Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-13 / 2. szám
Nálam, mint látható, rend van. A kocáim tisztábbak tán, mint egy koszmó embernél a tányér. A szalmát a szövetkezet száz forintért adja mázsánként, vettem mindjárt húsz mázsát, hogy azért a java jusson. Majdnem többe került a hazaszállítása, mint maga a szalma. A szövetkezetnek ugyanis ebben a nagy munkaidőben nincsen szabad kocsikapacitása, kény- ^ télén voltam fuvarost fogadni. Nahát, a Józsi bácsi egy napra elkér háromszáz forintot, meg a lovainak az abrakot, meg saját magának a liter borocskát s illő megkínálni ebéddel is. Nem baj. Futja. Van miből. Egy dolgot bánok, hogy nem az állattenyésztést választottam annak idején, amikor beléptem a szövetkezetbe. Legyen inkább az almás, mondtam, holott annyit sem értettem az almáshoz, mint hajdú a harangöntéshez. De elküldték egy tanfolyamra, hat hónapra, azóta én csinálom, az agronómus felügyelete alatt az almáskertek vegyszerezését. Fix munkám van, fix időben meglehetős keresettel. Reggel hatra megyek, délután fél hatkor vagyok itthon. Biciklivel, persze. Addigra kipucolom hajnalban a két koca almát, teszek újat, megetetem őket, aztán majd csak este esznek bőségesen. Nyugodt, szép jószágok ezek. Ez, ni, a kisebbik, előhasú volt, amikor vettem, egy hete fialt, kilencet. Szép teljesítmény egy eloltásától. Négyhónapos korukig nevelem őket, megesznek addig kilenc—tíz zsák süldőtápot, zsákonként kétszázötvennyolc forintért, de akkor már darabját ezernégy—ezerötszáz forintért adja az ember. Számítsuk ki: ráfizettem a nevelésre? jöttek valamely nap a víkendtelepről, hogy adjak el nekik ebből a szép trágyából, mert hírlett, hogy milyen igazi trágyám van, szépen szarvasba rakva, körülkerítve, letakarva nijlonnal, hogy a poszlegyek se érhetnek hozzá. Nem férges trágya, tiszta, nemes. Azt mondták, vinnék, mert ez különb, mint a mü. Az biztos, hogy különb, de ára is van, s az is különb. Hogy ők megvennék, de most csak előleget tudnak adni. Nevetni kell az ürgéken: van víkendtelkük, víkendházuk s csak előleget tudnak adni. Menjenek már a szerencsétlenek! Kocsira jut nekik, a trágyára csak előleg? Hol élünk? Nekem, lám, lenne kocsira pénzem, de hát kell a bajnak. Hogy ne tudjak meginni egy féldecit? A házamba egy jó fürdőszoba, az igen, azt csinálunk most. Más megvan minden. Televízió, bútor, szőnyeg, zsír, hús szalonna újtól újig; menjenek már ezek a tak- nyos ürgék a fenébe. Nagyzolnak csak. Előleg! Elviszi ezt a trágyahalmot azonnal, bárki, készpénzért, ha adom. Legalább három napig várjak, könyörögtek. Jő, hát nekem nem sürgős. Más jószággal nemigen foglalkozom, csirke; tyúk, kacsa, gácsér, de csak amennyi kell. A másik koca, ama nagyobb, már harmadszor fog fialni, várok tőle legalább tizenkettőt, meg egy csököttet még, amelyet a névnapomra egyben rrieg lehet sütni. Hát az finom pecsenye lesz karikakrumplival, termelői rizlingborocs- . kával, András-napkor. Na, igen, hogy miért bánt engem, hogy nem az állattenyésztést választottam annak idején? Tulajdonképpen nem is bánt, meg vagyok elégedve a munkakörömmel, csak arról nem tudok annyit beszélni, mint a kocákról. Bennem ugyanis a vér nem vált