Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-20 / 16. szám
Motto: Táborunktól három méternyire, egymástól szögesdróttal elválasztott két további tábor volt. Ezeknek egyikében cigányok, akiket 1944-ben, hozzávetőleg augusztusban, kivétel nélkül gázba küldtek. Cigányok voltak Európa minden országából. (A francia Claude Vaillant Couturier asszonynak, az auschwitzi — oswiecimi koncentrációs tábor volt foglyának a nürnbergi peren 1946. január 28-án elhangzott tanú- vallomásából.) Roma. Így nevezik magukat nálunk cigány nyelven. Máshol, nyugat-indiai eredetű szóval, „dom“-nak. Azonos szép a jelentésük — ember. Horváth András, ha akarná sem titkolhatná őseit, népcsoportja óhazáját. Élesen metszett vonásai, sötétebb arcszíne elárulná. De minek, miért is tagadná azt, hogy cigányember? A völgyben alattam kitárulkozik a roppant gyorsan fejlődő, több mint kétszázezer léiket számláló város panorámája. Itt fenn, a városközponttól észak-keletre, lendületesen a domboldalakra kúszott fel Kassa (KoSice) egyik legújabb lakótelepe. A dargovi hősökről nevezték el. Pompás a fekvése s folyamatosan költözködnek be új lakói. Két hónappal ezelőtt a Bielocerkevská utca egyik hétemeletes háztömbjének földszintjén a mi emberünk ,is első ízben lépte át a háromszobás összkomfortos szövetkezeti lakás küszöbét. A ház előtt találkozom vele, hatéves Andris Ifiiával, meg az alig ötéves Alenával. A középső gyerekkel édesanyja a városiba ment. Még a lábtörlőn toporogva, levesszük csata- kos cipőnket, nehogy kárt tegyünk az előszoba makulátlanul tiszta szőnyegében. — Kétszobás állami lakásunk volt azelőtt. Ehhez a szövetkezetihez üzemi stabilizációs kölcsön segített hozzá — magától értetődő tényként közli a házigazda, miiközben helyet foglalunk az Ízléses, új bútorral berendezett gyermekszobában. Peregni kezd a szó, kérdés és válasz egymás nyomában tapos. Nem rossz riportalany, nem kell fogóval húzni belőle a szót. Inkább itt-ott fékezni, nehogy szavainak áradása parttalan legyen. Néha azért szabadabbra engedem a „gyeplőt“. Miközben szavára is figyelek, gondolatok rajzanak agyamban. Horváth András valószínűleg mit sem tud nürnbergi perről, Couturier 'asszony és mások vallomásairól, amelyek olyan megrázóan tanúslkodnak róla, milyen szörnyű veszély fenyegette népét. A cigányságot, amelyet a hitleri Németország „alacsonyabbren- dű fajként“ tartott számon, s a teljes kiirtás várt rá. Nem tud arról, hogy azokban az években a náci kon- oentráoiós táborokban sínylődött és elpusztult több mint félmillió roma. Csak Lengyelországban, becslés szerint, negyvenezer cigány esett áldozatául ennek a féktelen őrjöngésnek. Tőlünk is tömegesen hurcolták őket táborokba és törpe hányaduk tért csak Vissza. Vajon néha gondol-e arra, hogy a háború más kimenetele esetén, ha nem lettek volna dargovi és a világ sóik fronján százezrével más hősök, ő sem járt volna jobban? Szűk négy hét hiányzott ahhoz, hogy Európa után a távol-keleti harctéren is véget érjen az iszonyatos második világháború, amikor megszületett. Tizenegy testvér közül a legidősebbként, a kelet-szlovákiai DruZ- stevná községben. Számtalan más társától eltérően nem éltek nyomorúságos, bűzös, patkányuralfa pérőban. A faluban — mint mondja — Ők voltak annak idején aZ egyetlen cigány- család. Soruk így is tengődés voit az élet peremén. Niagy család, apja kiskeresetű éjjeliőr, aki rabja volt a szesznek, nemtörődöm a gyerekekhez és goromba a feleségéhez. Az édesanyja, az más volt. ö teremtett rendet az életében. Amennyire csak lehetett. — Itt-ott, ha csak tehette, és már nagyon kellett a pénz, alkalmi munkát vállalt. Parasztembereknél, a földeken dolgozott. Hajnali háromkor is útnak indult. S a munkára minket is megtanított. Nagyon jó asszony volt, gondoskodott rólunk. Mi meg kiskorunktól mindenben segítettünk a ház körül. Silány élet volt ez. Öltözékre alig-ialig jutott, gyakran mezítláb dagasztottunk sarat, s jóllakottak ritkán voltunk ... Álma volt, hogy szabó 'legyen. Nem sikerült. Az alapiskola nyolc osztályát azonban, jól-rosszul, elvégezte. Testvérei sem vallottak szégyent. Egy kivételével, aki már másodízben került szembe a törvénnyel. Különben van köztük autóbádogos, tehergépkocsi-vezető, varrónő, gépjavító, laboránsnő, vízvezeték-szerelő és erdész is. — Valamennyien szakmát sajátítot-' tak el, csak én lettem — kicsit keserűbbé válik a hangja — betanított munkás. Hiába, a