Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-27 / 17. szám
int a szívekre a régi fametszete- t a dugót 'kihúzta a palack nya- denféle bolondos, Illatokkal telt i. z a bizonyos Morvainé azon öz- jnyságok közé tartozott, akiket ä férfiak a haláluk utáni időre Mindig fekete ruhában járt, és jska barna házal között, amelyek in voltak egymás mellé és egy- lmozva, mint a dominókövek, la elengedett a visszhangos utaz emberek a halottas szoba ráinak füstjét Ismét érezték, és a :enekar a halotti marsot játszotta. magas ablakából kipillantott a ivalóságaira és a kémények a sinte féloldalra dőltek, mint a tör- gémyekben! Az esőcsatorna búbá- prgott, mint egy öregember, akl- ; kiadták az utat, és köd lakott célyen, mintha régen elhalt pol- rnének vissza alkionyattal, hogy özvegységében mulattassák más- ykáikkal. Természetesen, madarat tartott nagy kalitkában, amely oly komor és sötét volt, mint egy középkori templom, és halkan tett-vett a házában, mint az Ifjú csermely él a a vén fatönkök alatt. „Morvainé mosakodik“ — mondták a régi városban és a világoskék toronyból az öreg harangozó az ablakra lapulva leste, hogyan megy végig Morvainé a szobáján, néha nem is gyászfátyolban. A szomszédban egy önkéntes tűzoltó mindenféle lyukakat fúrt a falba, mint vidéki fogadóban szokás, és kísértetiesen kopogott a kamara falán, a padláson egy reménytelen udvarló. Stölcze, az egyházfi, mázsás ember létére hajmeresztő bátorsággal kúszott fel a villámhárítón, hogy az özvegy nyitott ablakán bepillanthasson. A részeges postamester éjjelenkint mindig kurjantott az ablak alatt. Künn a dombon, a temetőben Morvái, az egykori takács olyan nyugodtan nyújtózkodott, mint azok az öreg polgárok, akik tőkéjük után élnek. Szép, rendes, megközelíthetetlen özvegyet hagyott hátra. Az önkéntes tűzoltó őrült módjára járta a háztetőt. Bizonyos vándormuzsikus érkezett a városba, hívták Idemnek, és különös dalokat énekelt a Postnál vagy a város végén a Sülthalnál, ahova a parasztok térnek be egy ital borra, valamint a verekedők tanyáznak, Idem ravaszkás járású, csendes mosolygású, se fiatal, se vén emberke volt, a madártollas kalapja alatt fürkészöleg járt a szeme, mint azoké az embereké, akik városról városra hajtanak az apostolok lován, és szeretnének megélni az emberek könnyelműségéből. Körülbelül az első pillantásra meg tudja állapítani, hogy kinek hány tallér foglal helyet a zsebében, és a bánatosokhoz, szerelmesekhez száz tolvajkulcsot hordott karikára fűzve. A Postban akkoriban egynéhány reménytelen agglegény üldögélt, aki Morvainé szereimét hazudta estéről estére. Hogy mit mondott a kívánatos özvegy, és csókja, mint meleg eső ... Hogy mint térdepelt és esküdött. És térde, a karja, a hangja. Olykor éjfél volt, míg telehazudták egymás fejét az agglegények. Aztán meghatotta« ballagtak el az ablak előtt, hol a fehér függöny oly mozdulatlanul feküdt, mint a szemfödél. Idám természetesen megbarátkozott az agglegényekkel, „gróf úrnak“ szólította a legidősebbet, a patikárust lovagnak nevezte, és az adópénztárosnak kezet csókolt. — Lengyelföldön is így szokás — mondta, mikor térdre borult éjfél felé a társaság előtt. Estefelé mindig türelmetlenül várták az agglegények Idemet, különös dalaival, furcsa kis hegedűjével és szokatlan alázatosságával. — Hazudni kellene valamit a hölgynek — vélakedett egy napon Idem, midőn a patikus és a pénztáros kardpárbajt vívtak a Post tánctermében, és utána békelakomát tartottak. Az agglegények búsan lehorgasztották a fejüket. — Mi nem tudunk hazudni — mondta a legöregebb. Idem, aki már a párbaj rendezésénél is megmutatta életrevalóságát, végrendeletet íratott a mérkőzőkkel, és a tánctermet gyantával hintette fel, lesütötte a szemét és szerényem morogta: — Ha a nemes urak talán csekélységemet megbíznák ... Néhány kitűnő, nőknek való hazugságot hallottam Varsóban, mikor az ottani udvari színház karnagya voltam. A Postban összenéztek az urak, és gondolkodás ürügye alatt fenékig kihajtották a talpas poharakat. Idem odavetőleg mondta a savanyúvizes üvegnek: — Vannak bizonyos szerelmi bájitalok. Ré- gente minden nőt megitattak varázsszerrel, mert akkoriban mákacskodtak a