Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-08 / 23. szám
elszánta manem vállal célra törő 6san ingatta igenlően is. nezte, hogy: vaslatom — f még javí- megtanulom- szólt közlönyt nyilvá- 'e. illgassa már í! — fakadt om, ha meglajd a köze- logy mit ho- ráz, én meg izett, de lel Isak fakókék t rebbentette \ sógor úgy zén már túl jklbátorodott, izét a vállára mintha észre ingyen! — art úgy vélte, összegén töri ezekkel elké- egész hóbe- : ilgyse lesz :... Annyit t mond. Ha k, most rög- ;ammal... ntott, ami Indított. Zsebé- kcötort elő és t vele matatázódott, gon- egy kicsit rá !g hol kopott le a kender- jmlett, a bá- ... Aztán... !től — fátyo- porba hullott Hallgatott, jem csüggedt letett követtt, Sógor bá- laszt a fiatal- égre valamit, is van! Menszakadt fel ng. — Flzet- gyen elleshe- tudod!... De i. Az nem elhangzott, a akarhat még iló „ vacak jaia szerszámo- ie lenne az lőtt tanácstalant meg, ha tem? — Kar- a és dühösen lost mi az is— mordult , aztán sietve magára reteleményét egy lésbe sűrítve, redten állt... lyában... ) zintén a város 1 a dinnye, a fejed, mint gára érlelte a lemet még az iitatott a maiéit. nnye. — Nem szamárkóró is így a tök, és zelébe sodorta e. rajta. iban tud úszni, / ~s Varga Lajos illusztrációja — Fegyvert mell-hez! — Fegyvert váll-ra! — Fegyvert mell-hez! Röpködtek a vezényszavak a gyakorlótéren, a katonák rajokban gyakorolták a fegyverforgatást. — Drásil közlegény! — Parancs! — Ne nézzen olyan bambán! A cső szája az áll magasságában le gyen! A gyakorlatnak vége. Vi gyázz! Oszolj! A katonák leheveredtek a fűbe, némelyikük rágyújtott, és beszélgetni kezdtek mindenféléről. Drá- äil közkatona egy alacsony bokor alá telepedett. Fűszálat rágcsált, s csak ő járt az eszében: Miért nem ír? Tán történt valami? Már három levelet küldtem. Írjak újra? Á, nem, ma biztosan jön levél! De hát miért nem Irt ennyi idő óta? A sorakozóra hívó vezényszó zökkentette ki gondolataiból. A katonáskodásnak ezek a napjai szinte kibírihatatlanok voltak. Érzékte- lenül járt- kelt, egyre az járt a fejében, mi lehet vele. Haza kellene ugornom, még ha feketén is. Kell! Hátha beteg? Miért nem ír? Nagy izgalommal várta a napi postát. A parancsnok jókora csomó levelet tartott a markában, és néhány keresetlen szóval próbálta megnyugtatni a kedélyeket. Végtelennek tűnt az a néhány mondat. — DráSil közlegény! Szinte repült a levélért. Izgatottan tépte fel a borítékot. A mama Irta a levelet. „Zdenával ne törődj! Valami kompániával jár, felénk se néz azóta. Mrázková mondta a minap, hogy Pavellal látta. De hát ebből ne csinálj gondot magadnak! Amúgy sem illett hozzád az a lány.“ Letette a levelét. Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz! Zdena megígérte nekem ... Ettől a naptól kezdve nem lehetett szóra bírni. A barátja! előbb évődtek vele, így próbáltak lelket verni bele. Sikertelenül. Került mindenkit, szabad idejében egyedül akart maradni. A sátrak alatti réten üldögélt magában és figyelte, hogy a sziklás hegyoldalban hogyan sütkérezik egy Vipera. Nem volt nagy forgalom errefelé, kevés ember fordult meg itt a katonai térségben, úgyhogy >a kígyók békésen sütké rezhettek. Tűzött a nap, a fiúk a pályán rúgták a futballt. Haza kéne mennem. De minek? Hogy lássam Zdenát Pavellal enye- legni? Zdena az én kedvesem volt! A kígyó kis hurokba tekeredett. Ajándékot kellene küldenem Pavelnak. De mégsem. Pavel nem olyan, biztosan nem ő kezdeményezte. Zdena az áruló! A mama lyukasztott és kibélelt kartondobozban. Elküldöm ezt a dobozt ZJenká nak expressz. Ilyen ajándékot ér demel! A kígyó csak nem öli meg, s ha mégis... Tán csak nem fullad meg -addig a kígyó? Zdena becsapott, cserben hagyott. Lesz megtorlás, kivizsgálás. De nem biztos. Engem úgysem érdekel már semmi. Lihegve ért a postára. Még nyit va volt. — Expressz kérem, a saját kezébe, azonnal... — Ugyan már no, minek az u nagy sietség? — mosolyog rá a postáskisasszony. — Ég a ház? Vagy talán lógsz? — Ühüim! — bólintott Drásil. Kitöltötte a feladószelvényt, fizetett és sietve távozott. Azt hittem, hogy olyan egyszerű az egész! De mii lesz, ha másvalaki bontja fel azt a csomagot? Az is lehet, hogy Zdenika nem tehet semmiről. Mégis haza kéne menni! Vagy vegyem vissza a cső magot? Az órájára pillantott. A posta ilyenkor már zárva. Az úton éppen akkor haladt el a kék postakocsi. Hazamegyek! De hogy? Eltávo zást nem kapok. Különben is, nyomban visszajövök, vigasztalta magát. A fiúik megpróbálták lebeszélni. — Ne hülyülj, ha elkapnak, biztosan élest kapsz, de még katonai törvényszék elé is kerülhetsz! — Fiúk, nekem mennem kell! — Hát akkor a jó szellemek ki sérjenek utadon! Szombat este elvált bajtársaitől nem írná, ha nem lenne igaz. Zde- nána/k küldőik ajándékot! Este végigdőlt az ágyán. A fiúk a szombati kimenőről és az esti táncmulatságról diskuráltak. — Fiúk, merne valaki fogni egy viperát? Hirtelen csönd lett. — Viperát? Még ilyet! Tán cirkuszt alapítasz, vagy állatkertet? — Komolyan kérdem. Fogna valaki nekem egy viperát? — Fogok én, akár százat Is — szólt Ticháőek. — De minek az neked? — Akkor hát holnap, jó? — súgta vissza Láda, és úgy tett, mintha aludni szeretne. A fiúk pedig visszakanyarodtak a szombati kimenőhöz és a várva várt táncmulatsághoz. Másnap délben Drásil kiikunye rált a konyhán egy kartondobozt. A kígyó csak nem rágja ki? Zdena cserben hagyott engem. Pedig mennyire bíztam benne! A szakasz a parancsra várt, hogy elhagyhassa az ebédlőt. — Ticháőek, nem feledkeztél meg a klgyófogásról? — Persze hogy nem. Fogok akár százat is! A délutáni foglalkozás után a két katona vadászni indult. Egyikük behasított botot vitt, a másik meg egy kartondobozt szorongatott a markában. Az időjárás azonban hűvösnek bizonyult aznap, a kígyók behúzódtak a lyukakba. Hiába járták 'be az egész rétet. Kinézhették a szemüket, egy fia ki gyót sem láttak. Másnap azonban már szinte Totyogott, úgy tűzött a nap reggeltől fogva, s a viperák körös-körül kint sütkéreztek a hegyoldal ki ugró szikláin. A vadászat tehát eredménnyel járt. Egy fiatal, gyö nyörű színekben pompázó vipera talált ideiglenes otthonra a kiés az országúthoz igyekezett. Szerencséje volt. Egy piros Octávia jó messzire elvitte. Ezután