Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-04 / 18. szám

rám puha arcából, mint nyitott bórákból az aprópénz.

lélyen a fák közt egy szerelmes pár mszédságában öregasszony ül, kezében tyrot szorongat, behunyt szemű, sár- , élettelen arca olyan, mintha piszkos lirosból vágták volna ki. Még él, de az zakák már súlyos fekete rögökként hulak rá.

llfáradok, éjifél után kettő felé jár az , a bokrok remegnek, fázom, lábaim nak, aludni volna jó, nagyon jó... Só- an gondolok most ágyrajáró nap- nra. Az egyik utcasarkon tanácstalanul /a maradok. Látom a rendőrt, aki gya- ian figyel, egyenesen feléje tartok és gkérdem, hol lehetne négy koronáért dni?... A rendőr megadja nekem az ^hadsereg címét. Végtelen utcákon és eken át botorkálok, míg megérkezem, rengetek, a portás kidugja álmos fejét r szűk ablaknyíláson és azt mondja, ;y már nincs hely. Értelmetlenül bálok rá, az pz érzésem, hogy nem is bér, hanem a kőszívű rideg háztömb sít el. A kapuhoz támaszkodom, nincs Ivem többé egy lépést sem tenni. Az zaka egyre sötétebb lesz, fent súlyos tiők vándorolnak, az egész ég mozog, ttam inog a föld, alig bírok már a lá- non állni. De az éjszaka nem akar vé- érni, fékete és sötét lesz tőle a vért is. Hangosan jajveszékelni lenne ked- n, hogy felébresszem ezt az alvó és »yetlen várost. Valahol puha, tiszta rak várnak rám, csak éppen nem akar- t oda beereszteni. Miért? ...

!gy mu/nkáskülsejű fiatalember csenget st be olyan otthonosan, hogy remény- ini kezdők. Ha őt beeresztik, akkor en- n sem utasíthatnak el. Szorosan mellé- állók és várok. Újra megjelenik a porálmos feje, és ugyanazt a választ kap- *mint én. A munkás dühe felém irá- il.- Te vacak keménygalléros, úgy beléd ;ok, hogy szétesel. Miattad engem sem isztenek be. Takarodj, különben kite- •em a vékony libamyakadat! faligatok, a portás arca még ott virít a lásban és röhög.- Na mi lesz? — folytatja.- Nem megyek — válaszolom nyugodi.

{ portás megelégeli a civakodást, a lár- t, egy címet dob felénk, ahol biztosan llást kapunk. Nyugodtan követem a nkást, amikor elérem, hirtelen elhatá- ással vállára teszem a kezemet, mintha

évek óta ismerném, és mosolyogva kérdem, vajon tényleg haragszik-e rám? A munkás megdöbbent arca 'lassan ellágyul, majd elröhögi magát.

— Dehogyis haragszom, csak nem szeretem az olyan szűzmáriás arcokat, mint a tied.

Beszélgetem kezdünk. Az útoin kiderül, hogy elfelejtette a házszámot, nem tudja, hogy hová kell mennünk... Nincs más hátra, mint az utca minden kapuján becsengetni. Utunkat vén házmesternék szitokzápora kíséri végig, de a szállást nem találjuk. Tanácstalanul és fáradtan állunk az éjszakában.

— Gyere — mondja most már ridegen —, a közelben van a Szent Olivér- templom, oft majd tálalunk fekvőhelyet.

A templom mögött szatbad tér volt, ahová a környékbeliek a szemetet hordták.. Ö ment jobbra, én balra, és keresni kezdtünk egy megfelelő fekvőhelyet.

— Hé, ide gyere — ordított felém. Széjjelszórt szalmahalmazra mutatott és már rá is hullt fáradt, nagy darab testével. Bennem az undor nagyobb volt a fáradtságnál is, nem mertem melléje feküdni. Az apróra kopott szalmát valami rohadt szalmazsákból szórhatták ki, ki tudja, milyen nyavalyának lehetett a fészke. Egy közeli kőre ültem le és néztem alvó társamat. Viharvert, kemény arcát csak félig láthattam, a másik felét a szecskává darált szalmába fúrta. Mélyen és hangosan horkolt, néha megakadt, aztán újra kezdte. A horkolás mellett úgy szállingóztak a nehéz percek, akár a fűrészpor. Micsoda sors, élet ez? ... És hány erős, életképes ember kínlódik így az éjszakában?

Hajnalodott, és a sápadt fénysugarakkal együtt megérkezett az eső. Keltegetni kezdtem, de ő mozdulatlan maradt a piszok, mocsok közepette, úgy aludt, mintha sosem akarna felébredni. Elindultam újra egyedül ázott kabátomon át csontomig hatolt az eső, nedves arcomon csak a szemem volt száraz. Zuhogott szakadatlanul az eső, nedves volt az egész város, egy mocsár alján éreztem magam. Végre eljutottam egy kis szállóhoz; a portást ismertem. Ahogy rám nézett, mindjárt tudta, hogy miről van szó.

