Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-18 / 20. szám
E gy évtizede, hogy megárvult a Fáb- ry-porta, s az emlékházzá átminősített szülői ház nélkülözi azt a személyt, akii élete során egy kicsi Európa lelkiismerete is volt. Méliusz József, a Fábry-életmű talán egyik legavatottabb értője a „vox Humana Kolumbuszának" nevezte őt. „Magyar Kolumbusz — írta róla. — A történelemben új, sosem voltmagyarság tudat, egy lelki kontinens felfedezője: a magyar nemzetiségi tudat plusz humánumának felderítőfe, a kisebbségi humánum-névadója; a nagy szakító a magyar nemzeti domináció katasztrofális illúzióival, minden nemzeti domináció tagadója, a nagy testvériség- építő .. * A tesitvériségépítő Fábry műveinek, elkötelezett magatartásának forrásvidékét keresve, élhatatlanul eljutunk a 'lényegi jegyekhez, melyek címszavakban emberséget, haladást és békét jelentenek. A napokban egy 1903-ban írt levele került a kezembe. Az Oj Szó egy ankétkérdésére válaszolt, s ha jól tudom, az ankét az irodalom korszerűségéről, legfontosabb feladatairól faggatta őt. így kezdi a választ: „Mi a legfontosabb? Ami a legfontosabban korszerű. A világháborúk korszakában élünk: napjaink a háború és a béke perét jelentik. Mindenütt és mindenben erről van szó. Ez a legfontosabb és legkorszerűbb: a háború az atomfasizmus révén katasztrófává sűrűsödött. A korszerű legfontosabb kérdés tehát így hangzik: béke vagy katasztrófa? Az alternatíva cáfolhatatlan, tanulsága nyilvánvaló. De mert mégis és újra beszélni kell róla, mégsem lehet olyan nyilvánvaló. Az irodalom: tükör; és ha realitást fog be: csalhatatlan. A veszélyt mutatja és a védekezést tudatosítja: az ellenállást. De a veszély lebecsülését is: a közönyt. Atomveszély és emberközöny: csak a kettő összessége robbanthat katasztrófává. Az irodalomnak ezt a tényt, ezt a veszély-lehetőséget kell tudatosítani, elmérgesedését lekötni, fertőzését megakadályozni: a halálosan legfontosabb korparancsként kinyilatkoztatni... Mindig az egész világgal és az idő teljességében kell lélegezni.“ Lehet, hogy ma sokan sokféleképpen vélekedhetnek az irodalom feladatairól, meggyőződésem azonban, hogy Fábry a közel két évtizede leírt szavakat ma is változatlanul vállalná. Nem azért, mintha a Fábry-formula öt évtizedes alkotói munkássága során nem változott, nem újult volna meg, hanem azért, mert az alapvető kérdésekben Fábry véleménye a húszas évek közepétől egyértelműen az univerzum (baloldaláról szemlélte a világ — s ibenne az irodalom — dolgait is. Az antifasizmusnak kezdettől fogva harcos, bátor és tántoríthatatlan elkötelezettje, aki csak a véletlennek köszönhette, hogy két lllavai börtönbüntetéssel megúszta a „gyilkos görények“ (ahogy a fasizmust nevezte) megállíthatatlan szadizmusát. A hetvenmillió emberélet, két világháború vérengzési statisztikájának a summája, a „csonttá fagyott hullák és tüzes kemencék elsistergő életek az egész világ előtt demonstrálták, hová, micsoda szakadék szélére érkezett az emberiség.“ Mi avatta IFábryt íróvá? Az első világháború poklát megjárt alig huszonéves gyermekifjú majdcsaknem tragikusan végződő „kalandja“. A „gyilkos élmény“ a galíciai fronton számára újjászületést jelentett. Az íróvá érés pedig egyértelmű azzal, amelyet később így fogalmaz meg: „A filozopter, aki nagyszerűen ismerte a kódexek irodalmát, és az Árpád-házi történet kultúrforrásait, egyszerre csak más könyvek után nyúlt, német könyvek után, előbb próbálkozón, később egyre tudatosabban új könyvek, új világ felé, a kétségek, dacok és bizonyosságok könyvei felé“.