dámák. Stölcze, az egyházfi sötéten dörmögte: — A tűzoltót kellene eltenni láb alól. — Rákerül a sor — felelte sokatmondó szemhunyorítással Idem. — Egy tűszúrás és a tűzoltó halott. Másnap ünnepi díszbe öltözött két agglegény és Idemet az özvegyhez bemutatóra vitték. Morvainé szokás szerint imádkozott, és sokáig vonakodott Idemet észrevenni. A vándormuzsikus szerénysége és alázatossága végre győzedelmeskedett az asszonyi gőgön és engedélyt kapott, hogy ebédre a háznál maradhasson. — Az ördöngös fickó majd elbánik vele — mondották egymásnak. Idem ezután már csak rövid időre jelent meg a Postnál, hogv néhány hátralevő dalát az agglegényeknek elénekelje. Az itallal égfüggönyként ott lebegett, mín- szóban, minden káromkodásban cént ott ékelődött, s ott satnyult [yűrődött arcának ráncaiban, az :, a ruhájának varrásaiban, a rtaiban, s itt lakozott mindunta- nem is: leginkább bennem. A sa- vátkáiban ugyanúgy, mint a ha- ceredő fürtjeiben, a gúnyám ha- ban ugyanúgy, mint a csontjaím- ízületeimben. Lázként-áradatként időit bennem. Itt lüktetett, Itt... porcikámban. — Ogy-e, te is a visszatértét? ... — kérdeztem csoltvas-keretű szobatükör előtt: darócruhámat fölcseréltem. Bútoraimat fölcseréltem. Fazekaimat, tányérjaimat, mindennemű konyhaeszközömet felcseréltem: csak hogy hasonlítsak magamra. A munkámat, a föladataimat úgy irányítottam, hogy azok az én igazi teendőimmé nemesedjenek. Azt akartam, hogy a meg térésének pillanatában ne csalódjon bennem. Sokáig __ Sokáig készülődtem a fo gadtatására. Először akkor kaptam magam a készülődésen, amikor a portát előszűr fölsöpörtem. Másodszor akkor, amikor szombat estére életemben először VAJKAI MIKLÓS édesapámtól. A törődött arcára ttam. Jellegtelen volt ez az arc, : átoksújtásos földünk. Láttam őt Imi. Legylnteni. — Megvagyunk ... — válaszolt. Sokat gondol- Az útjaira, amelyek újra és újra k. A tekeredő pamutvékony A fehér utakra. A vakítóan sárga A gállc-kék utakra. A mlnium- takra. És azokra az utakra, ame- irdatlan magasságból csüngnek ikig vártam így. S az itt lakók ... a létüket restellték volna, nagy- lszaporáztak előlem, s bezárkóz- älöpök-tartotta viskókba. Siklókat így az árnyék jöttével eltűnni. A iklókat a vlzicsapások mentén. És ápl állatot. Néha fölvillant ben- igy egy napon talán a mi zárt vi- is megnyílik, talán valamilyen atás alatt, és ott állunk majd a törődött szivében lemeztelenítve, izva, s a sebeink (mert érzékeny gyünk) nemzedékek elmúltával gednek be. Év az évre rétegező- a mi zárt világunk az önmaga iák határvonalai között maradt. A edik esztendőmben jártam már. így hosszasan elidőztem a kováfölékesítettem magamat a városból szerzett ruhámmal. És így tovább ... De az igazi készülődés pillanata az volt, amikor a fegyelmet és odaadást kívánó misszióra vállalkoztam az ö ügyében. Az itteni élet — ml tagadás — egyensúlyát veszítette a távozása után. De: mindennel megbarátkozhat az ember, csupán a lassú és szívós pusztulással nem. Most már sohasem tudjuk meg, hogy hogyan is történt ez akkor. Egy óvatlan helyzet, egy pillanatnyi cselekedetsor, amelyet nem áll módunkban jóvá tenni, meg nem történtté nyilvánítani. Talán, ha a megtérését tökéletesebben megalapoztuk volna. Talán ... A rét felől közelített, ahol azok a bizonyos nyomok voltak ... Ügy szaporáz- tunk feléje a híveimmel, ahogyan csak tudtunk. Nyolcan-tízen voltunk összesen. És Ű, ott állott a rét kellős közepén (mindig Is ilyennek képzeltem el), magas volt, kissé hajlott hátú már, az arca hosszúkás, a haja ezüstös, s a kezében segítőtársként Idomuló bot vége még zöldellt, aprócska levelek türemlettek elő. Odarohantam hozzá, s kezet csókoltam. Valamit még makoghattam, mert jól hallottam, amint rekedt hangon azt mondta: — Jól van, te ... szerencsétlen ... — Többet nem szólott, mert apám csatlósai már közelítettek, ott hánykolódott mögöttük az egész falu, sőt még a közelebbi tanyákról is jöttek, hogy el- veszejtsék. Intett, hogy a szülői ház felé iramodjunk. Némi előnyünk volt. A házunkhoz szaporáztunk, majd be az udvarra, s a bátyám egy meghökkentő, de határozott parancsára végső és utolsó menedékként becsapódtunk a falba. Azon nyomban minden megváltozott. Az az