Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-20 / 3. szám
1. Szekerem, bekerem, kukkantó, merre van a sárga tó? Sárkányok torkában, fekete szarvában. 2. Megpatkolom a csizmádat, vagy laposra, vagy magosra, üssön meg a lapos guta. 3. Cigóri, cigóri, megsült-e a móri? Ménese geszte, trínesgeszti citrom. JEgyedem, begyedem, bakkecske, hová való menyecske? Szántóföldre ugrosi, egérlyukat keresi, ír már, fodor már, hajtsd ki az ökröket, Pál. Pál hajtja, nem mennek, Péter hajtja, kimennek. 5. Kukoricakása, menj föl a padlásra, ott ül a bíró lánya, kitörött a lába. 6. Sárga lábú kiskakas kiugrott a gyöpre. Miért jöttél, mit akarsz? Nem az enyém vagy tel Az enyém nem ilyen titye-totya, mint te! 7. Kulkálé, kulkálé, f*»egsült-e már a máié? Megsült a kemencében, itt van a zsebemben. Szitási Ferenc felső-csallóközi gyűjtéséből E gymáshoz simulva feküdtünk a földön, és cseppet sem éreztük keménynek, hidegnek, nyirkosnak, pedig valójában az volt. Hatodik hónapja találkoztunk már, egyetlen napot sem veszítve el, mióta csak ez a lány felbukkant az ezredünkben. Én tizenkilenc éves voltam, ő tizennyolc. Titkon találkoztunk: én, a századparancsnok, és ő, az ápolónő. Senki sem tudott a szerelmünkről, és arról sem, hogy már hárman vagyunk. — Érzem, hogy fiú lesz — bizonygatta suttogva, talán már szá- zadszor. Mindenáron szerette volna megmelengetni a szivemet. — És a megszólalásig hasonlít majd terád. — Végeredményben lehet lány is. És hasonlítson rád — suttogtam, de máson járt az eszem. Előttünk ötszáz méternyire a bunkerekben és a lövészárkokban századom katonái aludták álmukat. Távolabb, a drótsövényeken túl, a ködbe burkolózva csak néha-néha rajzolódott ki a német rakéták fényében a 162-es magaslat. Hajnalban olyan feladat várt ránk, amelyben az előző héten egy büntetőszázad már kudarcot vallott: el kellett foglalnom a magaslatot. Az egész ezredben csak az öt tiszt tudott erről, akit az este a parancsnoki fedezékbe rendelt az őrnagyunk, az ezredparancsnok, ismertette a parancsot, majd így szólt hozzám: — Hát akkor jegyezd meg jól: a katyusák veretik a terepet, aztán a zöld rakéták, és — előrel A szomszédaid is támadásra indulnak, de a magaslatot neked kell elfoglalnod. Most pedig ott feküdtünk szorosan egymáshoz simulva. A csókok közben sem felejthettem a közelgő harcot. De még ennél is jobban aggasztott ennek a lány nak a sorsa, és lázasan kerestem a megoldást: mit tegyek? — Nekem most kettő helyett kell aludnom mindig — suttogta a lány dallamos tájszólással. — Tudod, éjszakánként gyakran úgy érzem: felvirrad a reggel, és vele vége szakad mindennek a Tosznak. Vége lesz a lövészárkoknak, a vérnek, a halálnak. Hiszen már harmadik éve tart! Felvirrad a reggel, felkel a nap, és nem lesz háború, egy csepp háború sem lesz ... — Én most azonnal elmegyek az őrnagyunkhoz — mondtam eltökélten, kihúztam a karomat a feje alól, és felálltam. — Mindent bevallók neki, mindent, küldjön haza téged. Mégpedig tüstént! — Elment az eszed? — mondta felugorva, megragadta a köpenyem ujját, és teljes erejéből hú zott magához. — Feküdj vissza, te bolondos. Hiszen az őrnagy megnyúzna elevenen! És a parancsnok durva basszus hangját utánozva lassan mondani kezdte: — Az alárendelt személyekkel folytatott szerelmi viszony csökkenti az egység harci értékét, és aláássa a parancsnok tekintő lyét. Akinél tudomást szerzek ilyesmiről — kiverem innét! És olyan jelentést írok róla, hogy még egy jobb