“ Az „egyetemes szenvedés“ az „egyetemes megújhodás“ hangja kortársi kötelességgé és felelősségé érik nála. „Itt is így ismertem meg a háború utáni embertörténetnek az orosz szociális építés melletti egyetlen pozitívumát: a német emberirodalmat, a marxista szellemet, mindazt, aminek hatása és továbbélése pontosan kimutatható az összes nemzetek szellemiségében." Változni és változtatni, erre vállalkozott. — A változás lényegét kezdettől fogva a világrengető tíz nap, Lenin Októbere jelenti számára. Ezt az üzenetet adja tovább, ez az „új, a sose volt“ egy életre szólóan meghatározza írói krédóját is. A zok a szavai, melyeket a hatvanas évek közepén a 'békeharcról, mint a szocializmus egyik nagy szinonimájáról írt, visszavetítve (is érvényesek. „A lenini indítás nem volt véletlen és esetleges, és így nem is züllhetett sose demagógiává és nem zápulhatott soha frázissá. A varázsszó — a béke — kordeterminálta, kormeghatározó és kormentő korparancs lett. A varázsszó parancsszóvá keményedéit. Útjelző céllá és lényeggé. Tetté!“ Ha azokat a hatásokat kutatjuk, melyeket Fábryra a szovjet-orosz irodalom tett, vitathatatlanul Fábry szooiális érzékenysége, marxista meggyőződése jelenti ehhez a kulcsszót. A világgal és az idő teljességével lélegzik akkor is, midőn (német közvetítéssel) eljut hozzá az új, szovjet-orosz irodalom, ö fordítja le Dorohov Golgota című regényét, John Reed Tiz nap, amely megrengette a világot című riportkönyvét, Kirill emlékiratát, a Potyemk Int és még sok más alkotást. E munkák fontos dokumentumai az orosz forradalmi prózához fűző dő kapcsolatainak. A Golgota fordítását ezekkel a szavakkal vezeti be: „... A Golgota anyák, asszonyok, gyerekek és érző férfiak: emberek, proletárok szívét köti ,egy táborba ... Nem propaganda ez többé, nem szentimentálizmus, nem az önfeláldozás és hősiesség kihangsúlyozása: a mindennapi élet -egyszerű történeteit kapjuk meg bennük, hogy hogyan született meg az új ember, hogyan él és hogyan élnek vele mások. Es mégis megrázó és hatalmas. Olyan, mint egy mély lélegzetvétel egy új, szabadabb, tisztább levegőben.“ A kisregényhez írt bevezető (a regényt kassai Munkás 1925. Október 27- től közli, folytatásokban) jelzi azt a szemléletváltást is, mely Fábry írói munkásságában bekövetkezett. A „szomorú szemmel“ Fábryját (mely ún. „nacionalista korszakát“ jelöli) a „szigorú szemmel“ Fábry ja váltja fel. Ebben ' az új korszakban Fábry a társadalmi problémák iránt éppúgy nyitottá válik mint az „emberirodalom“ törekvéseivel szemben. Ez utóbbi a valóság és irodalom számára erkölcsi, etikai igénnyel új programot fogalmaz meg. Ez az új program lényegében (a német expresszioniz- mus hatására) a szocialista realizmus előfutára szerepét tölti be. (A csehszlovákiai magyar irodalomban innen vezet Fábry útja a proletkultos időszakához. A proletkultos hatás egyébként kimutatható cseh és szlovák művészeknél, így Fucíknál, Urxnál, Jilemnlckfnél és másoknál is.) Az Oj valóság — új irodalom címmel’ a Korunkban (1929), később a Korparancs című kötetében is megjelent írása arról győz meg bennünket, hogy az ultrabalos rappista nézeteitől szabaduló Fábry éberen figyel az új szovjet-orosz irodalom alkotásaira, s úgy tekint azokra, mint „a szocialista realizmus tömeg- művészeté“-re, az új valóság új irodalmára. Az sem érdektelen szemügyre venni mit, vagy kiket vesz észre a szocialista szovjet irodalomban tájékozódó Fábry. Az „orosz élet tízéves vihara“ legteljesebb változásának eredményeként (szinte azonosulva Biok kijelentésével: „A bolsevikok nem akadályozzák meg a költészetet, de nem engedik meg, hogy az ember nélkülözhetetlen mesternek érezze magái“) egyértelműen tudatosítja, hogy: „Az új orosz irodalomnak nincsenek zsenis allűrjei, a költő nem kap babérkoszorút, az új orosz író egyszerűen hirdető munkás, keze, tolla annak a milliófejü valaminek, amit közönségesen tömegnek nevezünk.