Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-25 / 21. szám
1980 V. 25. dig más arat) és nem arab országok polgárait. Burdzs el Baradzs táborában a SZAMID-nak valóságos ipartelepe van. A bútorgyár luxusbútorokat készít — amerikai, olasz, holland, spanyol, délamerikai és európai megrendelésre. A nyers, még pácolatlan szekrények között elégedetlenkedő minőségi ellenőr bosszankodik: Talán a fia sem volt egészen megfelelő... De azért felírja magának a munkás számát is. A folklór- és díszimű-részlegben főként nők tevékenykednek. Birsiba, a tervezőnő hazai népviseletek rajzait stilizálja tovább: SZAMID-mühelyek- ből kerülnek ki azok a ruhaköltemények, amelyekbe a libanoni új- és ősgazdagok bújtatják feleségeiket, lányaikat. És a SZÁMI D-manufak túra ontja a gyöngyházberakásos dísztárgyakat, a drága kerámiákat, a sorozatba készülő faliképecskéket és a drága szőnyegeket. Az ezerdollérokat érő jellegzetes dísztárgyak között a leggyakoribb a jeruzsálemi nagymecset gyöngyház modellje. Megyünk kifelé az üzemből — nem azon a folyosón, amerre jöttünk. A raktár felé tartunk — ott már árcédulát kaptak a 'bútorok. Egy olasz stí lusú hálószobahútor — 4000 dollár. Stilizált, kárpitozott flamand garnitúra ára 5700. SZAMID Bejrút helyet ad nemcsak a palesztin mozgalom politikai központjának, hanem itt futnak össze azok a szálak is, amelyek a palesztin gazdasági élet ereit alkotják. A palesztin irányítású, de szinte az egész világot behálózó gazdasági szervezet, a SZAMID központjában beszélgetünk Bejrútban. Az igazgató, Abu Ala valódi elnökigazgatói asztal mögött ül: az üzlethez úgy látszik nagyobb szükség van a tekintélyt adó külső jelekre, státuszszimbólumokra, mint a politikához. Meg is jegyzem azt, miközben arra gondolok: a Palesztinái Szervezet vezetői, az egyes tagszervezetek irányitól szerény dolgozószobákban, a szinte az egész volt-gyarmati Közel- Kelet jellemző rideg vasbútorok, vas- asztalok közt dolgoznak. Az igazgató mosolyog. — Saját gyártmány — bök az íróasztal óceánjáróra, amely egy közepesen széles utcában egymagában is betölthetné a barikád szerepét. Az asztalon telefonkészülékek, nyilvántartások, jelentések. Gyakran nyílik a párnázott ajtó, az igazgató ilyen' kor fél percre abbahagyja a SZAMID ismertetést. — A SZAMID a Palesztinái Felszabadítása Szervezet gazdasági részlege. 1970-ben alapítottuk, és egyebek közt gazdasági függetlenségünket szolgálja. Azt, hogy a politikai nagykorúság mellé megszerezzük a gazdasági önál lóságot is. A vállalat eleinte szerényebb célokért harcolt. Arra törekedett, hogy munkaalkalmakat teremtsen a palesztin dolgozóknak, férfiaknak, nőknek, s nemritkán fiatalkorúnknak is. Az első üzemeket — kézműipari manufaktúrák, közepes műhelyek ezek — Bejrútban szervezték. Most a városban harminchárom termelő műhelye, gyára van, s ezekben 3800 embernek adnak munkát. A központ közelében, egy földalatti pincéből átalakított műhelyben működik az ingvarroda. 65 munkás dolgozik itt. Előreszabott ingeket varrnak: egy-egy emberre szigorúan kiszabott részművelet jut. Egyetlen gépi eszközük az elektromos varrógép. — Amennyire ezen a szinten lehet, megvalósítottuk a munkamegosztást — mondja a művezető. — Naponta átlagban 460 ing készül nálunk, zömük exportra megy. Férfiak, nők dolgoznak egymás mellett, életkoruk, keresetük széles skálát mutat. — Teljesítménybérben dolgozunk, s ez jellemzi a többi SZAMID-üzemet is — mondja búcsúzóul a művezető. Hamarosan belépünk egy másik pincébe —• itt egyenruhák készülnek a varrógépeken. A nadrággyár — valóságos nagyüzem. Tágas, neoncsövek ontják a fényt, a bejárat mellett pedig ott az üzemi étkezde. A munkások arca árulkodik: nem valamennyien ezen a környéken születtek. — Az a magas fekete szépség Csádból jött, — mutat egy afrofrizu- rás lányra a művezető. — ö már túl van a háromhónapos gyakorlaton, teljes értékű munkaerő. Normában dolgozik, mint a többiek. A SZAMID ugyan palesztin gazdasági szervezet, de üzemei foglalkoztatnak libanoniakat