fogdába sem eresztik be vele ... Majd ha megnyertük a háborút, akkor tessék szerelmeskedni, amennyit csak tetszik! Most azonban kategorikusan megtiltom. — Elfulladt a hangja, és jókedvében hanyatt vetette ma gát, úgy (kuncogott halkan, hogy valaki meg ne hallja. Bizony tudtam, hogy alaposan megkapom a magamét. Az őrna gyünknek fenemód szigorú elvei voltak, az volt a szavajárása, hogy a háborúban nincs helye a nőnek, a szerelemnek meg mégúgy sem. — Akkor is elmegyek hozzá. — Csitt, csitt — szorította oda arcát az enyémhez, és egy kis szünet után nagyot sóhajtva suttogni kezdett: — Bízd csak rám, én már kitaláltam a módját. Nem te leszel az apja a kicsinek. — Nem én? — Egyszeriben elöntött a forróság. — Hogyhogy nem én? — Hát te milyen buta vagy — csodálkozott vidáman. — Csak aztán nehogy rád üssön a kicsi. A papírokban és a valóságban is te leszel az apja, de most másra fogom. Olyan gyermekien nyíltszívű volt ez a lány, hogy elcsodálkoztam a ravaszságán. — Ugyan, kire akarod fogni? — Valamelyik elesettre. Mondjuk, Bajkovra. — Nem. Ne bántsuk a halottakat. — Akkor Kingyajevra. Kingyajev őrmester szép szál, féktelen legény volt, iszákos és enyveskezű fickó, nemrég küldték át egy büntetőszázadba. Meghatott a kedves ravaszság, kitártam a köpenyemet, és egészen megámhoz szorítottam a lányt. — Óvatosabban — mondja, és kis öklét elhárítóan feszítette a mellemnek. — Megfojtasz bennünket! — Már többes számban beszélt magáról, úgy örült ilyenkor, mint egy gyerek. Kis bolondom, még szerencse, itt vagyok melletted én! Mire jutnál nélküleml Gondtalanul, csapongva szállt a nevetése. De nekem egy csöpp kedvem sem volt kacagni. — Ide figyelj, most azonnal el kell menned az őrnagyhoz. — Éjnek idején? Megbolondultál? — Elkísérlek. Megmondod neki, hogy rosszul vagy, hogy nem bírod tovább ... — De hisz ez hazugság! — Könyörgök, tedd meg! Mi lesz így veled? Értsd meg ... hátha hirtelen ... hátha holnap ütközet lesz... — Ütközet? — Rögtön felfigyelt, szemmel láthatólag mindent megértett. — Nem! Vagy csakugyan? — Igen. Egy darabig szótlanul feküdt. Lélegzetéből, melyet olyan jól ismertem már, megéreztem felin- dultságát. — Hát aztán? Ütközet előtt nem fut meg az ember. Meg aztán úgy sem sikerülne. Előbb a bizottságnak jóvá kell hagynia, aztán hadosztályparancsba kell adni, jó néhány nap eltelik vele. Majd holnap odaállok az őrnagy elé, jó? Hallgattam, de akárhogyan törtem a fejemet, nem tudtam, mit válaszoljak. — Azt hiszed, olyan könnyű odaállnom elé? — suttogta. Inkább meghalnék. Hányszor figyelmeztetett: vigyázz magadra, ne veszítsd el a fejedet... Én meg ... Felzokogott, elfordította a fejét, köpenye ujjába temette az arcát, rázta, rázta a sírás hangtalanul. Erősen megöleltem, némán csókolgattam az ajkát, a homlokát, a könnyektől sós szemét. — Eressz, mennem kell — mondta, és elhárított magától, aztán szinte hangtalanul suttogta: — elkísérsz? Lefelé tartottunk a fagyos, nyirkos völgybe, ahol a zászlóalj segélyhelye volt. Átkaroltam a már kissé erősödő derekát. Két kézzel tartottam, vigyáztam minden lépését, hogy meg ne botoljon, meg ne csússzon, el ne essen. Mintha átölelhettem volna őt védelmezőn a háború elől, a hajnali ütközet elől, amely alatt ott bukdácsol majd a mezőn, el- meg elzuhan újra, és vonszolja a sebesülteket. Tizenöt év telt el azóta, mégis úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Hajnalban megszólaltak a katyusák, és a tüzérség, az aknavetők őrjöngve