“ Fábrynak a szovjetellenes nyugati kampánnyal szemben is van véleménye. így védi a fiatal szovjet társadalmat: „A baja az volt, hogy itt egy forradalom valósága győzött. Egy levert forradalom, az el nem ért cél hangulatosan szimpatikusabb lett volna az európai entellektüeleknek, mert akkor minden vállalás, minden kötelezettség nélkül utólag benyálazhatták volna részvétükkel az áldozatot. Lásd: 1905... De itt megtörtént az a hallatlan eset, hogy az emberek végigcsinálták azt, amiért elindultak, és a forradalom, a változás egyszerre reális valóság lett.“ F ábry írásában együttérző bírálattal szemféli az akkori szovjet irodalmat a „zseniális Majakovszkijt', Alek- szandr Biok „erős veretű Tizenkettőjét“ Szerafimovics Vasáradatát, Vszevolod IVanov 14-69-es páncélvonatát, Iszaak Bábel elbeszéléseit, Leonyid Leonov Vori parasztok című regényét, a „világcsavargó“ Ehrenburgot, Konsztantyin Fe- gyin Városok és évek, és Gladkov Cement című regényét.“ Az új orosz irodalom — írja elismerőleg Fábry — végeredményben csak előkészület, csak út- hódítás, levegőtisztítás, kifejezője egy heroikus, világos átfogó új élet kísérletnek, de ez az új irodalmi cél kísérletezésében és töredékességében etikusabb és igazabb, mint az egész nyugati hatalmasan fejlett s ragyogóan kivilágosított kultúrtorony, mely gőgösen büszkélkedik, de melynek nincs meg az a minimális ereje, hogy kenyeret szeljen, hogy kenyérszó legyen: élet és tömeg legyen.“ Fábry tehát nem a „csukott könyv“ misztériumát játssza el, hanem a csu- kott, idegen könyvet, az „egyetemes emberiség, a szenvedés és az útmutatás, a proletariátus és a marxizmus könyvét“ kinyitja átveszi, hozzáhasonul, mert azt igazabbnak, emberibbnek, és minden eddigi irodalmi „kiélésnél“ nehezebbnek találja. Ügy lesz „egy közös eszme, egy közös szárnyalás“, szociális akarat elkötelezettjévé, hogy posztját a legnehezebb időben, a vészterhes esztendőkben sem adja fel. A német csizma uralmával szemben is egyértelműen Október igazát érezzük: „A csizma széttaposhatja a koponyákat, de a szellem, amit ezek a ko' ponyák jelentettek — sérthetetlen, hozzáférhetetlen.“ A „részeg sörvitézek“ önkényével szemben kezdettől fogva az emberi kultúra egyetemességét védi. „lró, ne játssz, ne pepecselj, ne hazudj, ne falazz!“ — adja ki a jelszót, s úgy tekint rájuk, mint a lázadás és lázítás, a leleplezés és változtatni akarás elkötelezettjeire. A példát — minden kétséget kizáróan — ebben az esetben is az új szovjet irodalomból meríti. Oj orosz regények (1930) című cikkében úgy ír az új orosz irodalomról, mint az életközelség dokumentáló értékéről. Taraszov Csokoládéját a „legdrámaibb orosz regénynek“ mondja, Solohov Csendes Don-jának első két kötetében pedig a „kozákok első modern emberi ábrázolásit“ látja. Olyan regénynek mondja, melynek egyes fejezetei „A világirodalom bármelyik büszkeségével felvehetik a versenyt.“ Fábry’ védelembe veszi a szovjet irodalmat a tttrelmetlenkedőkkel, sőt saját türelmetlenségével szemben is. Ezt írja: „Mi Nyugaton és Közép-Európában épp most készültünk csak el kardinális élményünk, a háború megemésztésével. Glae- ser, Renn és Feuchtwanger még csak most kezdik a béke felvázolását, még jó tíz esztendővel vagyunk vissza, de az oroszoktól már az ötéves terv irodalmi lecsapódását várjuk, és szinte kelletlenül lapozzuk át az utolsó év irodalmát, mert az még mindig a »múlttal« foglalkozik. A múlttal, de egyre tökéletesebben, kristályosabban, lezáróan.“ A gorkiji nyomokon haladó új szovjetorosz irodalom így válik Fábry számára mércévé, követendő példává. Bizonysága ennek Solohov Csendes Don-jának harmadik kötetéről írt bírálata ás (1935). „A Csendes Donnak még egyre van mondanivalója: kifogyhatatlan, embergazdag, élménygazdag. Nem lehet megunni... Ezt a regényt nem lehet más szavakkal elmondani, itt az időbe ágyait élet és halál szín- és vérfoltjai vágtatnak váltott kozák lovakon.