vízzé. Az apám híres, pagy kondás volt. Zempléntől a dubrudzsai Andrásfalváig makkoltatta az uraság kondáját, s önálló életre lépve sem vágott a földbe egyetlen kapavágást sem. Asszonymunka, vélte. A férfié ez, kocák, kanok, malacok, ártá- nyok, hisz herélni és miskárolni is szakszerűen tudott az öreg, az állatorvos is megbámulta annak idején még az ügyességét. Csak hát manapság kant nemigen lát az ember. Az az igazság, ezek a kocák kan nélkül termékenyül- nek meg. Bejelenti az ember az állatorvosnál, hogy búghatna a kocája, aztán kijön a felcser a vödrével, a magnak való spermákkal, a sterilizált dugattyúval s elvégzi a búgatást. Hát mi már, tisztesség ne essék, szólván, enyhén mondva csak búgató embernek mondjuk, de Inkább durvábban — minek azt a szót szájra venni? Egyszer apámért, nagy éjszakán eljött az ördög. — Na, én téged most elviszlek. — Elvihetei, ha el tudod végezni azt a munkát, amit én. — Mi legyen az? — kérdezte az ördög. — A nagy koca most fial bent az ólban. Két-három percenként jön elő egy malac. Én bemegyek, és anélkül hozom ki neked kunkori farkkal a malacot, hogy az egyáltalán el- vissantaná magát. Az ördög csudálkozott, gyönyörű kunkori farka volt a kismalacnak, s valóban, el sem nyikkantotta magát, még apám ujjaiban is az anyja csecsét kereste inkább. 1 — Na, én is megpróbálom — mondotta az ördög. Bement a fialtató ólba. Egyszer csak jön kifelé, tekeri a kismalac farkát, az meg visított, csak visított. — Megpróbálod még egyszer, te ördög? — Meg én — mondta az mérgesen. — Rajta. Háromszor próbálta, mindannyiszor visított a malac. — Rendben — mondta az ördög —, egyezségünk szerint nem vihetlek el, sőt három aranyat is adok, ha megmondod, te hogyan csinálod. — Ide előbb az aranyakat. Az ördög legombolta. — Na? — Hát én sehogyan sem csinálom — mondta apám —, az egészséges; kismalac kunkori farokkal jön a világra, te marha. Az ördög úgy eliszkolt szégyenében, hogy azóta se látta senki. Mindezt persze, csak azért mondtam, hogy lám, énbennem a vér nem válott vízzé. Kunkoriak az én malacaim farkai? Kunkoriak bizony! Megkunkorította a szépen nevelt anyja őket! 2 Ú, csak ez a két tehén van, meg az aprójószág, ami kell. Nyugdíjban vagyuk már a szövetkezettől, az állattenyésztésben dolgoztam végig. Szép a nyugdíjam, kétezerkilencszáz. A gyerekek kirepültek, több jószágot nem bírnánk tartani a vénasszonnyal. Holott ő még jól bírja magát, a tejet a csarnokba minden reggel, minden este ő viszi, biciklivel. Nagyok a távolságok ebben a tanyavilágban. Más jószágot nem tartunk, pláne libát. Hát azok ki- bírhatatlanok. Jól tartja őket az ember, fél óra múlva már gágognak. Az isten se győzi eleség- gel őket. A múlt esztendőben volt vagy húsz libánk. Elrágták a kerítés drótszemeit. Én már nem bírok dudvát szedni nekik, amint pedig, mint már most is, aratás után, megkóstolják a szemet, az égnek se hajlandók füvet legelni. Azok nem, a belükbe álljon a rossz. Valamelyik tanyán, szintén a múlt évben megetették az apró göröngybékákat is. Jól mondom, holott mindenki véli, a liba nem eszi meg a békát. A kacsa esetleg. A rossebet bele, nem tudom, miféle libák voltak, az asszony levágott közülük