verették a mezőt, s végül felröppentek a zöld rakéták. Mire felkelt a nap, a zászlóalj maradékával betörtem a magaslatra. Egy félóra múlva az erősen kiépített német fedezékben az ezredparancsnok megölelt, kemény kézszorítással gratulált a győzelemhez. Én pedig ott álltam der- medten, mint a fa, nem láttam, nem hallottam, nem érzékeltem semmit. Ha visszakergethettem volna a napot a látóhatár mögé! Ha elhessegethettem volna ezt a hajnalt! Hiszen két órája még hárman voltunk. A nap azonban kérlelhetetlenül emelkedett a pályáján, mind feljebb és feljebb, én pedig ott álltam némán a megvívott magasla- on. Ő pedig... ott maradt mögöttünk, ahol most a sírokat ásták. És senki sem sejtette, hogy az enyém volt, hogy már hárman voltunk. ELBERT JÄNOS fordítása tammmm lol volt, hol nem, régen volt... Az ínyváros egyik füstös kis kocsmájában Igáit Peti, a pincérinas. Szorgalmas fiú t, mégiscsak fél szívvel végezte munkámért szíve másik fele a zeneiskola kö- járt. Visszafojtott lélegzettel hallgatta a ázslatos muzsikát és arm gondolt, hogy csak neki is lenne hegedűje, így este vándorszínész tévedt a kocsmá- A hóna alatt hegedűt szorongatott. A elszorult torokkal hallgatta a játékot, sak azt leste, mikor lép ki az ajtón a ;edü gazdája.- Bácsi, nem adná el a hegedűjét?- — dezte.- Hát... ha meg tudunk alkudni, miért Kilenc éhes gyerekszáj vár odahaza, ;edűm meg még akad kettő is ezen kí- Mit akar érte? — kérdezte remegő ?vel Peti.- Kilenc kiló kenyeret és kilenc kiló lámit.- Rendben van, éjfél után egy órakor jón rám itt az utcasarkon — felelte Peti. lyérre még csak futotta volna megtaka- itt pénzéből, de a szalámira nem is gon- hatott. Még soha életében nem nyúlt a iához, mert az anyja, bár szegény volt, tességre nevelte. A hegedűről azonban í tudott lemondani. — Megszerzem, az em árán is — fogadkozott. Amikor be- kták a kocsmát, s gazdája az igazak ál aludta, leosont a pincébe és felhordta enyeret meg a szalámit. A lelkiismere- azzal nyugtatta, hogy holnap mindent all a gazdájának, s ledolgozza az árát. ín éjfél után egy órakor gazdát cserélt egedű és a többi holmi, jszaka §lig aludt, egyre csak az ello- : dolgokra gondolt, de mire megvirradt, sa szállt a bátorsága, és a vallomásból .mi sem lett. Fogta a hegedűt és titok- , hogy a gazdája meg ne lássa, átszö- : a zeneiskolába. A lépcsőn fehér hajú, irödött bácsival találkozott.- Hová igyekszel, gyerek? — Hegedülni szeretnék... — felelte Peti felcsillanó szemmel. — Ne mondd! — csóválta fejét hitetlen- kedve az öreg, mert Peti mezítláb és kopott ruhájában nagyon sajnálatos látványt nyújtott. — Aztán hol van a te édesapád, fiam? — kérdezte a fehér hajú öreg, jóságos, szánakozó hangon. — Kint fekszik a hétfalusi temetőben — válaszolta Peti szomorúan, és lehorgasz- totta a fejét. — Hát édesanyád él-e? — Él, de nagyon beteg — nyögte a fiú, és nagy, ezüstszín könnyek peregtek végig az arcán. — Na, gyere, megnézzük a hegedűdet — mondta, és felmentek az egyik üres terembe. A gyerek óvatosan kibontotta és az öregember kezébe nyomta a hangszert, aki szakértő szemmel vizsgálgatni kezdte. Egyszer csak olyan éleset füttyentett, hogy Peti majd megsiketült tőle. Észrevette, hogy a bácsi arca a falnál is fehérebb lett és még a haja szála is égnek meredt. Aztán éles hangon elrikkantotta magát: — Honnan loptad ezt a hegedűt, kö lyök? — Én ... é ... én ... csak az árát loptam — vallotta be a fiú töredelmesen és töviről hegyire elmondta a hegedű