Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-27 / 17. szám
0] üzemet építenek Rozsnyó (Rozijává) mellett, közvetlenül a város határában - —, a CARBORUNDUM nemzeti vállalat gépgyártó üzemét. A tavaktól a Harangozó dűlőig terjedő terepen már magasllk néhány munkacsarnok, melyek körül földgyaluk egyengetik az utat. Acélvázú épületelemekkel megrakott teherautók vesztegelnek az országút mentén. Tanakodnak a sofőrök: Merre, hová induljanak? Hová rakodjanak le? A múlt héten még volt út és rakodásra alkalmas szabad hely a félig kész irodaház mellett... Mi, tanakodás helyett inkább meg kérdezzük a bácsit, aki kapával próbál lefolyót vájni a földes út közepén terjengő tócsa vizének: — Nem járt erre a pártelnök? A nagyothallók zavart pillantásával néz reánk, majd a barakképület felé biccent: — Ott lehet, vagy ha kiment, hát valamelyik műhelyben, mert a mi emberünk hol itt van, hol ott... Ahol éppen szükség van rá. Rá is találunk Dendely János elv- társra, az üzem káder- és személyzeti osztályának vezetőjére a barakk- épület egyik helyiségében, az irodának nevezett, szűk szobácskábán. Széttekintek. Annyi bizonyos, hogy nem a kényelemszeretet köti ide. Ütött-kopott íróasztal. Néhány gépalkatrész, irattartó rajta, meg egy telefonkészülék. Két-három ülőalkalmatosság, a legolcsóbb fajtából. Egy vasvázas szekrény. Az ablakon, félrehúzva, függöny, melyet csak azért nem mondunk ócskának, mert még nem ment teljesen tönkre, rendeltetésének még megfelel. — Idézzem a szólásmondást, hogy minden kezdet nehéz? — kérdi a bemutatkozáskor. Egyébként nem kell különösebben bemutatkoznia, hiszen foglalkozásom szabályai szerint előzetesen tájékozódva látogatok hozzá. Tudom, hogy felszabadulásunk évében született, május 19-én, a közeli Pelsőcön (Ple- Sivec). Édesapja, aki forgalmistaként szolgált akkoriban a vasútállomáson, nem volt otthon a születésekor, mert a menekülő német állomásparancsnok elhurcoltatta kommunistagyanús egyénként — az volt persze — és őt, elsőszülött fiát, csak háromhónaposként látta meg. Azt is tudom, hagy érettségi után munkásként dolgozott a Szlovák Magnezitmüvek jolsvai (JelSava) üzemében, katonai szolgálata után tervezőként, néhány évig a gömörhorkai (Gemer- ská Hőrka) papírgyár személyzeti osztályán, majd több éven át vámtisztként. Alig másfél éve jött onnan ide. Nem csodálkozik, inkább helyesel: — így van. Tömör, megbízható adatok. Viszont én kissé csodálkozom, mert így folytatja: — Ismerős az élvtárs. Olyan ismerős. Mi ismerősök vagyunk ... Nem fontos ez. Könnyed mosollyal nyugtázom, és inkább az épülő gyár felől kérdezősködöm. — Gépüzem lesz ez — magyarázza —, köszörűgépeket szerelő, meg köszörűkőt gyártó. Kristályos szili- ciumkarbid, a gyémánt keménységét nagymértékben megközelítő, rendkívül kemény anyag a karborundum. Érdékes anyag, savakkal és 'lúgokkal szemben nagymértékben ellenálló, az elektromosságot nem vezeti, csak ezerháromszáz fokon felül hevítve oxidálható. Mesebeszéd, hogy szállong majd itt a por. Gépüzem lesz ez. Most még csak másfél százan dolgozunk, de néhány év múlva már másfél ezer dolgozója lesz a mi üzemünknek .. Félbe szakítja: — Ismerősök vagyunk ...! — Honnan? — Pionírok? Ifjúság? — kérdezi. És elmondja, hogy otthon, Pelsőcön akkoriban szervezték meg a pionírok tevékenységét, a pionírcsapatot, amikor ő alapiskolás volt. Húga sokat szerepelt az ünnepélyeken, ő inkább a versenyeket, a kirándulásokat, a táborozást kedvelte. — Talán valamelyik pionírtáborban találkoztunk... Azután megint az üzemről magyaráz: — Megfiatalítja majd a várost Aki nem tudja, talán nem is hiszi, hogy erre milyen nagy szükség van. ötvennégy év a lakosok átlagos életkora. Járásunkból az utóbbi években kétezer huszonéves fiatal költözött el. A mi üzemünkben azonban egyre több, fiatal szakmunkásra van szükség. Hangsúlyozom persze, hogy szakmunkásra. Képzett, szakmai ismeretekkel rendelkező