egyet, épp, amikor a gyerekek látogatóba mentek hozzá, hát bontja fel, hát mit lát a begyében? Elhajította, úgy, ahogy volt, az egészet. — Ásd el azonnal, ásd el — kiabálta az urának. Ezek a tehenek? Tiszta, jámbor lelkek. Az egyik már vénecske, hatéves, de megadja a napi tizenöt litert. Nem mondom, hogy sok, de behozza bőven a táplálása, a gondozása árát. Eme másik fiatal, a tavaszon ellett először, nem bikától, á, hát olyan rendes műborjút. A szövetkezet átvette azonnal, besorolta a minden betegségtől mentes marhaállományba. Nem kellett volna odaadni, később jobb pénzt kaphattunk volna érte a vásáron, hacsak nem támadja meg addig ebben a kis ólban a hang- kór. Nagyon vigyáznak az ilyesmire a vásárokon is. Ott is ott vannak az ellenőrök, még azt sem mondhatom, hogy nem cselekszenek helyesen. De most haragszom a tehenekre. Rendben: megkaptuk a szövetkezettől azt az egyholdnyi kaszálót, amit évente kétszer le is vágnak, géppel, a szénát igen olcsón haza is szállítják; itt, ebben a nagy kertben épp elegendő kukorica terem abraknak, minden jószágnak, s na, akkor kiengedem őket este a vályúra, inni. Be van vezetve a viz, nem kell nekem vödörrel húzni, odatettem a vályú alá, a hűvösre, két dinnyét. Most, a napokban. Egy sárgát meg egy görögöt. Gondoltam, vasárnap jönnek a gyerekek, legyen nekik jó dinnyéjük ebéd utánra. Szombat este történt ez. Megeresztem a vizet, hadd igyanak kedvükre. Bóklásztam a kertben, friss csalamádét vágtam nekik fejés idejére sarlóval a kertben, hát mire visszajövök, betévén nekik az étket a jászolba, mit látok. A vénebbik a görögdinyét, a fiatalabb a sárgát ette meg. És még mintha röhögtek volna rajtam. De legalábbis huncutul mosolyogtak. Megértem, mondtam nekik, én vagyok olyan hülye, hogy előttetek hagytam, meg is fizetitek tejben-vajban ezt a két dinnyét, de mit adok holnap a gyerekeknek, az unokáknak, ha kijönnek a tanyára. És még röhögtök is rajtam? Soha embert meg nem ütöttem. Állatot se igen, hacsak gyermekkoromban nem. De most olyan méreg fogott el, hogy mindkettőnek adtam egy-egy pofont. Betakarodtak azonnal az ólba. Holnap reggelig nem bocsátók meg nekik. S ok év eltelt azóta, hogy Jozef feleségül vette Aljbetét. A csinos, pufók fiatal asszonykából morcos, testes matróna lett. Jozef is egyre gyakrabban nézegette már a tükörben a sovány álián kinövő, deresedő borostáját. Nem kerestek túl sokat, de nem volt gyerekük, s így pénzük észrevétlenül összegyűlt. És amikor kitört a gépkocsiláz, Jozef elhatározta, hogy autót vesz. — Hát persze! — nézett rá az asz- szony, s mintha keresztül látna rajta, csípősen megjegyezte: — Kicicomázott nőcskéket fogsz majd kocsikáztatni! — Ilyen korban élünk — próbált ellentmondani. — Tudom, tudom. Modern korban ... De mi nem tartozunk bele. — Nem?... Ez valóban érdekes. Miért vásároltunk akkor tévét és automata mosógépet? — Mert... Mit emlegeted folyton azt az autót? Megmondtuk, hogy mindenben közösen megegyezünk, vagy nem? — De igen — válaszolt emelt hangon. — A mosógép és a tévé a te ötleted volt és én beleegyeztem, most rajtad a sor ... — Már megmondtam! — Értem. A tévén és a mosógépen nem lehet kicicomázott nőcskéket ko- cslkáztatni... S