történetét. — Na, gyere, elmegyünk a gazdádhoz és kifizetjük az ellopott dolgokat — szólt rá Petire a bácsi ellentmondást nem tűrő hangon. — Nincá pénzem — nyögte volna Peti, de a kis öreg olyan szigorú szemekkel nézett rá, hogy belészorult a sző. Egy utolsó, fájdalmas pillantást vetett búcsúzóul az elárvult hegedűre, amelyet otthagytak az iskolában. — Ezzel a fiúval hozattam tegnap este kilenc kiló kenyeret és kilenc kiló szalámit. Szeretném kifizetni. A kocsmáros ismerte a pöttöm emberkét, a zeneiskola igazgatóját, aki tiszteletnek örvendett a városban. Peti kerekre tágult szemmel nézte a kicsi öregembert, és nem tudott betelni a csodálattól, hogy nem ve réti meg a kocsmárossal. S egyszerre úgy összeszorult a szíve a hálától, hogy hangos óbégatásba kezdett. — Ne bőgjél, kölyök, gyere, kipróbáljuk végre a hegedűdet — szólt a bácsi. Peti nagy, maszatos kezét a jóságos ember kezébe nyomta, úgy mentek föl az iskolába. Csak most vette észre, hogy a hegedűje úgy ragyog, mintha aranyból készült volna. Hattyúlábakon táncolt szívében az öröm. Az öreg mester ingyen vállalta Peti ta nítását, aki nemcsak tehetséges, de szór galmas is volt. Az ablaka előtt sokszor megálltak az emberek, s ámulva hallgatták a hegedű hangját. A kocsmáros meg olyan hiú lett, hogy egyre feljebb hordta az orrát. — Ilyen inasom van nekem —■ dicsekedett az embereknek —, művész, valóságos művész. A nyarat ősz követte, a télből tavasz lett egynéhányszor. Peti időközben karcsú fiatalemberré cseperedett. Régóta együtt lak tak az igazgató kis lakásában, aki megosztotta Vele mindenét. Peti amiben csak tu dott, kedvében járt jótevőjének. Rendbe tette a kis lakást, a ruháit, elkésztíette á vacsorát. Az egyik este így szólt Petihez a bácsi, akinek alakja egyre kisebbre zsugorodott, csak a szíve maradt nagy és meleg. — Hej, fiam, tudod-e, honnan van a te hegedűd? — Nem tudom, honnan is tudnám? — felelte Peti csendesen és azt hitte, hogy a vándorzenőszről fog hallani. — Hát ide figyelj, Peti — szólt a bácsi és mesélni kezdett. — A Hét tő országában minden tő mellett egy-egy nagy hegy magasodott. A hetedik hegy tetején egy házikó állt, melyet még a régi időkben építettek oda. A házikóban élt egy hegedűkészítő, aki még legényember volt. A legény szerelmes volt egy aranyszőke hajú lányba, akinek azonban az apja kikötötte, hogy csak akkor adja hozzá feleségül a lányát, ha olyan hegedűt készít, amilyet emberfia eddig még nem csinált. A legény azonnal nekifogott a munkának. Az éjjeleket nappalok váltották, a nappalokra éjszaka borult, s ő azt sem vette észre, hogy éhes és szomjas, a fagyot sem éreze, mely a testébe mart. Nem kelt fel ültő helyéből, amíg el nem készült munkájával. Hét mesterhegedűt alkotott. A munka végeztével elment a legközelebbi városba, a hegedűket hét csomagba csomagolta, a csomagra ráírta hét király és fejedelem címét, majd postára adta. — A te hegedűd egyike ezeknek a híres hegedűknek. Tehetséges vagy, ezért jó, hogy te meg a hegedű ilyen szépen összekerültetek. Holnap reggel útnak indulsz. A Hét tó országának fővárosában várnak rád. Anyád is ott lesz, akit a tenger levegője meggyógyított. Szükséged lesz rá, mert én öreg vagyok, ezért nem mehetek veled. Aztán megölelte a fiút, és aludni küldte. Amikor Peti vonatra szállt, a szívére nagy bánat nehezedett. Kövér könnycseppek hullottak a szeméből — s arra gondolt, hogy a derék öregembert, akit nagyon-na- gyon szeretett, sohasem látja többé.
