Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-27 / 17. szám
UM. IV. 27. Kazinczy életműve és a magyar nyelv fejlesztésében végzett munkája* M aga Kazinczy — élete alkonyán, 1826-ban a reformkor kezdetén — így „értékelte“ saját munkásságát: „Mit nyere általam a nyelv, mit nemesedett általam az ízlés, ezt kérdi korunk, ezt kérdi egykor a maradék, ezt kérdem minden gondosabban leírt sorom mellett magam, elsiketülve az idegen javallás és feddés eránt; mert legsanyarúbb bírám magamnak magam valék. Azonban örömem vagyon látni, hogy már sem ott állunk, ahol egykor, sőt hogy naponként emelkedünk, hogy a Nemzetre társaim közt én is hatottam. Mi csak kezdénk a menést, s életünk az irtás lelket ölő munkájában folyt le. De az igazságos maradék mindenkinek megszabja érdemlett bérét, s amit hagyok, úgy hiszem azt! hevíteni fog sziveket, mikor már nem leszek is.“ S • ha most, több mint 150 év távolából mi, a „maradék“ nyugodt lélekkel és egyben jogos büszkeséggel megállapíthatjuk, hogy Kazinczy Ferenc nemcsak hatott társai közit a nemzetre, hanem az elsők között is első volt — hisz „végigvezényelte“ és győzelemre vitte a nyelvújítási harcot; és Széphalmot, az általa elkeresztelt kis zempléni falut az ország kulturális központjává tette; és ha rámutathatunk arra, hogy amit ránk hagyott, nemcsak hevíti mindazok szívét, akiknek kedves az anyanyelvűk, hanem hogy ebben a tekintetben ma ás példaképünk, akkor aizt kell mondanom, jól választottak a szlovákiai magyarok, amikor Kazinczy Ferenc nyomdokain akarnak járni. És mindjárt tegyük hozzá: Szlovákiában mindezt még több más tény is indokolttá teszi. 1775Jben Kassán jelentette meg Kazinczy édesanyja az ifjú Kazin- czynak egy földrajzi átdolgozását. Kazinczy 1781 és 1782-ben másfél évig Eperjesen folytatott törvény-gyakorlatot. 1784-től 1786 végéig zempléni és abaúji aljegyző. 1786-tól iskolafelügyelő Török Lajos kassai kerületi főigazgató mellett, és ebben az időben születnek első szépprózai művei. És itt adja ki azt a két folyóiratot (Magyar Museum és Orpheus), amely már a felvilágosodást hirdeti. Örök igazság, hogy nem érthetjük meg a mát, nem építhetjük a holnapot, a tegnapnak, a múltnak, történelmünk nagyjainak — s ez utóbbiak tetteinek (természetesen kritikus) ismerete és becsülése nélkül. E gondolatok jegyében idézzük fel hát a széphalmi mester nemes alakját. Kazinczy Ferenc nagyon sokoldalú egyéniség volt. Szinte egyedül áll művelődéstörténetünkben mint irodalom- szervező. Hogy mit tett a mágyar irodalmi élet fellendítéséért, arról legjobban tanúskodik páratlan kiterjedésű levelezése, amelynek anyagából eddig több mint 20 vaskos kötet látott napvilágot. Kapcsolatot tartott nemcsak a legnagyobbakkal, hanem ha bárhol az országban valaki megírta, első, második vagy tizedik versét, és őhozzá fordult bírálatért, tanácsért, akkor Kazinczy, a literátor, idő1!, fáradságot, pénzt nem kímélve (egész vagyona ráment a levelezésre!) részletes és tárgyilagos elemzéssel tanácsokkal stb. válaszolt. Nem csoda hát, ha e levelezés legfontosabb kordokumentumunk, hisz ott lüktet benne a XVIII. század végének és a XIX. század első három évtizedének magyar kulturális élete minden problémájával, minden máig ható eredményével ... Most mégsem az irodalomszervezőről s a költőről, íróról szeretnék szólni, hanem arról, hogy nemzeti irodalmi nyelvünk kialakulásának a folyamatában mi az érdeme Kazinczynak és az általa irányított és győzelemre vitt nyelvújításnak, közben természetesen utalva a nyelvművelő és a stilisztika útját egyengető Kazinczyra