legidősebb voltam és anyám, testvéreim segítségemre rászorultak. Tizenöt évesen dolgozni megy. Először egy téglagyárban vállal munkát, három esztendőre. Nehéz volt, akkoriban automatizálásnak még se híre, se hamva. Azután szülőfalujában oxi- génbambákat tölt egy kisüzemben. — De emberré, férfivá, katonai tényleges szolgálatom alatt váltam. „Szeretem a munkám és megbecsülnek .. örvezető'ként szerelt le, amire ma is, joggal, büszke. S ekkor, 1966-ban kerül a Kelet-szlovákiai Vasmű Kohászati Kerámiaüzeutíének mészégetőjébe. Betanították 'és tizenkét éven át a folytonos üzamü mészégető kemence rostáját kezelte. Tavalyelőtt óta, pedig, miután elvégzett egy további tanfdlyamot, a mészkövet adagoló szállítószalagok automatikus és kézi vezérlése került a gondjába. De mit jelentett ez a gondja a mostanihoz képest?! — Súlyos tüdőasztmám van, ezért vagyok táppénzen idehaza. A munkából csak az utóbbi két esztendőben maradoztam ki, tavaly teljes hat hónapot. A betegségem miatt. Munkámat szeretem. Harmincnégy tagú bronzfokozatú szocialista munkabrigádunk jő kollektíva s megbecsülnek. Meg aztán havi 2600-2700-at keresek meg tisztán, a gyermekpótlékon kívül. De mit tegyek? Éjfél ötször- hatszor is elfog a roham, fulladozók, partnak fel mindjárt kapkodom a levegőt, pedig kétszer is hónapokig voltam gyógykezelésen a Magas Tátrában. Az orvosok úgy mondják — Horváth András a családjával sétára indul (Gazdag József felvételei) VÁLASZÚTON... munkahelyet kell változtatnom. Lehet, hogy részleges rokkantként leszázalékolnak. A vasmű hatalmas területén már messziről felismerhető a mészégető. A mészpor fehérre festette, elüt többnyire fekete környezetétől. Magúra Michal mérnök, a három körkemence és az épülő negyedik „birodalmának ura“ a távbeszélőn befejezi a kör- kiapcsolásos diszpécseri tanácskozást. Utána tüzetesen tájékoztat arról, hogy miiképp, milyen technológiával készül itt a mészkőből, hozzávetőleg két és fél óra leforgása alatt, az acélgyártó konvertoros kemencék és részben a maga s k eme n cék né 1 k ü löz he t e 11 e n adalékanyaga, a meghatározott sajátosságokkal rendelkező mész. Érdekes a technológia, de engem még ennél is jobban az érdekel, hogy milyen a vezető véleménye egyik munkásáról. — Andrást az adagolóhoz tettük. Oda, ahová csak idősebb, megállapodott, fegyelmezett embereket állíthatunk. Ezen a kulcsfontosságú munkahelyen ugyanis a könnyelműség, a trehányság üzemzavart idézhet elő. Ez nem csekély anyagi kárt és termelési kiesést okozhat. Kilenc éve ismerem, olyan emberként, akiben mindig megbízhattam. Munkahelyén rend uralkodott, műszakmulasztása sohasem volt, fegyelmezni nem kellett és külön becsültem, hogy egészséges, fö javaslatai voltak, hol kellene valamit javítani, valamin változtatni. Függetlenül attól, vajon visszajöhet-e hozzánk, avagy sem, a közeljövőben társaival együtt természetesen ő is megkapja a szocialista munkabrigád ezüst fokozatát. Védősisakkal, puffá jkával felszerelve, FrantiSek RendoS mester kísé rétében a körkemencék „titkaiba“ igyekszem bepillantást nyerni s közben Horváth Andrásról kérdezősködöm. — Rendes ember, föl beilleszkedett a kollektívába. Kiegyensúlyozott, nyugodt, és a tréfát is érti — a mindenütt sűrűn szálló mészportól kissé védett vezérlő kabinban, András elárvult munkahelyén szűrődik fülembe a mester szava. Fiatal még. Mi az harmincöt esztendő? Jól keres, megbecsülik, szeretik. Pajkos, szép, jólöltözött, gyerekei vannak. A feleségével, Alenával nyolc éve harmonikusan él. Lakása, bár a nappaliból még hiányzik a bútor, szinte irigyelhető. Csak a könyv hiányát érzem. Minden más megtalálható itt. Korszerű, nagy tévékészülék, rádió lemezjátszóval, mosó- és csavarógép, Calex hűtőszekrény, szőnyegek, dísztárgyak. Mindent egybevetve boldog lehetne. S tulajdonképpen az is volt és az is lenne, ha nem vetne rá árnyékot nyomasztó betegsége. Aggályait nem titkolja: — Annyi évig dolgoztam egy helyen, megszoktam, s most.. Nyilván könnyebben viseli el megrokkant egészségének gondjait, ha azokat kilenc évvel fiatalabb felesége megértéssel, féltő gonddal megosztja vele. Mert abban nem kételkedik, hogy ez a társadalom nem hagyja magára. — Egészen más most az élet, mint akár gyermekkoromban volt. Csak ez a betegség enyhülne. Akkor talán valamilyen könnyebb munkakörben tanulhatnék is. Karbantartó szeretnék lenni, hiszen még fiatal vagyok ... 1980. IV. 20. GÁLY IVÁN
