Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-27 / 17. szám
■ L ép éseket hallottam és felpillantottam. Egy férfi igyekezett felfelé a vízparton merítőlapáttal a kezében. — Ez az ember sosem l>eszél — mondta a’ boltos, aki messze, a várostól három mérföldnyire lakott. Néhányon hallották, amint egyszer jó napot kívánt, vagy valami hasonlót mondott. Csak bólintással és fejmozdulatokkal értekezik. — Talán valami baj van a fejével? — kérdeztem. — Nem. Tud beszélni, ha akar. Az emberek Hallgatag Joe-nak nevezik. A férfi arra a helyre ért, ahol a patak tóvá terebélyesedett. Lekuporodott, és vizet mert a merítőlapátba. Azután felállt, fölébe hajolt, és hozzálátott, hogy körbe-körbe mozgatva kimossa belőle a homokot. Felemeltem a mankómat, és átbukdácsoltam a köveken a szemközti tóhoz. — Jó napot — mondtam. — Szép időnk van! Felemelte a fejét, pillantása fürkészően vizsgálgatott. Szürke szeme a bozót zöldesszürke színére emlékeztetett, és a legcsekélyebb ellenszenvről sem tanúskodott. Kifejezése hirtelen megváltozott, és ugyanolyan érthetően, mintha megszólalt volna, szemében ez állt: Igenl Leültem, és figyelni kezdtem. Az iszapos vizet a tiszta vizű tóba öntötte. A víz szétömlött a homokos talajon, örvényeket vájt, örvénylett a mélyedésekmutattam, amelyet dróttal erősített egy favázhoz. Bólintott. — Én Is tudok létrán mászni — motyogtam, és azon gondolkoztam, hogyan is tudnék oda lemenni —, de ezen nem. Kérdőn nézett rám, és együttérzés villant át az arcán. — Gyermekbénulás — mondtam mintegy magyarázatképpen. Néha egy kis nehézséget okoz. Ogy gondolja, hogy ebben a vödörben leengedhet oda? Szeretném megnézni a telepet, ahonnan az aranyat bányássza. Azt vártam, hogy szabadkozni fog. Ez egészen természetes reakció lett ivolna. Ügy gondoltam, fejcsóválva próbálja majd felhívni a figyelmemet az ezzel járó veszélyre. ö azonban nem habozott. Átnyúlt a nyílás fölött, és a vödröt a párkányhoz húzta. Letettem a mankót a földre, és úgy ültem bele a vödörbe, hogy a lábam kétoldalt lelógott. A fogantyú a lábam között volt. Megmarkoltam a kötelet, és odaszóltam: Mehetl — és hozzátettem: Maga Is lejön a létrán, ugye? Bólintott, és megfogta a vödör fogantyúját. Megemelte, és a nyílás széle fölött átröpített az ürességbe. A vödör lassan pörgött, majd megállt és visszafelé kezdett forogni. A férfi megfogta a csibén, majd végül egy sötét pocsolyában eltűnt és a víz sodrása gyorsan magával ragadta. A maradékot többször is átmosta. Közelebb mentem hozzá. — Talált valamit? Felém nyújtotta a merítőlapátot, és az egyik homokréteg szélén megbúvó három aranyszemcsére mutatott. — Ez tehát arany? — kérdeztem. — Három szemcse, ugye? A világ összes bajának a fele egy rakás olyan szemcse miatt keletkezik, mint itt ez a három. Mosolygott. Lassan mosolyodott el, és csak lassan terült szét arcán az öröm. Jóságosán nézett rám, és a bokrokat egy pillanatra nem láttam idegennek, se távolinak. Barátságosan Integettek felém. A férfi mintha rokona lett volna a fáknak, azok beszéltek helyette. Ogy éreztem, ha őt megérteném, a növényeket is megérteném. Most azonban elfordult, és hozzáférhetetlenül hallgatagságában olyan volt, mint