Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-18 / 20. szám
ígyar hadaikról ír“: „Vannak itt irósz földönj .magyarok is, vérbe k, akiket ostor és honvágy korvalaki megbántotta őket, nosza, vik, akit érnek.“ Fábry találóan meg, hogy: „A magyar fasizmus redett, talajtalan volta vádlón do- ilóúik itt: veszett kutyával ma- í magyart és szaladt János, ro- inos a teljes értelmetlenségbe, yezsí halálba!“. >1 áll tőlünk, hogy Fábryt szent- ! avassuk, vagy bálványként műje. íróként, emberként nem volt a tévedésektől sem, és itt első- a Mőriczot, Kodolányit stb. ért kodott bírálataira gondolunk, s inteni akarjuk, ha azt mondjuk, lalrnii igazság szenvedélyes szolhevében vetette el ezekben az in is a sulykot. mennyire szenvedélyes volt a remete“ antiifasizmusa a művé önéinek és formáinak keresése, bizonyítja jobban, mint az az s, amely akkor érte, amikor „A leve: antifasizmus“ Fáhry-formu- kvát orosz megfelelőjével (Stílu- amtSf asiamus) a moszkvai Prog- önyvkiadó 'köteteimmé tette. A két világháború közötti magyar kiemeLkedő képviselőinek (Gá- lor, Gaái Gábor, Lukács György, ittila, Radnóti Miklós, Fábry Zol- mások) írásaiból ad válogatást, szitéták, írók, művészek tanulná [■ültek bele, aikük a bevezető sza- ilve — a Tanácsiköztársaság bu- án is „rendíthetetlenül kitartot- ifasiszta álláspontjuk mellett, és aradiak a magyar művészet hagyományaihoz.“ ,és a szovjet irodalom kapcsán mondanunk azt is, hogy Fábry a szovjet irodalom és az első ta állam erőforrást és igazolást t jelentett. Nem véletlen hát, likőr később a békéről, mint a évszázadáról beszél, akkor egy ntális szobor, a berlini felszaba- mlétomű jut az eszébe. Ezt írja : „A szovjet katona jobb kezé- osszerü széles kard, de bal keze •e búvá gyermeket öleli. A gyer- jy új társadalmi rend ígérete- Iszázadfordulón újra manifesztá- s ezzel a gyermek évszázadának >te kezdődik .. Európát vallotta hazájának, de feledkezett meg arról, hogy ént vállalja azt a harcot, me- a „nehéz haza“ ró rá. íróvá esz- első pillanataitól a népek meg- :t hirdette, s erről vallott akkor or már „begyújtották a történe* kjait“. 1938 júliusában Kassán 1 üzent a világnak: „Ma minde- aépek megbékéléséről beszélnek, pék megbékülésének előfeltétele: megértése.“ iszem, a megértést sugalló Fáb- . 1 t nem veszített időszerűségéből, aegmaradás, a fennmaradás koriként halljuk és mondjuk ma is, pában és szerte a világon. Nem )gy ebben a küzdelemben Fábry ■ is igaz szövetségesünk marad. M ielőtt fölébresztette volna, megnézte a parasztember arcát: ezt a gyűrött és konok, összeapadóban levő fizimiskát. A tetihold jeges fénye mögül elősarjadt kinyikorintott szeme. Mielőtt fölébresztette volna, megszemlélte a teljes parasztembert. A két karja: két csavarodott cselőke, emelőfa, ahogyan másutt mondják. A melle: omlófélben lévő sírdomb. Aszott lélegzése a párnatájban. A kalapja az ágy végére akasztva. A nyűtt ruhája a karosszékre rakva. A gúnyái alól előikandi- kált a nadrágtartó helyett szolgáló kócvo'lt ideje, hogy körülnézzen a konyha-szoba világában. Nem motoszkált. .Nem csapott zajt. A tekintetével tapogatta meg a bútorzatot. A törékeny fény átszemerkélt az ablakrekeszeken. Hosszasan elnyúlott a földpadlón. Nekivetette magát a réteges falnak, a szekrényeknek, a polcoknak. — Ébredjünk... — így szólott az ágy mellett álló. Nem ordítozott. Nem erőszakoskodott. Ogy szólott, ahogyan ilyenkor dukál. A félárnyékban állott. A körvonalai ifjúnak, erősnek mutatták. A vénember különben könnyen magához tért. Korábban hallotta, amint végigjöttek az udvarán és megállapodtak az ablaka alatt. Azbn tanakodtak, hogy ki keltse fel. Aztán ez az egyén tépte föl a reves ajtót, s ettől kezdve nem tágított mellőle. Különben, hogy érte Is eljöttek, nem lepte meg az öreget. Hosszú és tömör sorokban elvonultak mind az