Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-13 / 15. szám
■ (Dúdor István tusrajza) K edves Uram, a Szép Szó elsiő számának első és második kiadása közt kelt megtisztelő szemrehányásaira van szerencsém a következőkben válaszolni: 1. Azt állítja, hogy célkitűzésünk a hitetlenség terjesztése. Téved, ön a hitetlen, ön hangsúlyozza, hogy katolikus. Tehát nem hisz a buddhizmusban, a mohamedánizmusban, a protestantizmusban, a pogány mithológiákban, nem hisz a szocializmusban és a természet- tudományokban, nem hisz a demokráciában, s így valójában nem hisz a tekintélyekben sem. Ezenkívül, mint leveléből látható, nem hisz azoknak a katolikusoknak elgondolásában sem, akik Belgiumban, Németországban, Angliában és másutt kifejezetten demokratikus és a mi „hitetlen“ humanizmusunkhoz nagyon hasonló szellemű társadalmi átalakulástól várják erkölcsi felfogásuk érvényesülését. Csak véget nem érő felsorolással lehetne néven nevezni, hogy mi mindenben nem hisz — ön. Én hiszek. Marx azt írja: a vallás az emberi lényeg megvalósítása — képzeletben, mert e földi siralomvölgyben (melynek katonai térképe az osztályok, népek, fajok, nemek és nemzedékek elnyomását és kizsákmányolását tünteti föl), az emberek nem fejthetik ki igazi mivoltukat, s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül. Látja, ilyen „hitetlen“ alapon hihetek én az 'összes vallásokban, az Önében is, anélkül, hogy ellentJÓZSEF ATTILA mondásba kerülnék magammal, s az értelem megvetésével önmagamat és önt lebecsülném. Mert, ugye, önt is becsmérelném az értelem tagadásával, hiszen ön természetesnek tartja, hogy értelmes mondatokban szóljon hozzám s én értelmes mondatokban válaszoljak. Azt hiszem, megsértődne, ha röviden értelmetlen fickónak nevezném — miért kívánja hát, hogy értelmetlen fickónak jelentsem ki filozófiai terminus technikusokkal? 2. ön azt írja, örömmel olvasta néhány olyan versemet, mélyekben megnyilatkozik az igazi bűntudat, s most mégis megmaradtam hitetlennek. Kedves Uram, én hiszek az eredendő bűnben és ezért vagyok híve a tudományos szocializmusnak. Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondoskodása folytán. A gyermek sír, mert fáj a hasa — megfenyegetik tehát, hogy ne nyafogjon örökké. A földiáién parasztság, a munkanélküliek milliói szervezkedni próbálnak, •hogy sorsukon javítsanak, mert képtelen nyomorban élnek — megfenyegetik tehát diktatúrával őket, hogy ne zavarják a rendet. Az ilyen fajta bűnök igen könnyen ímegszüntethető'k pl. azzal, hogy nem jár büntetés értük. Az ilyen bűnök ellen lehet és kell küzde- nünk — mégpedig a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal. Az emberiség, egész történelme folyamán, ilyen módon küzdött a bűnök ellen. A rabszolgaszökés, a jobbágyköltözés bűnét azzal szüntette meg a társadalom, hogy nem büntette; azzal, hogy megszüntette a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A másikfajta az a bűn, melyet akaratlanul elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk. Az ilyen bűn ellen nem elég nem-büntetéssel küzdeni, az ilyen bűnt kifejezetten meg kel) JÓZSEF ATTILA bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani, maga is bűn. A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség. Ez ellen a bűn ellen bizony nem lehet másként cselekedni, mint küzdeni égy olyan társadalmi rendért, termelési módért és elosztási szervezetért, melyben az emberek köny- nyebben megbocsátanak egymásnak. Ne feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályositja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi 'lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az emberek fiai. 3. ön a rend eszményéért lelkesedik, de valójában a rendi államra gondol, önnek azonban, ki az erkölcsi szabadság álláspontjáról szemlélődik, tudnia kell, hogy a rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát, ön — általában — azt veti szememre, hogy megfeledkezem az örök eszményekről. Ezt a tévedést is helyre kell igazítanom. — Az örök eszményekről ön feledkezik meg. A rendi állam bizonyára nem örök eszmények megvalósítása — hiszen nem sok köze van az emberi szabadság, egyenlőség és testvériség eszményeihez, ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények az észt istenítő francia polgári forradalomnak bálványai. Felhívom a figyelmét arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember. Gondoljon arra, amit föntebb mondottam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben. Én, mint „hitetlen materialista“ azon iparkodom, hogy ez a lényeg, ezek az eszmények, ha másként nem, hát fokról fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is, hogy pl. a közigazgatás és a termelési mód irányitó elvévé legyenek. S ha ön isteni eredetűnek tekinti a magántulajdont, nevezetesen a termelési eszközök magántulajdonát, arra kell figyelmeztetnem, hogy a magántulajdon megszüntetése is isteni eredetre vall. Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata — hiszen valamikor az apának magántulajdonai voltak gyermekei és gyermekeinek anyja egyaránt. 4. Végül ön e lap címét kifogásolja. Szép Szó — e kifejezés az ön szemében játékká „alacsonyít- ja“ gondolatainkat az „erkölcsi megújhodás korában“. Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek 'öröme. Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szivem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek. A diktatúrák légkörében divat „szép szónak“ becsmérelni a szellemi humanizmusnak minden 'megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra, s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. „Szép szó“ magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésiünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot. Fogadja köszönetemet, amiért mindezek elmondására alkalmat adott. M ásnap délben, miután Erdős elment, szobalányunk egy oédulát adott át nekem. — Valaki hozta — mondta aggodalmasan. Egy névjegy volt Attilától, pár sorral. Kéri, keressem fel, beteg, nem tud sem telefonálni, sem hazulról elmenni. Meghökkenve néztem a cédulát, a címe is rajta volt: Andrássy út 6. Tűkön ültem ebédnél. Alig vártam, hogy szüleim pihenőre térjenek. Újra elolvastam a cédulát, és csak ennyit gondoltam: úgyse tudok most másra gondolni, csak rá. Aszpirint raktam a táskámba, és elrohantam. A ház előtt kissé haboztam, fölszaladtam a lépcsőin, a névjegyet kezembe szorongatva a címmel, valami olyat gondolva, hogy ezzel kell majd igazolnom magam rokonai vagy a személyzet előtt, hogy beengedjenek (hozzá. Végigmentem a gangon a harmadik emeleten, megálltam a kis udvari szoba nyitott ablaka előtt. Bent a csöpp szobácskábán, a nagy rézágy tetején, teljesen felöltözve, hirtelen felült Attila, és ebősen hu- nyorgatott, ahogy szokott, mikor nagyon törte a fejét. — Hát neked mi bajod van? — kérdez tem színlelt könnyedséggel mosolyogva. — Gyere be — integetett hevesen —, majd elmondom. — Beléptem a konyhába, és a magam számára ^ is meglepő fölénnyel és nyugalommal köszöntem az öregasszonynak, aki ott motozott. Az öreg nő csöndesen visszaköszönt. — Az ajtó nyitva állít Attila felé, akii odaszólt neki: — Mondtam magának, hogy talán jönni fog valaki. — Igen, igen, már megyek is ki innen — felelte az öreg néni, és összecsapta a kezében levő munkát. Közbe akartam szólni, hogy miattam ne hagyja abba az istenért, de Attila rám szólt az ágyból, hogy jöjjek be. Átmentem a konyhán, átléptem a küszöböt, és máris a nagy réz- ágy előtt álltam. Oly csöpp volt a szoba, hogy tele volt vele. — Be kell csukni az ablakot — rendelkezett Attila. Ügy fogadtam ezt, mint egy beteg rendelkezését. Talán bántja szemét a fény, azért hunyorog — gondoltam. Szó nélkül odamentem az ablakhoz, és becsuktam, fehér függöny volt rajta. Közben az öregasszony összekapkodott valamit egy szakajtóba, és bement a lakásba. — 'Csukd be az ajtót is — kérte Attila és a tekintete könyörgött. Megmagyarázta, hogy az öregasszonynak utcai szobája van bent, nem kell sajnálni. — Becsuktam az ajtót. Körülnéztem valami ülőalkalmatosság után, de nem volt. Attila a paplanra mutatott, hogy üljek oda. Ez egy kék selyempaplan volt (tehát akkor volt „azúrkék paplana“1), amit a nővérétől hozott el. Azt is elmagyarázta, hogy közel laknak a Vilmos császár úton, és hogy ez egy jobbfajta ágyrajárás, amire berendezkedett. De jobb így, mint a sógoránál lakni. — Ágyrajárás? — kérdeztem. — Éjjel más alszik itt? — Nem, azt mem — rázta a fejét —, de nincs más bútor ebben a szobában, mint az ágy. Én magam kitakarítottam, kértem a nénitől vödröt, adott mindent, ablakot is mostam. Körülnéztem. Ragyogó tisztaság volt. Különben már a konyhában is az volt. — Ablakot mostál? Te? Hisz beteg vagy! (Gyorsan megnéztem a lábát, tudniillik azt képzeltem — mi baja történőt elütötte egy zottan járt i influenza töa aszpirint. Szí rekhez sem U szóltam.) Mo deztem újra. ta nagyon la Sággal, némi sollyal. Éppé a táskámból, emelt, átcsús Egyszerre est lettem a pa; Diadalmas; megcsinál tan helyeztelek, mesebb karc részhetünk, i dón egyszerr gamat. Csőd szeles neken val előbb m< ehelyett kén] (amit az tett lan alatt fé emeltél át, m magam, min unokatestvér ügyesebbek ^ pasztáit vilái velük hűsölr vagy a jégv leg e meleg ijesztgettek, le, rézsűt At ismételte, s: hangján. — ] kérdezte azt molyodott, a vált nála. — — Homokot lelte még mi KULCSÁR FERENC ÉN SZERETLEK, ÉS (1) szürke hideg; felsírom legb Mi áttörte már arcod mit emeltem arany csontvázát s homlok márványterét, öltöztetné, jaj, a képzelet: végső tővis-S volt és eljövő És megyek te időt rakna rája. síneken át, b Borítsa látomás, szememnek látomása. homlokodról forgok: Izzó vörössel szőrt, őrülten, dúsa te elfedett, főldevő, te termő, Csörren, segl szemérmetes, Elfutó szarvé oranytengelyen agyunkat, arany vilóg-á ki pörgeted, emeled nyomod kere halálban, istenben, vérben teveled. őszi erdőt jói s eltűnők tár Tengersok, jaj, csitulj, elcsitulj! mint tiszta, k Megbirkózók veled. csonttá szép Legyűrlek, jaj, úristen, itt micsoda bérc kell, nagy Proletá gyönyörű hit. Mindig az a a kormos szé Késsel járom az eszmélő, én is odaoml szürke kőkorszakot, földre, ahol r mint csődör, amely vérrőg-homlo ínyébe harapott: úristen, te k nekifutva vérzem át a tájat. arra tekints, csontra-szépült Fiú, magas Proletár-Lak. álmot, rende Nyelvet öits, Gyémánt-öbölre, farkas, magadhoz Írj elbolyongok, és vonítva, táltos, (1936)