az eukaliptuszfák a messzi távolban, akár az ő ékesszóló hallgatásuk. — Magával tartok — mondtam. Egymás mögött lépkedtünk. Hogy könynyebben haladjak, félretolta az ágakat, letördelte, amelyek az ösvényre hajlottak a domb lábánál. Sűrűbb erdőbe értünk. A nap átsütött a lombkoronákon és vállunkat levélformákkal díszítette. A hideg, nyirkos föld illata szállt fel a lábnyomokkal lepett mohás talajból. A nyomok meredeken lefelé egy szakadékba vezettek és egy kis tisztáson végződtek. A gyér fű reménytelenül didergett a környező vfák között. A tisztás közepén rakásnyi sárga agyag feküdt, a tetején pedig egy felhúzócsiga hidalta át a nyílást. A csiga kerekén nehéz vasvödör függött. — Ez tehát a bányája? — kérdeztem. Bólintott, és egy büszke pillantással végigmérte. — Istenem, milyen mélyl — kiáltottam. Mellettem állt, látható örömben, hogy a látvány olyan mély benyomást tett rám. A földhányásra léptem és belebámultam a sötétségbe. A mélységből hideg, nyirkos levegő szállt fel, és megcirógatta az arcomat. Egy kavicsot lepöccintettem a párkányról. Hangtalanul eltűnt, a keskeny feketeségbe zuhant, és csak valahol mélyen, szűk csobbanással jelentkezett ismét. — Ezen a létrán szokott lemenni? — kérdeztem. Az ágakból összefont létrára Kopócs Tibor illusztrációja gát és eltávolított egy gerendát. Figyeltem, hogyan feküdt neki a húzóerőnek. Erős karjai csörlőgerendelyként hullámzottak a munkában. Belesüppedtem a bé- kaszagú, hideg levegőbe. Minek is jöttem ide, az ég szerelmére? — gondoltam magamban. Örült ötlet voltl A vödör lassan ereszkedett lefelé. Kiálló kövek és agyagrétegek vonultak el körözve a szemem előtt. Hirtelen a falnak ütődtem. Az akna elhajlott, és olyan szögben folytatódot, amely eltakarta a végét. Így teljesen elszakítva éreztem magam a külvilágtól. Mély sötétség vett körül. Lenyúltam, és kitapogattam az akna alját. A vödör súrolta az oldalfalat, egyúttal elindított egy agyagzuhatagot, majd végül megállt. Néhány pillanat múlva meghallottam a létra csikorgását. Kavics és apró kövek záporoztak mellettem a földre. Éreztem, hogy áll mellettem valaki a sötétben, azután pedig gyufa villant, és a férfi gyertyát gyújtott. A sárga láng egy pillanatra megvilágította az arcát. Kezével eltakarta a gyertyát, amíg a viasz felolvadt, a láng nyugodtan égett, és láthatóvá vált egy tárna, amely az akna aljától ágazott el. — Micsoda bosszúság — mondtam. — Fönt felejtettem a mankómat. Fürkészőn nézett rám, miközben az arcán cikázó árnyékot vetett a lobogó gyertya. Arckifejezése megváltozott, határozottabb lett, és én válaszoltam a kimondatlan kérdésre, csakúgy, mintha szavakban fejezte volna ki. — Köszönöm szépen, nem vagyok túl nehéz. Lehajolt, és a hátára emelt. Friss színű kék ingén keresztül éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. Járás közben lehajolt, hogy bele ne üssem a fejem valami kiálló kőbe. A gyertyafény előttünk haladt, és áthatolt al sötétségen. Az alagút végén megállt, és vigyázva a földre helyezett. Arcomhoz közel emelte a gyertyát, és ujjával egy keskeny rétegre mutatott, amely átlós forradást képezett a kőzetben. — Szóval ez az?! — kiáltottam fel. Az ujjammal megpróbáltam