is, miellettük peAztán következik egy elvarázsolt valami. Pincébe érünk: ebben a városban szinte minden a pincében kezdődik. A föld alatt is minden csupa fény, csillogás. Üveg, alabástrom, gyöngyház, arany- és ezüstcérna. Értékes műtárgy és ízléses csecsebecse egymás mellett — bazári sűrűségben. Ez a SZAMID-temnékek egyik állandó kiállítása és mintaterme. És aztán visszatérünk az elnökigazgató irodájába. Abu Ala most már TELL ZAATAR ÖRÖKSÉGE - ÉS ÖRÖKÖSEI Tell Zaatar — öt évvel ezelőtt a libanoni frontról ebből a táborhói keltezték a hadijelentéseket. Az erődítménnyé alakított palesztin tábort hetekig ostromolták a jobboldali tnili- cisták, míg iszonyatos harcok árán bevették. Mindent kipróbáltak, hogy sikeres legyen az ostrom: Teli Zaa- tart 'körülzárták, megakadályozták az élelmiszer- és gyógyszerutánpótlást, aztán szisztematikusan lőni kezdték a kórházakat, kötőzőhelyeket, a gyermekek óvóhelyeit is. Míg végül valamelyik főkatonának eszébe jutott: el kell vágni a vízvezetékeket, mert csak a vékonyan csordogáló vezetékes víz lehet az élet forrása. Az ellenállás megtörése végső soron az árkászok „érdeme“ lett, s ezután semmi sem akadályozhatta meg a bosszúhadjáratot, a kitervelt vérengzést, a népirtással egybekötött kitelepítést. A Palesztina! Felszahadltási szervezet és a PFSZ-hez szervezetileg nem kapcsolódó harcosok a végsőkig reménykedtek és nem adták fel a küzdelmet. Az ostrom — a védelem — kínosan hosszú heteiben a hősiesség, a helytállás legendába kívánkozó tettei születtek — ezek azonban nem változtathattak a végkifejleten. Teli Zaatar elesett. A palesztin mozgalom vezetői akkor megfogadták: Teli Zaatar mérföldkő lesz. Történelmi mérföldkő. Akkor ezt sokan afféle föníciai fellengzősnek tartották, kevesen érezték mögötte a fedezetet. Ami a hetvenes évek második felében a Teli Zaatar-i hagyománnyal történt, félreérthetetlenül bizonyltja: a tábor küzdelme és pusztulása része lett a pa'- lesztin nemzeti önismeretnek. — Teli Zaatar egy újkori fehérhegyi csata — mondja kísérőm, a palesztin távirati iroda, a WAFA munkatársa, aki valamikor tanult Kelet- Európában, megjárta Prágát, Budapestet, Varsót és Belgrádot. Kollégám fáradhatatlanul bizonygatja: bukásoknak, a kudarcoknak is megvan a maguk nem évülő jelentősége. Most egy másik menekülttáborba megyünk, amelynek közepén ismét áll Teli Zaatar. A Teli Zaatar-lskola. A diákok a tell-zaatari harcokban elesett férfiak és nők árvái. Az iskolában az igazgatónő, Fathmt Riad fogad. Méregerős teával kínál. ,J?att ah-whisky" — mondja —, lassan kell elszopogatni, különben megárt. Míg a tea tart, csak a kölcsönös udvádaskodáson esünk át, érdemben beszélgetni sem lehet. Nézem a falakat: gye nmek rajzok borítják az igazgatói irodát. A doktornő feje felett művészi reprodukció: másolat Da Iái Moghrabi „Hosszú távoliét"ről. — Miben különbözik ez az iskola a többitöl? Mennyivel könnyebb, vagy nehezebb Itt a munka, mint másutt? — kérdezem. — Nekünk a lehetetlent kell meg tennünk. Pótolnunk .kell a családot, amelyet elveszítettek ezek a gyerekek. Legtöbbjük nem csupán az ap ját, vagy az anyját gyászolja, 'hanem fivérét, nővérét is. Szeretnénk, ha felejtenének, ha elfelejtenék azt a szörnyűséget, ami velük történt. De ugyanakkor azt is akarjuk, hogy kitörölhetetlenül megmaradjon bennük mindaz, amit Teli Zaatar 'tragédiája jelent nekünk és nekik, a palesztin népnek. Míg járjuk az iskolát, a tanterme két, a hálótermeket, az étkezőt, a tanári szobát, fcikerekedfk a kép: hogyan 'birkózik itt a lehetetlennel — ezzel a sokféle lehetetlennel — a Teli Zaatar-lskola nevelői kara és maga a Palesztinái Felszahadltási Szervezet. — Nézze a rajzokat — bíztat az igazgatónő. A gyermekrajzok önmagukért be szélnek. Repülőgép támad tankot, asszonyt, piacot, kutat. Másik képen férfiak lőnék az ostromlókra. Egy harmadikon kivégzést örökít meg a gyermekkéz. Mukred látta, amint apját, anyját falhoz állították és lemészárolták. — A rajzoló gyermekek legborzasztóbb kérése, tudja mi volt? — emlékszik