is. Hogy a nyelvújításnak és benne Kazinczynak a szerepét megérthessük, lássuk, mi is az az irodalmi nyelv. Röviden így határozhatók meg: az igényesebb írásbeliségben, elsősorban a szépirodaiamban kicsiszolódott, a társadalom minden tagja számára legalábbis potenciálisán közős és egységes, eszményi és normatív írott nyelvi típus. És hogyan jön létre? Úgy, hogy az egyes népekben fejlődésük során a megfelelő gazdasági, társadalmi, politikai, művelődésbeli stb. tényezők hatására feltámad az igény egy olyan egységest ebb) nyelvi típus kialakítására, amely az eddigi kisebb-nagyobb mértékben eltérő nyelvi változatban beszélőik és írók különböző társas (elsősorban írásbeli) érintkezését megkönnyíti, — legalábbis perspektivikusan — a szépirodalom fellendülését lehetővé teszi, és az egy nyelvet beszélőik összetartozását erősíti. Ami most, már a mi irodalmi nyelvünk kialakulását illeti, nagyon röviden summázva, a következőket állapíthatjuk meg. Bár a nyelvi egységesülés nyomaival — elsősorban a helyesírás és a hangtan területén — a XVI. század előtt te találkozunk, az irodalmi nyelvvé egységesülés és normalizálódás intenzívebben e század második negyedében indult meg éppen a korviszo- nyoik, a korabeli gazdasági, társadalmi, politikai és művelődésbeli tényezők (az ország három részre szakadása, a magyarországi humanizmus, a reformáció, a könyvnyomtatás, a literátusréteg létrejötte, a település- és népiségtörténeti változások, az önálló és felvirágzó Erdély stb.) hatására. XVI—XVII. századi nyelvtanaink — mint a nyelvi norma- rendszer kialakításának és elterjesztésének Igen fontos eszközei — azt mutatják, hogy a korszak végére kialakult nyelv (hang- és alaktani, valamint helyesírási) kép — amelynek alapja minden bizonnyal az északkeleti területeken beszélt nyelvjárás volt, s amelynek létrehozásában alapvető szerepet játszhattak az északkeleti és keleti részek református iskolái — legfőbb vonásaiban megegyezik a mai irodalmi és köznyelvvel. Vagyis helyesírásunk két alapvető kérdése: a hangjelölés fone- matikus jellege (hogy tudniillik ugyanazt a hangot mindig ugyanazzal a jellel vagy jelkapcsolattal jelöli és megfordítva), valamint a kiejtés szerinti és a szóelemző elv egyensúlya lényegében megoldódott. Tehát irodaimii nyelvünk Kazinczy korára alapjaiban kialakult, de csak formai, azaz helyesírási, hangtani és alaktani tekintetben. A tartalmi — közelebbről: szókészleti, frazeológiai, mondattani és stilisztikai — jelenségeknek azonban nemcsak hogy a kialakult egységéről és normarendszerérői nem beszélhetünk, hanem egyenesen meg kell állapítanunk: sző- és ikifejezéskészle- tünk rendkívül szegényes volt, hiányoztak nyelvünkből a nagy számban keletkezett új fogalmakat kifejező szavak, a színes, változatos és hatásos stílust biztosító nyelv-stiláris eszközök. (Mindehhez tegyük hozzá, hogy az elmondottak ellenére irodalmi nyelvünknek még a formai kialakulásáról sem beszélhetünk.) Ugyanis a létrejött hangtani, alaktani, továbbá helyesírási normarendszer sem terjedt el, csupán igen szűk körben volt ismeretes és használatos. Nos Kazinczy mindkét jelenséget — de különösképpen a magyar szókincs elmaradottságát — nagyon hamar felismerte, és mindenekelőtt a nyelvújításnak nevezett nagyarányú mozgalom segítségével nyelvünket e tekintetben is odaemelte a többi európai nyelv mellé. E jtsünk néhány szót az irodalmi nyelv és a nyelvújítás összefüggéséről. A korábbiakban láttuk az irodalmi nyelv meghatározását és fő jellemzőit. A magyar nyelvújítás és a társadalmi-művelődési mozgalom, amely a