— Jöjjön — mondta és egy kétágyas szobáiba vezetett —, éppen most mentek el.

Ahogy fáradtan az ágyra dőltem, didergő testemmel még magamba szívtam az idegen ént berak párolgó melegét. Alomba burkolt ez a meleg, erőmet, hitemet újra össze fo rra szto t ta.

Artuno Massolari munkás a reggel hatkor végződő éjszakai műszakban dolgozott. Hazáig jó hosszú utat kellett megtennie; szép időben kerékpáron, esős és téli hónapokban pedig villamoson. Háromnegyed hét és hét között ért haza, néhány perccel előbb vagy később, mint ahogy felesége, Elide ébresztőórája megszólalt.

Ez a két zaj — férje lépteinek koppanása és az óra berregése — gyakran egybeolvadt Elide tudatában, és megzavarta kora reggeli, legmélyebb álmában. A párnába fúrta fejét, hogy még néhány pillanatnyi időt nyerjen, majd hirtelen kiugrott az ágyból és szemébe lógó hajától mit sem látva, tapogatózva bújt bele pongyolájába. Így jelent meg a konyhában, ahol Arturo éppen az üres edényeket húzta elő a táskájából, az ételhordót, a termoszt — mindazt, amit magával szokott hordani a munkába —, és rakta bele a mosogatóba. Már meggyújtotta a gázt, és feltette a kávét. Ahogy rápillantott, Elide önkéntelenül félresimította a haját, és nagy nehezen kinyitotta a szemét, mintha mindannyiszor elszégyellné magát, amiért férje ilyen állapotban találja, rendetlenül, álmos arccal. Mert egészen más az, ha az együtt töltött éjszaka után reggel mindketten ugyanolyan erőlködve térnek magukhoz a nehéz álomból — akkor teljesen egyenlőik.

Néha azonban férje ébresztette egy csésze kávéval, egy-két perccel előbb, mint ahogy az ébresztőóra megszólalt volna; ilyenkor minden természetesebben hatott: a kedves lusta fintos, amivel az álmot próbálta elhessegetni, nyújtózkodva, csupasz karja, ahogy végül is férje nyaka köré fonódott. Megölelték egymást. Arturón vízhatlan zubbony volt, és tapintásából Elide rögtön rájött, milyen idő van odakint, esik-e, havazik-e, vagy köd van, aszerint, mennyire volt a kabát nedves és hideg. De azért megkérdezte: „Milyen idő van?“ — és férje belekezdett a szokásos félig tréfás zsémbelődésbe, sorra véve mindazokat a kellemetlenségeket, amelyek aznap megestek vele, kezdve a végénél, a bicikliúttal, hogy milyen idő volt, amikor kilépett a gyárból, és mennyiben különbözött az előző esti időjárástól, amikor munkába ment; elújságolta a munkahelyi balhékat, hogy milyen hírek kószálnak a műhelyben, és így tovább.

Elide reszketett a hidegtől, reggelre mindig kihűlt a lakás, de még nem öltözött fel, előbb kiment a fürdőszobába. Férje követte, ráérősen levetkőzött, és lassan tisztálkodni kezdett ő is, lemosva magáról a gyári piszkot és olajat. Ott álltak egymás mellett, mindketten ugyanannál a mosdónál, félig meztelenül, megdermedve, véletlenül megmeglökték egymást, egymás kezéből kap kodták ki a szappant, a fogkrémet és tovább mesélték mindazt, amit még el akartak egymásnak mondani. Elérkezett a bizalmas közlések pillanata, és néha, ahogy megmosták a másik hátát, lopva megsímogatták, megölelték egymást.

De Elide hirtelen felkiáltott: „Jesszusom, de késő van!“ — és már rohant is, hogy felvegye a harisnyatartót, a szoknyát sietve, fél lábon állva, és már szántotta is a kefével a haját, a csatokat foga közé szorította, és a komód tükrében figyelte magát. Arturo mögéje lépett, rágyújtott egy cigarettára, és füstöt eregetve nézegette a feleségét, esetlenül és gyámoltalanul, hogy semmit sem tud segíteni. Elide elkészült, a kabátot már a folyosón kapta magára, kinyitotta az ajtót, megcsókolták egymást, és már szaladt is.

Arturo egyedül maradt. Figyelte, ahogy Elide cipősarka kopog lefelé a lépcsőn, és amikor már nem hallotta, gondolatban követte, látta, ahogy apró léptekkel siet keresztül az udvaron, ki a kapun, végig az utcán, egészen a villamosmegállóig. A villamos zaját viszont tisztán meg tudta különböztetni, csikorgóit, megállt, a lépcső visszhangozta a felszállók lépteit. „Jól van, még elérte“ — gondolta, és látta feleségét, amint a munkásokkal zsúfolt tizenegyesen kapaszkodik, és utazik a gyár felé. Elnyomta a csikket, becsukta a zsalukat, elsötétítette a szobát, és ágyba bújt.

