Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-13 / 15. szám

■

L hirtelen? —, hogy talán vagy kocsi, oly szórako- vagy talán, jobbik eset, ta hirtelen, ezért vittem nővéréhez, idegen embe- Itek volna el, inkább nem — Mi bajod van? — kér- szem, lázam van — mond- n furcsán, bűbájos sunyi- ttal kevert ravaszdi mo- irtam venni az aszpirint elkapott és hirtelen át- aját magán a fal mellé, üdtem a paplanon, ő mel- t felöltözve.

igazad van, ki is emelhette a homokot. Hajós- inas koromban én is láttam nélha. Te mikor láttad? — Gyerekkoromban, a kisasszonyommal figyeltük. — Rám ragyogott, és karjaival mutatta az emelést, nyújtott karján, az inakat, hogy tapogassam meg: — Nézd, érnek annyit, mint egy emelődaru. Legalább nem voltam hiába hórukkember Becsben2 egy darabig“ — mondta, és a karjaiba kapott. — Te a kisasszonyoddal figyelted, én hajósinas voltam, és most itt vagy. — kiáltott fel naiv örömmel. De hozzátett valamit okoskodó, majdnem nagyképű hangon, ami lehfitötte az én jókedvemet, valamit, hogy társadalmi emelkedést jelent számára, hogy felmentem hozzá. Elszomorodtam. De ö

:ett: — Na, ezt ügyesen ndta —, most kényelembe tob így, mint a legkényel- í? Most nyugodtan heve- mezőnl — Csodálatos mó- :n otthonosan éreztem maim volna, milyen terrné- elyzet, amiről egy fél órá- ini sem tudtam volna, de s biztonságos helyzetemből tonságossá, hogy ő a pap- evetve mondtam: — Úgy jmelődaru! — Ügy éreztem ókoromban Varsányon az zött, akik erősebbek és lint én, hozzám képest ta- ! néha kedélyesen lehetett rnyékban, a kert végiben félben. Ilyenkor, valőszínű- latt, nem vadultak és nem négis csodálkozva néztem- Mint egy emelődaru? — ronikusba élesedő, kérdő ir emelődarut dolgozni? — olyan. Ilyenkor, ha elko- tenor mélyebb baritonná

Duna-parton — feleltem.

— Az kotrógép volt — fe- nolyan —, de azért lehet,

csókolni kezdett, és megindult a védekezés, odaadás, visszatáadás, és végül az 6 kérdése, gyöngéden, biztatón, kedvesen és némi humoros bosszankodássál: — Mért nem akarod te azt? — Zavarba jöttem. Mire is hivatkozhattam volna? Gyerekkort elképzelésekre házasságról, nászúiról, gyerekszoba-berendezésről — ragaszkodásra ezekhez az elképzeléseikhez? Éreztem ezeknek szégyenteljesen kicsinyes, földhöz ragadt voltát az ő szenvedélyéhez képest, de az enyém mégis kushadt a félelem szintén ősi erejű korbáossuhogásal alatt. Hozzájárult ehhez az ő előző megjegyzése, hogy társadalmi emelkedést jelent neki, hogy fölmentem hozzá. Aztán be is csapott, hogy beteg. Ezek mögött a köválygó, óvatosságra intó képzetek mögött szűkült a rémület az ismeretlentől. — Félted a szüzességedet — állapította meg Attila, és hiába hazudtam, hogy nem, ez hülyeség, csak félek — és löktem el —, érezhette, hogy így van. A nagy feszültség félelem és vágy közötti — hiszen közben szerettem volna megcsókolni a nyakát, de nem mertem, csak ő csókolta az enyémet — vagy mi volt az, ami sírásra fakasztott? Talán az ő szidása is -éppen azért, amit addig általában helyeseltek környezetemben és az ellenkezőjét tilosnak tartották és végtelenül veszélyesnek, olvasmányaim is, a Faust-i tói kezdve, csak erre oktattak? Illetve nem is szidás volt, de elítélőnek éreztem a hangját, kemény bírálatnak éreztem, amit mondott, megszégyenítő leleplezésnek, hogy kicsinyesség bélyegzi azt, ami, hiába, erős volt, mint minden igazi félelem. — Mi lesz ebből? meddig fog ez így menni? Hiszen engedni nem tudok — éreztem. Szüleim a háttérben erősebben fogtak, mint ő, aki jelen volt. Sírni kezdtem. Talán csak sajnáltam magamat, hogy nem tudok engedni. Csudálkozva elengedett. Ültem az ágy közepén, és kezem fejével törülgettem ömlő könnyeimet.