óriási és fegyelmezett készülődésem, az összpontosításaim, az örömeim és aggodalmaim és minden érzetem azonnal elillant. Más szférába jutottam. Abba a szférába, ahová csupán kevésnek adatik meg eljutni, de mi ketten — kéz a kézben — eljutottunk, és azóta Is egymás kezét fogjuk és sohasem engedjük el már. Még hallottuk a híveink utolsó jaj- kiáltásait, amint a távolban lincselték őket, majd a világnagy csöndé lett minden. Antal jobbján állok azóta is. Mindketten kőszén-csillogásban. A fal: ez az elmúlhatatlanná lett fal viszont vakítóan fehér, s tündöklünk. Tündöklőnk, akárha üvegből lennénk. Nagy ösz- szefüggések uraivá nőttük ki magunkat, amellyé az időtlenség emelt bennünket. Körülöttünk — a becsapódásunk után — tágasabb lett a tér. Az emberek még azon a délelőttön elhagyták a házaikat, amelyek rövid idő alatt eltűntek a föld színéről. Nemzedék nemzedéket követett az anyaföldbe, de mi itt maradtunk. És innen, valahonnan a síkság szívének tájáról, messzire ellátni a napfényes napokon. Látni a délkelet felé épült első kikötő fároszának tornyát, amint acél- ridegséggel csillámlik. Eredeti létünkben az undok vasízt is a szájunkba képzelnénk. Látni a megbúvó kunyhókat is. De könnyen meglehet, hogy mindez csupán a lator délibáb játéka. Mérhetetlen idő telt el a töVténtek óta. A minap megjelent körülöttünk az első élőlény, körülszaglászott bennünket, és levizelte a lábunkat. Azóta már a gazdája is megérkezett. A vállán egy olcsó mannlichár volt. Nem, nem lepődött meg. Utána egyre többen és többen érkeznek, virágot hoznak és énekelnek, és mi merev értetlenséggel bámuljuk őket, akik minden bizonnyal az utódaink .. . mérsékelten bánt és a térdre borulást csaknem elfelejtette. Az agglegények ezen felháborodtak, és a vándormuzsikust kiűzték a városból. Már télre hajlott, az utakat magas hó borította, mint az emlékezet könnyei a sírok virágait, a fák lecsüngesztett gallyai, mint elhullajtott hajszálak a szélben. Idem a ke- resztútnál a kápolna tövében keresett éjjeli szállást. A hegedűjét az állához szorította, és enyhébbé próbálta varázsolni az estét Vajon megfogannak hazugságaim? — gondolta elrévedezve, mint a kártyás visszagondol az átdőzsölt éjszakára. Mielőtt az éj leszállóit volna. Idem a csillagok állását figyelte. — Most képzeli magát királynőnek a özvegy — vélekedett a vándorzenész, miután tegnap ez idő tájt így hazudta neki. Midőn a hold (kibújt a régi város háztetői mögül, mint szökésben levő rab, Idem a kápolna lépcsőjére hajtotta a fejét. — Most az jut eszébe, hogy a szerelem minden a világon — szerelem nélkül egy lyukas pénzt nem ér az élet. Sírni, szeretni, valakire erősen rágondoíni, a szívvel húzni, mint a mágnes és órák hosszáig csókolózni. Kertekben sétálni, dalokat hallgatni mesz- sziről, és a hársfa leveleit megolvasni a boldogságtól ... Megbolondulni az Öleléstől és soha ki nem józanodni! Neveket adni az élettelen tárgyaknak. A kötőtűket elkeresztelni, és a ruhaszekrényt Stölcze bácsinak nevezni. És jó szagát érezni a kéznek, a hajnak, a nyaknak és a leheletnek. Vajon tudja-e még a leckét a hölgy? A távolban száncsörgés hallatszott, az öz vegyasszony hajtott a vándormuzsikus után. A muzsikus az út közepére állott. — Gyere vissza, Idem — mondta az asz- szony —, még azt szeretném tőled hallani, hogy milyen illata van reggel az álomnak? — Gyöngyvirág — felelte Idem, és felkapaszkodott a szánra. — Lengyel királynék várkertjében termett gyöngyvirágillata van a reggeli álamnak, aranyharang szól a misére, és a bástyáról /kék folyókat látni, fehér holló üldögél á toronytetőn és ezüst tolláit hullatja. Az özvegy elgondolkozott. — Furcsa, ezt sohasem mondta nekem senki. * AGOSTINHO NETO: Indulás kényszermunkára Az ore a szenvedéstől összegyűrt lélek tükre A sírás hajnali és vérző órájában Manuel a szerelme elindult Säa Tóméba a tengeren túlra Mikor jön vissza? A láthatáron túl hirtelen a tengerbe fullad a nap és a hajó sötétségbe borítva az eget sötétbe a földet és az asszony szivét Nincs semmi fény nincsenek csillagok a sötét égen A földör^minden homályba borult Nincs semmi fény nincs sarkcsillag az asszony szivében Csak sötétség Sötétség . . . Tóth Éva fordítása *