XVIII. század utolsó harmadától (a felvilágosodás erősebb hatásának kezdetétől) mintegy száz éven keresztül — legintenzívebben 1790 és 1820 között — több ezerrel gyarapította nyelvünk szó- és kifejezőkészletét, és amely a kor színvonalára emelte valamennyi stílus- rétegünket, vagyis a tudományos és szaknyelvi, a publicisztikai és a hivatalos stílus mellett a legfontosabbat, a magyar szépirodalmi stílust is. Az a kérdés a továbbiakban, hol és hogyan találkozik össze az alakuló, fejlődő irodalmi nyelv és a nyelvújítás. A legfontosabb érintkező pontot a két jelenség között az jelenti, hogy mindkettő társadalmi indíttatású: vagyis a társadalom támasztja az 'igényeket egy egységes nyelvíípus teljes kialakítására, illetőleg a nyelv egészének a szükséges kibővítésére, megújítására; és a céljuk is közös, társadalmi: a kor színvonalán álló nyelvnek a megteremtése. Másik, nem kevésbé fontos érintkezést a nyelvújítás végbe vitele és az irodalmi nyelv egyidejű fejlődése között a stílus (általában), továbbá egyes stílusrétegek és stílusirányzatok biztosítják. Már utaltunk rá, hogy a nyelvújítás stílusújítás is volt. Henrik Becker ennél is tovább megy „Zwei Sprachan- schlüsse“ című munkájában —, tudniillik nyelvújításon olyan mozgalmat ért, amely nem csupán új nyelvi elemek, elsősorban szavak, tömeges létrehozásában nyilvánul meg, hanem abban, hogy egy nyelv csatlakozni tud, vagyis alkalmassá válik arra, hogy a nyelvi közösség minden tagja az anyanyelvén megismerhesse az emberi kultúra minden jelenségét.) Egyébként ezt igazolja mind a Tolnai Vilmos által említett három nyelvújító cél: „. .. a nyelvújító vagy bővíteni akarja a nyelvet, vagy idegen elemektől megtisztítani, vagy az eddiginél szebbé tenni; e szerint van nyelvbővítés, ez a szorosabban vett nyelvújítás (neológia), nyelvtisztítás (purizmus) és nyelvszépítés (stilisztikai és esztétikai neológiaj.“ Az irodalmi nyelv — mint fenti meghatározásunkban láthattuk — a valamennyi gondos stílusrétegben kicsiszo- lódott normarendszer. Tehát fejlődése, éppen a tárgyalt korban bekövetkező végleges kikristályosodása — a nyelvújítással összefonódva — nyelvünk stílusának az előbbre lépését is magával hozza. A fentebb mondottak ellenére azért a nyelvújítás nem utolsósorban a szépirodalom, a szépirodalmi stílus kiművelését (is) jelentette. Kazinczy, a magyar nyelvújítás vezéralakja így ír erről: „Az esztétikus írónak nem azt kell kérdeni: szóllanak-e így, és szól- lott-e már így más? (ez a kérdés csak a kihóit nyelvekre való), hanem ezt: lehet-e nekem így szóllani, hogy szállásom elegáns, energikus, új zengésű szállás legyen? ... én tehát geológus vagyok, és azt tartom, hogy úgy kell.“ Az íróknak, költőknek fontos szerepet szán az új szavak alkotásában: „Oj nyelvet a sokaság teremte: a már készet nem a nép, nem a szokás, hanem a jobb Írók viszik azon tökélet felé, ahova a felhághat; s az újonnan teremtett vagy származtatott szónak elfogadására mindig hajlandónak fogja magát mutatni a név, ha az múlhatatlanul szükséges és széphangzású lészen, és ha az iró azzal gyakrabban nem él, mint illik ...