— Kisgyerek vagy még, na, gyere ide — mondta megjuhászkodva, gyöngéden, de ahogy karjába vett vigasztalni és vállára hajtottam a fejemet, hogy megnyugodjak, újra kezdődött az egész. Üjra és újra megpróbálkozott velem, mindenféle módon, ölelkezve, csókolózva, de nem hagytam lehúzni magamról a ruhát. Dulakodni kezdtünk, végül is bevágta a fejemet a rézágy korlátjába. Ettől ő maga is megijedt, megadta magát.

Felült, összeszedte magát, és komolyan felém fordult megint. Fojtott hangon, de őszinte, meleg érdeklődéssel kérdezte, kíváncsian: — Mondd meg nekem, mért jöttél akkor ide? — Azt írtad, hogy -beteg vagy — nyögtem, és megmutattam az aszpirint. — Nyelt egyet, fölhúzta vállait és szemöldökét: — Tőrbe csaltalak volna? — kérdezte töprertkedve, de félmosollyal. — De hiszen ez szokás — morfondírozott —, így kicsit becsapni a másikat, ügy, hogy azért az is tudja, hogy másról van szó, mint -amit mond az ember. Mintha egy csésze teára hívják az emb.ert, tudja mind a kettő, hogy nem a csésze teáról van szó, legalábbis nem csak arról...

Még kissé ijedten kérdezte, meg fog-e dagadni a -fejem, ahol bevágta a rézkorlátba, észre fogják-e venni otthon. — Késpengét kell majd rászorítani, attól lelohad. — Fölkelt, lejött velem az Andrássy útra. A kapuban gyorsan felém fordult: — Nagyon kell vigyázni, hogy ne lássanak meg — kérdően nézett rám. Nagyon kibőgfött és gyűrött lehettem. Dühösen vontam fal a vállama-t: c— Tőlem mindenki gondolhat, amit akar. — A Vilmos császár út sarkán megveregette a vállamat: — Te egy nagyon derék lány vagy! — mondta őszinte melegséggel a hangjában. Vajon mért mondta ezt? Még ma sem értem.

*Vágó Márta a húszas évek derekán, majd a költő utolsó éveiben fontos és jelentős szerepet töltött be József Attila életében. Emlékiratában — József Attila —, amelyből a részletet is vettük, az évekig tartó mély emberi és szerelmi kapcsolat valamennyi eseményére, apró részletére kitér.

1 Idézet a Bevezető cimfi versből

2 Bécsi tartózkodása idején különböző alkalmi munkákból élt. József Jolán emlékezése szerint (Júzsef Attila élete 253—254.). volt szállítómunkás is.

:m hiszem az istent-4T

(József Attila emlékére)

■ítva,

:m rendjét:

ve-tónccai, ihéz lánccal

nyár.

iából.

Hat:

olt,

ormos bányász, ít

okot.

II

nézzed, csillag szőlldos, fehér tánc a földből...

elegem van, teremtőm, a zöldből... irgalmas légy, irgalmas és átkozz: virág hangján gyilkos jár a házhoz...

(2)

Már hetek óta, Attila - ezt el kell, hogy mondjam - , rosszul látok ...

mint a boldog gyümölcs, nyílni vágyok, és vérben a szemem ... én ellenkezem,

és lejárok zokogni hüs Dunához, meggyógyulok, a víz o vért lemossa, s nem írok többet, szemem ne rontsam, Attila, ezt el kellett, hogy mondjam.

(3)

(Én szeretlek, és nem hiszem az istent, csak úgy vagyok, mint más, mint te is, árva, én szeretlek, és nem hiszem az istent, igaz dudás mind a poklot járja.

Én úgy tudok hinni, mint o gyermek, mint boldog, akit szépsége igáz, én úgy tudok hinni, mint a gyermek, és nem hiszem, hogy istent marja láz.)

LIPCSÉT GYÖRGY: ÉN SZERETLEK, ÉS NEM HISZEM AZ ISTENT

(Kulcsár Ferenc József Attila-verséhez)

I0ZSEF ATTILA

A KORTARSAK SZEMEDEN

BÁLINT GYÖRGY: „Aki a vad valóság elől akar menekülni, az ne olvassa József Attila verseit ... Polgári értelemben vett vigaszt itt nem talál: de magasabb rendű vigaszt nyújthat az olvasónak az a tény, hogy akad néha nagy költő, aki a valóság borzalmainak beszámolója közben eljut a szépség legtisztább csúcsaira.