ismerősök, az évfolyamtársak, a nemzedéiktársak, a közeleb bi és távolabbi családtagok-rokonok idősebbjei, akiket szeretett, sőt néhány ifjú is, miiért lett volna éppen ő a kivétel. A konyha-szoba világában mindig rendet tartott, úgyszintén a ház körüli szántón s a parlagon: panasz-szó ne jöhessen utána. A málló ólak oldalait befoltozgatta, a kerítést kijavítgatta, a háztetőt újra és újra födte, az udvar pariagát rendre fölsöpörte: így várta őket. Ogy várta őket, mint korábban a tikkasztó munkában, a távoli mezőkön az ebéddel érkező dlkerfazekat. Azt is itudta, hogy körülötte ólálkodtak. Be-besuttyantak a faluba, s adatokat gyűjtöttek róla. A bolondok. — Öltözzön... — szólott az ágya mellett meredő. Fölösleges volt a száját kinyitnia, mert az öreg tudta a kötelességét. No, meg az útra is készülődött már nagyon. A lavórba vizet löttyintett. Parasztosan megmosakodott. Aztán.. Ahogyan ilyenkor illik, felöltözködött. A gyü- rücehotot a kezébe vette és intett, hogy indulhatnak. Az udvaron még megtorpant. A ház felé biccentett. Az ajtót nem zárta be. Hajnali kettő volt. Bár eljártak fölötte az esztendőik, hallotta az első kakaskiáltást. Élesen, lobogva dőlt át az éj márványfényén, átgomolyodott a szomszédos gyümölcsösökön. Az elsőt követték a további első kakas- szónoklatok: úgy gyúlottak ki, az őszutói nyerseségben úgy lobbantak, mint a kará- csonybőjti gyertyácskák a falusi ablakokban. Aztán csönd lett. Fölszántott kertek Illata úszott a levegőben. Emberközeliben csupán a kísérője volt. Akár az embernagyságú szitán, átpergett rajta a fény, az éjszaka, a díszletek, az idő. Nem vont mögé barázdát a múlt. Csupán a szimultán jelene volt. A többiek lemaradva követték: hatan voltak. Minden lényeges vagy kevésbé lényeges dolog átfolyott rajtuk. Mintha nem is lettek volna. Pedig voltak. Sőt: mindig is voltak. Amióta élet van a földön: ők is léteznek. A világmindenség egyetlen tökéletes lényei. Leginkább háztűznézőbe jönnek. Körülszimatolnak. Jegyzeteket készítenek, s aztán lecsapnak. — Igazi mesterei a szakmának ... — gondolta a parasztember. Elmosolyodott. Van, hogy még szürkületkor megérkeznek, nagyvidáman betérnek az ivóba. A kocsmáros maga elé pislogva, remegő kézzel megtölti a poharakat, s dadogva ezt mondja: — Igyanak az urak ... Bizonyára eltikkadtak a teendőikben ... És ők félkörben állva isznak. Isznak? Vedelnek. De nincs az a szesz, ami kifogna rajtuk. A kocsmáros meg ugyanúgy, mint az elődje, madzag. Mielőtt fölszólította volna az ébredésre, VILÉM ZÄVADA EGY PARASZTASSZONYHOZ Kopogjon facipőd büszkén, lábad mindig örömmel simul bele, ha mondjuk, éjféltájban kikelsz az ágyból s átfutsz a tehénistállóba, hol elnyújtva bőg a tehén bele a sötétségbe. Csörren a lánca a jászol deszkáján, s úgy veri szarvát a falba, mint hogyha félne. Te csak belépsz az ólba, a jószágot nevén szólítod, s mint anya gyermekét - eres« kezeddel végigsimítod. S erre az nyugodt és okos szemmel s az igásbarmok született komolyságával hálásan megnyalja kezed, s virágzó lóhere-szagú forró párát lehel arcodba. A kóbor macskának is jó a szimatja. Zölden foszforeszkál a szeme, a sűrűben vadra leső tigrisé ilyen, mégis gyermekként sirdogál az ajtód előtt. Bátortalanul szoknyádhoz dörgölözik s köszöntésképpen magasra tartja farkát, mintha érezné, hogy te nem űzöd el, s majd úgy beszélsz vele, akár az emberrel szoktok. S tavasszal mit szórsz a barázdákba, hogy kezed alatt a legkényesebb növény sem szenved, s nem futnak el a földedről? Emlékmű eddig még sehol sem dicsér, újságokban nem írnak rólad, de nálunk, otthon, falun a föld körötted forog. TÖZSÉR ÁRPÁD fordítósa a távoli sarok felé bámul, a vének posztóval bevont asztala felé. Az öregember eleinte attól tartott, hogy ismerősökbe botlanak. Idővel aztán megnyugodott. Egy gyümölcsös mellett haladtak