dolgozókra. Ami pedig a munkakörülményeket illeti, hát csak azt mondhatom jók lesznek. Különben, menjünk csak a legközelebbi, kettes számú munkacsarnokba. Tócsákat kerülgetve, földtúrásokat taposva, mély, ke^ékvágta nyomokon átlépkedve jutunk oda, s amikor szélesre tárja az ajtót, eszébe jut, hogy mióta vagyunk ismerősök. — Ifjúsági gyűlésen találkoztunk, annyi bizonyos — állapítja meg örömmel. — És nekünk volt igazunk, mert megmondtuk, hogy ha voltak is hibák, bűn, a jövő elleni bűn szétverni az egységes ifjúsági szövetséget. Kísérőm, közös ismerősünk, Barczi Pál elvtárs, a veterán pártharcos érdeklődéssel nézegeti a gépeket, és mintha csak mellékes megjegyzésként mondaná, úgy szól: — Akkor, a válságos években, te már ifjú kommunista voltál, azok meg csak ... bocsánat, de úgy igaz, hogy zöldfülű gyerekemberek. Mindketten értjük a célzást: nem érdem, kötelesség a pártos, elvszerü magatartás, ha valaki kommunista. Körüljárjuk a munkacsarnokot, megnézzük a már félig beszerelt gépek sorát. Vanyó Béla elvtárs, a villanyszerelőik csoportvezetője, Vincze Béla technikus megmutatják a terv rajzot, és mindketten hangoztatják: — Csak többen lennénk már ... Intézkedj, elnök elvtársi Amíg velük járunk a gépek között, ismerősnek járó bizalmassággal mondja el a pártelnök, hogy kilenc éve nős, felesége a pelsőci vasútállo máson raktáros, szülei már nyugdíjasok. Amikor elköszönünk a szerelőktől, s visszamegyünk a barakképületbe, megáll, és mintha meggyőzni kívánna bennünket, úgy magyaráz: — Könnyű a javítónak. Belenéz a gépbe, máris tudja, hová kell nyúlnia ahhoz, hogy rendbe jöjjön. A szabó, ránéz az anyagra, a mintára, a varrógépre, és tudja, hogy mikorra, hány öltöny lesz a szövetből. Engem millió tényező befolyásol. A pillanatnyi helyzet, tájékozottságom az adott kérdésiben, a lehetőségek, más vezetők készsége vagy elzárkózása. Sok, sok tényező. Nem könnyű. Készséggel megismételjük: — Nem könnyű. A beszélgetést nem is folytatjuk. Csak akkor, amikor visszaérkezünk a szűk szobácskába, s ott, ahol félbe hagytuk, mert Barczi Pál elvtárs nem minden célzatosság nélkül ezt -kérdi: — Ki mondta, hogy könnyű a kommunista dolga? A tisztségviselőé miért is volna könnyű? Kérdéssel válaszol a pártelnök. — És tudja, Barczi elvtárs, hogy éppen ezért vállaltam? Kiegészítem! a választ: — Még otthon, Pelsőcön az ifjúsági bizottság elnökének tisztségét. — Az társadalmi munka, meg bizonyos mértékig kikapcsolódás is — szabadkozik. — A nemzeti bizottság képviselője vagyok, szeretek a fiatalokkal foglalkozni, nálunk öt ifjúsági alapszervezetbe tömörítve tevékenykednek, jól szervezettek, de persze irányítani kell őket, segíteni kell nekik. Véleményalkotása a fiatalokról tárgyilagos. — Jók is, rosszak is — véli. — Jók, mert ha közösségi munkáról van szó, mint amilyen nálunk most az új iskola és a művelődési ház építése, velünk tartanak, csak szólni kell nekik. Rosszak, mert gyakran szabadosak, sokat megengednek maguknak, főleg az idősebbekkel szemben, -meg amikor szórakoznak. És így tovább sorolni lehetne hosszan, hogy miben jók, miben rosszak. Beszélgetésünket éppen ötödször zavarja meg a telefonkészülék csöngetése, erre hivatkozva már csak egyetlen, utolsó kérdést teszek fel: — Mit tekint elsődlegesnek egy ember megítélésénél? — Azt, hogyan viszonyul az illető mások dolgaihoz. Be tudja-e tartani, hogy előbb a közösség, és csak utána ő. Magam is így próbálgatom intézni a dolgaimat. Amennyire lehet, beleélem magam mások helyzetébe, s akkor mindjárt jobban tudom, hogy mit kell tennem, mi az, ami nekik is jó. Ha az ember csinál valamit, amitől másoknak jobb desz, akkor örömet érez. Nem szabad semmit sem feladni elvünkből, de szolidaritást vállalni másokkal, úgy megvalósítani a célokat, ez nagyon fontos. HAJDO ANDRÄS A pártelnök-4 Az irodában. Balról jobbra: Dendely János pártelnök és Vanyó Béla, a villanyszerelők csoportvezetője 1980. IV. 27.