József Attila életében és költészetében megtalálunk minden korszerű és örök csapást, a legkietlenebb proletársorstól az elme összeros- kadásának kivédhetetlen rémségéig. Felölel mindenfajta szenvedést, társadalmit és egyénit, gazdaságit és szerelmit, tudatost és tudatlant.“ (...) /Pesti Napló 1938, jún. 17.)

BOLDIZSÁR IVÄN: (...) „Halálából újság- szenzációt csináltak, pedig az igazi szenzáció élete volt. Mindenki azt kérdezte, miért ölte meg magát, de senki sem érdeklődött, hogyan maradt egyáltalán idáig is életben. Hogy a hivatalos ország számára a szűk cirklinyílással vont körön kívül maradt, sajnos, érthető, sőt szükségszerű. Nemcsak a szegedi egyetemről zárták ki, de a nemzet egyeteméből is ki akarták rekesztení. Üldözték? Nem, vagy csak alig, kezdetben. (Egyébként a kor levegőjét csakugyan ő testesítette meg a legjobban.) József Attila, az új magyar irodalom egyik legnagyobb és legeredetibb magyar alakja a köztudatban nem volt sem magyar, sem költő. Ha egyáltalán hallották nevét, lezsidöbérencezték lekommu- nistázták. Versét more pa-trio soha el se olvasták. Magára hagyták mondanivalójával, rímeivel és pro-pagand-afüzetekbe illő nyomorával“. (...) fVálasz 1938. fan.)

THOMAS MANN: (...) „Ez a -hír igazán nagyon közelről érint, s kérem, adja át a halott körének, a Szép Szó fiatal íróinak mély részvétem kifejezését a veszteség fölött, amely Attila halálával őket s az ifjú magyar irodalmat érte. Már azért is fájdalmasan érint ez a gyászeset, mert hiszen annak Idején személyesen megismerkedtem a fiatal költővel, s értesültem tervéről, hogy hozzám intézett üdvözlő költeményét a színházban olvassa föl, amit a rendőrség nem egészen érthető módon meggátolt. Én azonban, éspedig jó német fordításban, olvashattam a költeményt, s nagy örömömet találtam benne, művészi örömet és személyeset is a barátságos érzületért, amely benne kifejeződött, s amelyben az ifjú magyar irodalom érzületének kifejezését láttam. Én is barátot veszítettem el tehát, mégpedig értékes barátot, s őszintén gyászolom öt.“ (...) (Szép Szó 1938. jan—febr.)

NAGY ISTVÁN: (...) „Be kell vallanom: néhány évvel ezelőtt nekem is nagyon idegen volt a verselése, s a külvárosoknak ma is idegen, idegen éppen azért, mert a szegényekről verselt... Lent nemigen értik a költőt, fent érteni szeretnék és sokkal többet követelnek tőle, mint amennyit a költő érzékeny lelke adhat. Ezért ment Gorkij önkéntes száműzetésbe népe közül éppen akkor, amikor a népnek óhajtott hatalom a nép kezébe került. Meg vetéssel s talán csalódva látta, hogy a szépnek hitt szegénység kezében nem a költészet irányítja a hatalmat, hanem a sokat ostorozott erőszak, de míg Gorkijnak megadatott a boldogság, hogy népe beérje őt, addig József Attilát leterítette a jogaiban egyre törpülő népének növekvő és látszólagos közönye. Népe nem nőhetett vele együtt, hogy meg is érthesse költészetét, s a költő megsejtette talán, hogy ő sem nőhet tovább nélküle. Már amúgy is aránytalanul túl nagy volt.“ (...) fKorunk 1938. febr.)

RADNÓTI MIKLÓS: „Talán ötszáz ember van a temetőben, munkások, Darvast, Veres Pétert, Major Tamást, Gobbi Hildát látom. Ömlik az eső, bőrig ázunk, az esernyőkről csordul a víz az emberek nyakába. Aznak a koszorúk, ázik Attila ezüstszínű koporsója. Gáspár Zoltán be szél, a Vándor-kórus énekel, s Rátz Kálmán is itt van a nyilasaival. Hisz valamikor sakkozott Attilával a Japánban. A vasárnapi újságok sem tudatták a temetés időpontját. A szervezetekben úgy látszik szétszaladt a hír, de ki értesítette Rátz Kálmánt? Az újságok émelyítően ke gyeletesek.“/Naplójából 1942. máj. 3.)

IAz idézeteket a Kritika egy korábbi, József Attila-számában megjelent összeállítás ból vettük.)