kitörni belőle egy darabot, ö egy pálcikát vett a kezébe, és belevájt az érbe. Felvettem néhány elhullott darabot, és vizsgálgat- tam a gyertyafénynél. Lehajolt hozzám, és figyelmesen nézte a követ, melyet az ujjaim között forgattam. Hirtelen előre- nyújtotta a kezét és elvette tőlem a követ. Megnyalta, mosolygott, és a szemem elé tartotta. Hüvelykujjával egy aranyszínű foltra mutatott a felületén. Nagy izgalom fogott el, kérdésekkel halmoztam el. Ott ült, karjával átfogta a térdét, és kifejező taglej'téssel, fejcsóvá- lással válaszolt. A gyertya fénye már lobogni kezdett a leégett csonk végén. — Azt hiszem, itt az ideje, hogy induljunk — mondtam. Felállt, és viszavitt az akna lábához. Két lábszáramat kötéllel kötöttem össze, és a vödörbe lendítettem. Mivelhogy a jobb lábamban nem volt erő, tehetetlenül lőgott, ha nem volt összekötve erősebb párjával. Ültem a vödör szélén, megkapaszkodtam a csiga kötelében, és várakoztam. A gyertya hirtelen föllobogott, pislákolt egy kicsit, végül elaludt. Hallottam még a megviselt létra recsegését, azután csönd lett. Ebben a világban én voltam az egyetlen élőlény. A sötétség alakot öltött és súlyos lett, mint egy sötétségből formált tető. A csönd nem adott semmiféle reménységet. Sötét gondolatokba merülve ültem, megfosztva minden napfénytől és az énekszótól. A madarak, a fák és a mosoly világa olyan messze volt tőlem, mint a csillagok az égen. Látbatölagos ok nélkül, látszólag céltalanul emelkedni kezdtem, mint egy buborék. Teljes ürességben lebegtem, légüres térben mozogtam, olyan ismeretlen erők által Irányítva, amelyek felett semmilyen hatalmam nem volt. Azután a falhoz ütődtem, és a vödör oldalra billent, valahányszor kiálló kövekbe ütközött, majd hirtelen erővel lesüly- lyedt, amikor a vödör széle Ismét kiszabadult. A vödör súrlódott és felszökött, mielőtt a sötétség birodalmából ismét az alkonyati fénybe kerültem. Fejem fölött már nagyobbodott az akna nyílása. Egyszerre vakító napfénybe kerültem. Egy kar nyúlt felém, és egy kéz megfogta a vödör fogantyúját. Kiemelt belőle, és szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Micsoda jő érzés volt újra biztosan állni és a nap sugarait az arcomon érezntl Ott ált, rám nézett, és kinyújtott karja mintegy hídként összekötötte egy szürke eukaliptuszfával, mely ugyanolyan furcsa volt, akárcsak ő maga. Megköszöntem neki, és leültem a föld- hányásra, hogy elbeszélgessek vele. Meséltem neki magamról, és az emberekről, akikkel megismerkedtem. Mozdulatlanul hallgatott, ugyanakkor pedig úgy éreztem, érdeklődése olyan ha talommal húzza ki belőlem a szavakat, ahogyan a száraz föld a vizet szívja magába. — Viszontlátásra — mondtam, mielőtt eltávoztam, és kezet ráztam vele. Mielőtt a fákhoz értem, megfordultam, és visszaintettem neki. Még mindig a szürke fának dőlve állt, mintha összenőtt volna vele, de aztán gyorsan kiegyenesedett, és visszaintett. — Viszontlátásra! — kiáltotta, és úgy éreztem, mintha a fa szólt volna hozzám. BRAUNSTEINER GLORIA fordítása Az álmok, e drága szélhámosok a falusi l téli estéket éppen úgy szeretik látogatni, l mint a városi vizitszobák kályháinak piroslö l vasajtaját, amelyre