különben Is, aki kicicomázott nőkre vágyott, akkor is talált. amikor az autó még a világon sem volt. Múlt az idő. Egyszer vacsora után A12beta furcsán elmosolyodott. — Tudod, Jo2ko ... Mi lenne, ha ... Jozef az asszonyra tekintett. A tányérból kikanalazta az utolsó falat kelkáposztát. Aztán várta, hogy mi következik. Előre tudta, hogy alázatosan be- leegyzik. — Mi lenne, ha vennénk autót? — Tessék? — kérdezte, mintha rosz- szui hallott volna. — Süket vagy talán? — És minek lenne az nekünk? — Édes istenem! — szisszent fel az asszony. — Micsoda ember vagy te?! — Most, öregségünkre? Jozef önmagán csodálkozott, honnan vesz ennyi bátorságot. — Már Gáspárék is vettek trabantot. — Trabantot. — No látod ... A koldusok! Ki látott már ilyet? Már aludni se tudok. „Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ötvenévesen már nem érdekelnek a felcicomázott nőcskék!“ — gondolta Jozef magában. Szomorkásán nézett az asszonyra. — Már vezetni se tudok — mondta. — A vezetői jogosítványt húsz évvel ezelőtt szereztem meg, és azóta nem ültem volán mögött. < — Lassan fogsz vezetni... Majd én vigyázok rád. * * * A Skoda nemsokára a ház előtt állt. Olyan, amilyet az asszony választott. A piros szín már messziről rikított, mint gabonában a magányos pipacs. Ám az autóra senki sem figyelt fel, bármeny nyíre is forgolódott az asszony körülöt te, beleült, majd kiszállt belőle, köz ben feltűnően csapkodta az ajtót. Ide gesen, haragosan, hogy senki sem ve szi észre, a férjre kiáltott: — Hogyan parkoltál le, te ostoba! — Normálisan ... — Álltái volna oldalt, de ne így Csak a farát látják. Én szabályosan parkoltam le. Az asszony nem válaszolt, a szabi lyokat nyilvánvalóan tisztelte. Jozef a kormánykerék mögött ült, sebességmérő nyolcvanat mutatott. Ál: beta mellette szundikált. — Nem hajtasz gyorsan? — kérdez: hirtelen. — Nem. — Látod a sorompót? — Látom. — Miért nem lassítasz? — Nyitva van. — És ha hirtelen leeresztik? — Zárva lesz. Az asszony csodálkozva nézett fér re. Kurta, logikus válaszai dühített ugyan, de idejekorán tudatára ébre hogy amíg a kormány mögött ül, fél hatalmában van. Azbeta elhallgatott. Jozef hol az a szonyra, hol az útra pillantott. Épp egy falun haladtak át, és abban a p lanatban, amikor nem az utat figye maga előtt, szeme csücskéből vala feketét vett észre, ami a kerekek fi közeledett. Abban a pillanatban, ai kor tekintete ismét az úttestre es< az autó nehézkesen kétszer felugn Tudta, hogy nem ember, hanem va milyen állat, kutya vagy macska* léi tett. — Valamit elgázoltunk — mondta AlZbeta hátrafordult az ülésben megjegyezte: — Egy kutya volt. Jozef fékezett és leállt az út szél — Miért állsz meg? Nem kellett \ na az úton futkosnia. Jozef kinyitotta a kocsi ajtaját és szállt. * * # Átellenben a kocsma volt. Néhí férfi, söröskorsőval a kezében kii csian szemlélte a piros Skodát, és autó mögött alig húsz méternyire v ben fekvő fekete kutyát. LŰRINCZ GYULA: NŐI FEJ Erm & Ezer! ben vor országb. szosvás; párt fői ruzával egy elv vedett ( pesten, kát, sep ben. Ez lyett. N tál volt egyik v síknak pénze, pult mf Nagy Olaszor ország, mind li ban me kált, se to-, Ma Frances cióit vá I ^ Galambos Lajos