Az ágy ugyanúgy volt, ahogy Elide hagyta, amikor felkelt, de az ő része szinte érintetlen maradt, mintha akkor vetették volna meg. Arturo a maga ágyán feküdt, jól elhelyezkedett, majd egyik lábát átdugta felesége helyére, amely még őrizte Elide testének melegét, majd átnyújtotta másik lábát is, és lassanként teljesen átkerült a túloldalra, abba a meleg kis fészekbe, amely felesége alakjához formálódott, belle- fúrta arcát az asszony párnájába, magába szívta az illatát, és úgy aludt el.

Amikor Elide este hazatért, Arturo már jó ideje fenn volt, begyújtotta a kályhát, feltett valamit főni. A házimunka egy részét ő végezte el ezekben a vacsora előtti órákban, élrendezte az ágyat, összesöprögetett egy kicsit, beáztatta a szennyest. Elide aztán semmivel sem volt megelégedve, de ő, az igazat megvallva, nem is igyekezett túlságosan; mindazt, amit tett, csupán egy bizonyos szertartás volt számára, így töltötte ki a várakozás lassú óráit, így ment mégis elébe, a négy fal közt maradva, miközben az utcán már meggyújtották a lámpákat, és Elide a tömegben, mint a többi nő, aki munka után, a szokatlan esti órákban kénytelen bevásárolni, az üzleteket járni.

Végre felhangzottak léptei, de járása egy cseppet sem őrzött meg reggeli frisségéből, a napi munkától fáradtan, a cipeléstől elnehezedve jött felfelé. Arturo elé ment a lépcsőfordulóig, elvette a szatyrokat, és beszélgetve léptek be a lakásba. Elide levetette magát a konyhában egy székre, Arturo pedig kirakodott az asztalra. Majd „gyerünk, szedjük rendbe magunkat egy kicsit“ — mondta Elide, felállt, levetette a kabátját, és háziruhát öltött. Nekiláttak, hogy ennivalót készítsenek; vacsorát mindkettőjüknek, uzsonnát Artúrénak, amit bekaphat éjjel egykor a szünetben, tízórait Elidének, amit elvihet magával másnap a gyárba, és ebédet Arturónaik, hogy legyen mit ennie, amikor délután felébred.

Elide sürgött-forgott egy darabig, majd leült a szalimafonatú székbe, és onnan magyarázta Artúrénak, hogy mit hogyan csináljon. Arturo vállalta magára a munka nagyobbik részét, sőt mindent elvégzett volna szívesen, hiszen kialudta magát, és pihent volt, de a feje már máshol járt, és nem tudott teljesen arra figyelni, amit csinált. Ezekben a pillanatokban néha hajba is kaptak, és néhány keményebb szót vágtak egymás fejéhez, mert Elide azt szerette volna, ha odaadóbban segítene, és kedvesebben bánna vele, jobban melléállna, és vigasztalná egy kicsit, ö viszont, az első örömteli pillantások után, amelyeket felesége hazaérkezte váltott ki belőle, gondo latban már házon kívül járt, kapkodott, sietett, hogy el ne késsen.

Minden szükségeset a kezük ügyébe he lyeztek, hogy étkezés közben ne kelljen fel- állniuk, és ezekben a percekben a terített asztal mellett tört mindkettőjükre az elkeseredés, hogy tulajdonképpen milyen keveset is lehetnek együtt, még a kanalat is nehezükre esett a szájukig emelni, legszívesebben csak egymás kezét fogták volna egész este.

De még fel sem hajtották a kávét, Arturo már a biciklit vizsgálgatta, hogy rendben van-é. Megölelték egymást, Artúrénak úgy tetszett, csak most fogta fel igazán, milyen finom és kedves a párja. De már kapta is a vállára a bicajt, és már futott ,is lefelé a lépcsőn.

Elide elmosogatott, végigjárta a lakást, megnézte, hogy mit végzett a férje, és megcsóválta a fejét. Most Arturo kerekezett végig a sötét utcákon, a gyéren világító lámpák alatt, talán már a gázgyárat is elhagyta.

Elide ágyba bújt, eloltotta a villanyt. Fektében átnyújtotta lábát a másik oldalra, férje melegét keresve, de mindannyiszor észrevette, hogy ahol ő fekszik, ott melegebb az ágy, és a tudat, hogy a férje az ő helyén aludt, jó érzéssel töltötte el.

ÖVARI KATALIN fordítása

LORINCZ GYULA rajza a KO SGTI SORTÜZ sorozatból

Italo Calvino