“ Ehhez most már tegyük hozzá, hogy a irodalmi nyelvvé egységesülésnek, normaLizálódásnak szintén a szépirodalom a fő területe. Nem csodálkozhatunk hát, ha a szókincsben gazdagabb, színesebb és igényesebb szépirodalmi stílus — előbb a költészet és később a próza — átveszi, és mintegy meghonosítja, közössé teszi a neo- logizmusokat, a nyelvújítás maradandó alkotásait. — Az úgynevezett stílus- irányzatok közül pedig a népiesség, a népies stílus a nyelvújításnak és a korabeli irodalmi nyelvnek, illetőleg fő területének, a szépirodalomnak a közös szülötte. V égül nyelvújítás és irodalmi nyelv úgy is összefügg egymással, hogy mindkettőnek az eredményeit meglehetős intenzitással terjesztette elsősorban a korabeli szépirodalom, továbbá az induló sajtó és tudományos irodalom. Kazinczynak a nyelvünk felemeléséért folytatott küzdelme valójában része annak a lelkes harcnak, amelyet a felvilágosodás győzelméért, a minden téren való haladásért vívott már a nyolcvanas évek közepétől. Ezt írja Aranka Györgynek egyik levelében: „En meg- makacsitottam magamat kicsikarni a superstitio kezéből a véres tőrt és ir- tóztató képéről lekapni az álarcát, Voltaire, Rousseau, Helvetius, s a kőmü- vesség adnak paist balomba, jobbomba kardot, lábaimra szárnyakat... Valakinek fel kellene támadni, mert már többé szenvedni nem lehet, amit csinálnak.“ Ennek a harcnak a jegyében indít folyóiratot, sőt folyóiratokat. Ezért fordít rendületlenül. Ennek érdekében hozza össze az írókat, költőket. Ezért köt barátságot Hajnóczyval, Szentmarjayval, s ezért terjeszti a forradalmi kátét. A reakció azonban őrá is lecsap: 1794 végén bebörtönzik, és évekig sínylődik Spielberg, Kufstein, Munkács várának kazamatáiban. De ez sem tudja megtörni. Ha más nincs, rozsdaoldatot készít, vagy a vérét használja tintaként. Olvas, fordít, ír és — mindenekelőtt — tovább tervez. Kiszabadulása után két évvel, 1893- ban így fogalmazza meg a közvetlen feladatot: „Mesterségek dolgában csak úgy fogunk elébb haladni, ha azon igyekezet helyett, hogy szép originálo- kát készítsünk, a nálunknál szerencsésé nemzetek remekjeit tesszük magunkévá.“ Megindul tehát Kazinczy vezényletével az a népünk és nyelvünk történetében egyedülálló, több évtizedes mozgalom, amely gyakran heves vitáival, sőt harcaival „megmozgatta“ az egész országot. Nyelvújításunk egyébként jelentős azért is, mert messze túlnyomórészt belső erejéből, saját eszközeinek és lehetőségeinek a felhasználásával oldotta meg feladatát (más népek vagy nyelvrokonaikhoz vaigy ahhoz a korábbi nyelvhez fordultak, amelyből származtak; így pl. a francia nyelvújítás a latinból, a román a latinból és a franciából, a bolgár az oroszból merített.) K azinczy és a nyelvújítóik minden eszközt, mindenféle eljárásmódot megragadnak, hogy nyelvünk szó- és kifejezéskészletét gyarapítsák. Nincs terünk ezúttal arra, hogy egyrészt ezeket a módszereket, másrészt a neoló- gusoik és ortológusok csatározásait, illetőleg Kaziczy elveinek, gyakorlatának az alkalmazását történetileg bemutassuk. Kazinczy szeme előtt több lebegett, mint bizonyos (akár nagy-) számú szó és kifejezés létrehozása. Ö többet akart: nyelvünk egészének, a különböző közlésterületeken jelentkező stílusnak a megújítását, árnyalttá, színessé, változatossá, gazdaggá tételét. Kazinczy a szépirodalomban tiltakozott minden olyan — rendszerint valamely tájnyelvből való — hangtani, alaktani stb. változat ellen, amely nem felelt meg az irodalmi nyelv akkor már megszilárdult normájának. Bár Kazinczy, a nyelvújítás vezéralakja külön stilisztikai művet nem írt, mégsem hagyhatjuk ki a magyar stilisztika történetéből, őnála ugyanis hatékonyabban aligha segítette valaki a stilisztika iránti érdeklődés kibontakozását. A stilisztika nem mint tudományos diszciplína érdekelte, kérdéseivel gyakorlati célból, mint stiliszta és nyelvművelő foglalkozott. Ez azonban mit sem von le érdeméből. Dr. SZATHMARI ISTVÁN egyetemi tanár ' Egy hosszabb tanulmány részlete 11 „JOBBOMBA KARDOT, IABAIMRA SZÁRNYAKAT..."