“ Az elsők közt fedezi fel Ilja Ehrenburgot (1928). „fulio furenito már Lenin szerint is a világháború legintelligensebb regénye“ írja Fábry. Nem felejti el megjegyezni azt sem, kimondottan orosz regényt csupán egyet írt eddig az orosz Ehrenburg: Mihail Likovot. De ezt a típust meglátni és így láttatni csak az európai orosz volt képes ... Ehrenburg sebeket piszkál, undorodik és grimaszt ivág, vádol. De vádja nem elemi erejű, nem kreaturális feszültségű... De: az átmeneti kor mindeh színét, zamatát, grimaszát az ő könyvei jegyzik teljes joggal, mert Ehrenburg ennek a kornak talán utolsó elemi meg- nyilatkozású költője: a költészet utolsó valósága.“ G orkij kezdettől fogva a vádlót és a vádlottat jelentette Fábry számára. A társadalmi igazságért vívott harc megtestesítőjét, az „orosz forradalom viharmadarát“ látta benne akinek „sok mindent kellett megélnie, elszenvednie, megismernie, sok ösztönzést, bizonyságot kapnia, míg szavát, sikolyát hallathatta." Fábry tudja, hogy az ösztönzők egyike Korolenko volt, s óik „együtt tudták, mondták és óhajtották a nagy nap eljövetelét. S amikor eljött, a „forradalom októbert napja“ — írja Fábry — egyformán igazolta Korolenko és Gorkij életcélját és életművét. A fasizmus éveiben úgy emlegeti Gor:, kijt — Zola, Heine és Ossietziky, valamint Ady és Petőfi társaságában —, mint „történelmi sorsfordulón a politikai bátorság“ példáját. Hitlerrel perlekedett akkor is, amikor Tolsztojról írt. írása, azonban, melyet az író halálának 30. évfordulójára írt (Ima Tolsztojért 1940-ben) csak másfél évtizeddel később jelenhetett meg, mivel a pozsonyi Magyar Hírlap nem merte vállalni a közlését. Fábry a fasizmus tombolása idején úgy ír Tolsztojról, mint a „totális időszerűtlenségről“, abban a korban, amikor Tolsztoj erőszaknélkülisége helyett „Gö- ring lapja, az Essener Nafciooalzeitung épp e napokban egy félreérthetetlen fogalmat manifesztált: »Kraftraum«, erőtéri“ Tolsztoj időszerűtlenségét piéldáz- za az író Gandhinak küldött üzenetével is: „A szeretet az élet legmagasabb és egyetlen törvénye — írta Tolsztoj egy hónappal a halála előtt. — Ha ez elértéktelenedik, akkor már csak egy törvény létezik: az erősebb joga.“ Hogy mit jelentett Tolsztoj Fábry számára? Az erkölcsi fenomént, akinek „vonata az örökkévalóságból jön és a halhatatlanságba fut.“ Az a Fábry írja ezt, aki hat évvel korábban arról cikkezik, hogy a Hitler elleni szellemi front „nem hozhat változást, ha elszigetelve küzd Hitler ellen, ha nem kapcsolódik bele a tömegroham, a harc a gyűlölet közös frontjába." A szovjet irodalom a felszabadulás után is megkülönböztetett szerepet játszik Fábry életében. Első írásai egyikében Majakovszkijt, a „nap komáját" szólítja. „Lenin halála óta nem volt olyan zarándoklat koporsóhoz, mint a költő kihűlt teteméhez. A tömeg hangja volt ö... Vele és általa lett halhatatlan a forradalmi tömeg.“ Néhány nappal később Lenin és Majakovszkij kapcsolatáról írt. Frappánsan érzékelteti, hová vezethet a futurizmus, mint „hanyatlási tünet, bomlási termék“. Fábry ezt a kegyelmes úrrá kreált olasz Marinettivel, a különbséggel“ példázza. „Mi a különbség Majakovszkij és Marinetti között? ... Majakovszkij kiteljesedése — Lenin, Marinetti nyugtája — Mussolini. E különbség közébe belefér korunk egész történelme: múltja és jövője.“ A tanítók védőszentjeként emlékezik Csehovra, s szerinte a néplátó realizmus mesterei „Gogolhoz jártak iskolába“. Gorkij „okos szívű“ humanizmusával vallja és vállalja a béke évszázadát s mormolja vele az „utolsó órák delíriu- mában fogant üzenetet“. „Háborúk jönnek ... résen kell lenni... ne engedjük, hogy rajtunk üssenek.“ Ehrenburg a Vihar című művével a második világháború történetíróját jelenti a számára. Szívbe markoló ráhibá- zásnak tekinti azokat a sorokat, melyeket Ehrenburg a „csatlósszerepbe-haj■ «wbl Hll * . 'v .;; ^--;f v ' .. ’*%?- *3». (A szovjet irodalom Fábry Zoltán életművében)