nagy bajuszú kutyákat r és szőlőfürtöket alkotott a vasöntő. Az álmok mindig vámmentesen, szabadon közle- v kedtek az országban, a kocsi, amely őket s ide-oda szállította, orgonavirágos keréken e gurult. Útközben, a keresztutaknál vén me- a zei csőszök állongtak a holdfényben a rozs- c tábla szélén, és hosszú botjaikkal mutatták r az utat, merre vegye útját az álomkocsi, j amelyen minden feltalálható volt, mint egy t nagy panorámában. Faragott diőfadeszka, \ amilyenből rendes, meggondolt emberek a t koporsójukat rendelik — a férfiak álmai, / rózsaszínű, púderes skatulyákhoz hasonlatos j szekrénykék őrizték a nők álmait. Az elha- t gyott torony lakói: a baglyok fáradhatat- t lanul vitték a hintőt, faluban, városban ki- j dobtak egyet drága ajándékaik közül a htn- í tó utasai — özvegy Miorvainé egy nyár végi i éjszakán illatszeres üvegecskét talált az ab- j lakában a hervatag virágcserepek között, az t üvegre virágkosár volt rajzolva és nefelejcs- \ U * * szkös lábnyomokat hagyott maga után, amelyek akár a szétlapltott, fekete békák, belenyomódtak a földbe. Az eltelő esztendők alatt elmélyültek: mintha ólomböl öntődtek volna, súlyosak voltak. Akik itt éltek, az első napon megszokták ezt a szemfényvesztést. A bensőjüket úgy idomították, hogy nyugalmuk legyen. Azon Igyekeztek, hogy mindent-mindent elfeledjenek. Az említett rét kékesszürkévé vált az idők folyamán, s a bátyám itt rekedt nyomai még rendíthetetlenebbek lettek. A falu lakói elkerülték a rétet. Sohasem említették azt a pillanatnyi csatát, ami a bátyám és a település között lezajlott. Jómagam tizenöt esztendővel később jöttem a világra. Miután fölcseperedtem, megálltam a szüleim előtt és arról az egyénről kérdezősködtem, akinek még a nevét sem ejtették ki. — örüljünk, hogy elment... — szólott váratlanul édesanyám. — Nem volt ő igazi ember ... Ott állott anyám a rideg tűzhelynél. Az arcán, akár az aprócska tüskék, átütőd- tek a ráncok. Izgágasága miatt újra és újra végigjárta a Világ Útvesztőjét. Útvesztőit. Lassanként felőrölte az erejét, felmorzsolta a létét. — Nem volt ő igazi ember... — hallottuk még anyám utolsó szavait. Az árnyaktól sötét szobasarok felé fordult, s végérvényesen fölszívódott. Még tizenöt esztendős sem voltam. A cölöipházunkban ketten maradtunk az apámmal. Pirkadatkor keltünk. A gémes- kút melletti vályúba vizet löttyintettem és megmosakodtam. Elvégeztük a ház körüli teendőinket s elindultunk a távoli mezőre. — Reggel van... — szólottám ájtatosan. — Egy újabb reggel... — A távolból csengettyűk hangját hullámozta a szél. Valahol messze a falu mögött a porfelhőbe bújtatott nyáj araszolt. Mert csak araszolni lehet ezen a végtelen síkságon. Ott lépdeltünk egymás mellett. Egymás közelségében hullámzott a vállunk. Talpunk alól elmaradt a falu duho- gó földje, s a hamukék szántók csapásai suttyantak a lábunk alá. Újra eszembe jutott ő, akinek a hiányát senki sem tölthette be. Ez a hiány ott lógott minden faágon, ot búvott minden cserje árnyékában, ott húzódott a kék és szürke földtáblák barázdáiban, a vörös földtáblák barázdáiban, a napszínű víztükrök ALAN MARSHALL fit if mm £% ZeLM ' ' ' ; / '■ - ' ú ' KRÚDY GYULA 4m
