ma gamnak és a gyerekeknek. Nagyon szeretek főzni, örömöm telik benne, ha ízlik az étel a fiaimnak. B eszélgetésünk végén még meg kérdeztem. — Hogyan tekint a jövőbe? — Családunkban jó a megértés, a munkámat nagyon szeretem. Most egyéves tanfolyamra járok, ha elvégzem, felemelik a fizetésemet. A családunkat ért nagy veszteség idején és utána is éreztük és érezzük a társadalom sokoldalú gondoskodását. Anyagi gondjaim nincsenek. Az a fő célom, hogy a gyerekeim jól tanuljanak, rendes emberekké, becsületes dolgozókká váljanak. GÁL LÁSZLÓ Családi körben (Mociar Rudolf felvételei] MESTER A RUHAGYÁRBAN 1980. I. >. □ A műhelyben PMS fl jPMMlffl