vonatra ült. Senkinek sem tűnt fel szóra kozottsága és bűntudatos ábrá zata. Csak nem történt valami bajá Zdenának? A vonat végre megáit. Drásil közlegény kinyitotta az ajtót. Különös feszültség fojtogatta. Egyre jobban sietett. Előbb Zdenáékhoz csöngetett be. Semmi. Másodszor is megnyomta a csengőt. A házban semmi jele az életnek. — Tán csak nem történt valami? Hazafelé vette az irányt. Nem kéne inkbb visszamennem az alakulathoz? A mama megré mül, hogy mi történhetett. De hát különben sem megy már vonat! A mama a tévét nézte. — Nicsak, Láda! Nem tudtad megírni, hogy jössz? — Csak hazaugrottam, holnap már megyek ds vissza. Szörnyű hosszúnak tűnt az éjszaka. Miért nem volt otthon Zdena? S mi lesz, ha keresni fognak az alakulatnál? S ha értem jönnek? A mama ezt nem élné túl! Reggel ivott egy csésze teát és már indult is. Azt sem várta meg, hogy a kalács megsüljön. — Szervusz, mamii Mennem kell, sietek! Szinte szaladt Zdenáékíg. A kapuban megállt. Becsöngetett. Szorongó félelmet érzett. Kinyílt az ablak. — Nahát, Láda, várj csak! Máris nyitom. Zdena anyja nagyon meglepettnek látszott. — Hová ilyen korán? — Csak erre jártam, gondoltam, benézek... — Zdena nincs itthon. Kiment a hétvégi házba, csak este jön meg. — Tudom — buggyant ki be lőle. — Megkapta a csomagot? — Meg, persze, pénteken jött, ds már nem érte itthon. A szobájában van az asztalon. Drásil benyitott a szobába. Anél kül, hogy engedélyt kért volna rá. Ismerős illatok lengték körül. S mennyi ismerős -tárgy! Mennyi felejthetetlen perc emléke! — Mi az, tán nem hiszel ne kém? — szólalt meg mögötte az ismerős hang. — De, hogyne. Én csak ... Azzal magához vette az aszta Ion lévő csomagot. — Isten áldja!. Mi in den baj nélkül sikerült visz sziajutnia a táborba. — Sziasztok, fiúk! — Te csibész, micsoda mázlid van! Estefelé kiment a rétre és óvatosan kinyitotta a kartondobozt. Várta, hogy majd kidobja magát belőle a vipera. Semmi. Aztán fogott egy botot, és fölborította a dobozt. Kihullott belőle a kígyó. Élettelenül. Valami furcsa, kelle metlen érzés fogta el. Előbb Zdena, aztán a szökés, most meg a vipera fölösleges pusztulása ... Kapart egy gödröt és el hántolta a kígyót.-— Bocsáss meg! Aztán visszatért a szakaszához. — Fiúk, elhagyott a kedve sem ... — Gom-bház, ha leszakad ... Olyat még kaphatsz! — Hm — bólogatott, s mintha el is mosolyodott volna. VÉRCSE MIKLÓS fordítása TÖRÖK ELEMÉR VERSEI Óda egy várhoz Az idő vasjoga mar, mégis szilárdan állsz a helyeden, te vigyázó őrszem, vad szelek silvöltnek körül, s homlokodon kupolák csillognak; mini drága gyöngyszem, íves ablakaid, ahogy így elnézem, márványként rózsállnak az alkonyt fényben, meghajtom fejemet és úgy üdvözöllek — látnak-e még, akik majd utánam jönnek? Maradj meg ezer év múlva is ilyennek: lelkünk is volt, nemcsak szép álmunk — hirdessed. Csak ússzatok, halak Hold berek, ezernyi madárdal, ős-illatot izzadó erdők, horgászbotommal állok a tónál, fejem felett habfehér felhők. Mint a harang kondul meg bennem az öröm, csak ússzatok, halak, ó, régi nyugalmam, de fő, hogy egy percre most megtaláltalak. Milan Lajdar