el. A gyümölcstermesztés aranyszabályairól beszélt. A mellette haladó bólogatott. Aztán a község szívében meredő templomok következtek. Görögkeleti, római katolikus, unitárius, református, evangélikus, templomok sorjáztak, de éltek itt zsidók is és Jehova követői, sőt 'laktak itt Mohamed leszármazottai is. Egy szentélyt is emeltek, de idővel a település törzslakói lóistállóvá alakították. — Fura dolgökról beszél... — mondta a kísérő. Cigarettára gyújtott. Ha meglepődtek: mindig cigarettára gyújtottak. — Amennyit a kerék küllői fölfelé, any- nyit lefelé is ... — válaszolt a parasztember. A templomokon túl az iskola épülete volt. — Ödoin, régi ház ... Eleinte fogadóként szolgált, majd mészárszékké alakították át... De őriztek itt rabokat is ... A kísérő mélyet szippantott a cigarettából. Megállóit az épület zsidós homlokzata előtt. Szerette volna tudni, hogy korábban — mondjuk sok esztendővel azelőtt — akadt-e már abban az épületben munkája. Akár az embernagyságú szitán átpergett rajta a fény, az éjszaka, a díszletek, az idő Nem vont mögé barázdát a múlt. Csupán a szimultán jelene volt. — Mi mindent elfelejtünk ... — mondta. Nem sajnálkozott: csupán kijelentett. — Ez a lényegük... — válaszolt a parasztember. — Igen. Ez a lényegünk. Az éj tüllje alatt fölhangzott a második kaikassző. Hajnali három óra volt. A holdf'ény megkocsonyásodott és ők ott izegtek-mozogtak — igyekeztek a kocsonyás légben. Ez már a község vége ... — gondolta az öregember. Az iménti jókedve már elcsitult. Az óra soha nem tapasztalt gyorsasággal elsuhant: pedig még mennyi mindent elmondhatott volna. A kísérőjére pillantott. — Az élete? ... — kérdezte az a másik. — Élhető volt...-Csönd lettt. A parasztember meglepődve látta, hogy a szomszédos utcácskákból is kísérnek egy- egy alakot, s a kísérők mindenütt ugyanazok. A sűrű fényben nem ismerte föl a sorstársait. Pár lépés után már a temetőároknál voltak. — Ami azt illeti, idejében megérkeztünk ... — mondta a parasztember. — Ügy... A pirkadat még messze volt. A közeli kő- táblák meg-megvillantak. A kísérője üres tekintetén átfúródott a környék díszlete: nem mindennapi látvány, gondolta a parasztember. Ott ágált az elhatárolt terület kerítésénél. Az árok fölött. Nagyon sokáig állt ott: és egyetlen lényeges dolog sem jutott az eszébe. — Ha választhatna ...? — kérdezte az a másikA hattagú csoport ekkor érte el őket. — A boldog elmúlást választanám ... — mondta alázattal a parasztember. Bekötötték a szemét. A holdfényben még látta a villanó puskacsöveiket. Annyi idő után eszébe jutottak az elődei. Az anyja. Az apja. Látta őket Ifjan. Aztán önmagát látta valószínűtlen gyor sasággal felnőni, s eközben mennyi részlet takarta ki önmagát. A teljes múltját újra élte, és újra élte ezt az éjszakát is: az ébredést, az 'ismerkedés pillanatait, a mosakodást, az öltözködést, az utat, a szikár párbeszédisoTt. Az elhatárolt terület drótkerítésébe kapaszkodott: kapaszkodott és várt. Várt és emlékezett. Távolról... Nagyon távolról hallotta még a kakasok hangját. Immár harmadszor szólaltak meg. Aztán valamiféle pendütést hallott. Mintha egy távoli kolomp vagy csengettyű szólalt volna meg. Még elmondani akarta volna, hogy milyen időközökben szólalnak meg pirkadat előtt a szemétdomb védelmezői: de nem maradt rá ideje. önkéntelenül a tarkójához nyúlt. — Tehát elkezdődött... — motyogta. A szeméből még előtüremlett egy könnycsepp. Érezte a tenyerébe ömlő vére forróságát. — ... elkezdődött... így szólott még utoljára. Aztán már sem hangja, sem szava nem maradt. Mindent kimondott, amit az életében kimondania kellett, mindent megtett, min den mozdulatot fölégetett, mit fölégetnie kellett. Paraszthoz méltón tűnt el. Senki sem törődött az elmúlásával, mini ahogyan a születésével s az életével sem törődött senki. VAJKAI MIKLÓS