a négy-öt évvel ezelőtti időkre iFathme Riad. — Az egyikük — különben a nemzetközi gyermek- év alkalmával külföldön is mutattak be a rajzaiból — azt kérdezte: mondjam meg, mutassam meg, hogyan lehet lerajzolni a hangot. A lövedék- sivítás, a bombarobbanás és a telitalálat hangját. Mert a borzalmak hangképekhez is kötődnek náluk. Eleinte minden gyermek a pusztulást rajzolta, a halált, amelynek személőszóval kalauzol tovább birodalmában. — A SZAMID-nak külföldön is vannak üzemei és érdekeltségei. Mintagazdaságot tartunk fenn Szórná Mában, Ugandában, Kenyában, Mozam- bikban, Angolában, Bissau-Guineában és Egyenlítői Guineában és Madagaszkárban. Bejrúti polgárok gyakran nem is tudják, hogy az a gusztusos, a libanoninak kétszeresére is megnövő banán, amit előkelő szállítóiktól vásárolnak — a mi ültetvényeinkről származik ... — Ez valóban kiterjedt vállalat! Kézműiparral, földműveléssel foglalkozik ... Az igazgató a szavaimba vág: — És természetesen filmgyártással is. Igaz, itt még csak a kezdeteknél tartunk, de keressük a kapcsolatokat az arab államok és a szocialista országok filmiparával, filmpiacával. Természetes dolog, hogy az igazgatót nem kérdezem a vállalat alaptőkéjéről, forgalmáról. A SZAMID egy tőkés körülmények között dolgozó nagyvállalat „játékszabályai“ szerint tevékenykedik, beleértve a kötelező üzleti óvatosságot is. De azért a titokzatoskodás nem zárja ki a tájékoztatást. A SZAMID önálló üzleti folyóiratot ad ki havonta arab nyelven, s ebben elég széleskörűen informál üzieti tevékenységéről is. Elköszönés előtt nem is üzleti, inkább szervezeti-politikai kérdést teszek fel az elnőkigazgatónak: Ha valamikor létrejön az önálló, független Palesztina, a SZAMID vezetőjéből bizonyára miniszter lesz. Mit gondol, melyik tárcát bízzák rá majd? — Ki tudja azt? — hárítja el a kérdést. — 'Hiszen a SZAMID érdekelt az iparban, a mezőgazdaságban, a pénzügyben és a filmgyártásban. Persze, jelenleg. Később a profil még szélesedhet is. tanúja volt maga is. Most már némileg módosul a tematika. Mintha elfelejtették volna azt, amit feltétlenül el kellett felejteniük ahhoz, hogy legalább annyira egészségesek maradjanak, amennyire a történelem engedi őket. De a „témaváltást“ nem bíztuk a feledésre. Közben egy lakószobába érünk — itt él a család. öt-hat-hét árva gyerek ,Jcapott egy anyát“. A nevelői szerepre vállalkozó asszonynak a feladata, hogy család-formátumú közösséget kovácsoljon az apátlan-anyátlan szerencsétlenekből. Közel-Keleten, ahol a család jelentősége nagyobb, mint a világnak ezen a táján — holtáig szerencsétlennek érzi magát az, akinek nap nap után birkóznia kell az egyedüllét kínzó gyötrelmeivel. Az asszony tehát a családfő — és a gyermekek képein megjelent az újjáformálódott família, amelyben egymás mellett élnek a testvérek, s közöttük a mama. — Az első idők után „kirajzolták magukból“ a bánatukat a gyermekek. Most már érzelemvilágukban, képzeletükben is hasonlóak az egészséges gyermekekhez — magyarázza az igazgatónő. — A mi gondunk itt nemcsak kisebbedik, növekszik is egyúttal. Most az a teendőnk, hogy a nemzetnek ezt a sérelmét, tragikus csatáját úgy tartsuk ébren az ifjúságban, hogy az emlék ne bénítsa, hanem erősítse emberi, társadalmi, politikai aktivitásukat, elszántságukat. Az iskola udvarán játszadoznak a gyerekek. A nap sugaraitól árnyékba menekülve pátriárka-külsejű férfi ül egy pádon. Körülötte jókedv, vidámság. Az öregember, Mohamed Dir bedzs most töltötte be a ikilencven- ötödiket — minden pénteken vendég itt. Minden tanítási szünnapon — játéknapon — megnézi az ő árváit. Maga is menekült, 1948 óta, amikor elhagyta szülőfaluját, egyfolytában vár a visszatérésre. — Majd talán egyszer, ezekkel együtt — mondja inkább önmagának, mint nekünl*. Az öregember beszél magának. Kilencvenöt éves! Hányadik gyermekkorába zuhanhatott már vissza? Mennyi mindent kellett látnia eddig? És mennyit láttak, mennyit megéltek azok is, akik most élik az első gyermekkorukat?! KRAICZAR IMRE i í *
