Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-13 / 15. szám
K eskeny hegyi úton robog velünk az erdei munkásokat szállító autóbusz Brezová pod Bradlom községből Periská felé. A gyakorlott gépkocsivezető könnyen veszi az éles kanyarokat. Fellélegzünk, amikor a csend világában kedves emberek, erdészek, erdőgondozó munkások fogadnak. Szinte egyszerre akarják elmondani, milyen változásokat hajtottak végre ebben a szép völgyben az elmúlt esztendőkben, milyen mértékben sikerült helyrehozniuk az ősök bűnét. Szavaik nyomán megelevenedik előttünk a múlt. A XVI. században pásztorok kövér nyájai legeltek a 'hegyvonulatok lejtőin. A környékbeli lakók fejszéikkel könyörtelenül irtották az erdők anyját, a bükkfát, mert alatta nem nőtt elég nagyra a fű. A juhok éles patái pedig addig sebezték a fű gyökérzetét, amíg a növényzet teljesen ki nem pusztult. Az erdők után a legelők is eltűntek a lejtőkről. Szakemberek becslése szerint kétszáz-kétszázötven évvel ezelőtt már kopár hegycsúcsok meredtek az ég felé. Ezért 1879-ben Mária Terézia törvényt adott ki az erdők védelmére és az újraerdősítésre. A törvény alapján juttatott pénzösszegek megtették hatásukat, mert az 1886-tól 1905-ig terjedő időszakban a környéken 14 hektáros területet fásítottak. Később azonban évtizedek múltak el, és senki sem törődött a porladozó sziklákkal. Az erózió hatására sziklagörgetegek gurultak le a völgybe. Csákányok kopogásától csak akkor lett újra hangos a völgy, miután 1952-ben kormányrendea sziklával. Egyre lejjebb eresztik gyökereiket, hogy megmaradhassanak. Meg-megzörren az avar, őz, szarvas iramodik tova, jelezve, hogy a valamikor sivár területeken újra zajlik az élet. A szakemberek ismét magyarázatba kezdenek. A hosszú lejáratú program szerint először tűlevelű fákat ültetnek, aztán kiritkítják és közéjük lomblevelűeket ültetnek. A vegyes erdők előnye, hogy a lomblevelűak állandóan javítják a talajt, mert lehullott leveleikből komposzt, tápanyag képződik, s így gyorsabban növekedhetnek a tűlevelűek is. Egy üdezöld fenyőligetbe érkezünk. Itt már elég vastag a termőréteg. A fák ritkítását is megkezdték már, hogy megvalósíthassák az elképzeléseket, visszaállíthassák a természet rendjét. Óriási munkát vállaltak magukra az erdőgazdaság dolgozói. Fokozatosan 270 hektár területet újraerdősítenek. Szinte újjászületünk a hegyi túra után. A jó levegő, az emberi akarás eredményeinek szép példája mindany- nyiunkat fellelkesít. A rögtönzött tábortűz mellett történeteket, epizódokat mesélnek. Azoknak az embereknek munkájáról szólnak, akik éveken át verejtéküket hullatták a kietlen szikla- rengetegben. Fel-felnézünk az erdősített részekre és jólesően nyugtázzuk, hogy újra ózont lehelő erdők borítják az egyes hegyvonulatokat. Jól érezheti itt magát az ide látogató turista, de a szél azokhoz is eljuttatja a friss erdei levegőt, akik a környékbeli falvakban, városokban laknak. BÁLLÁ JÓZSEF kodnak ezek a hegyoldalak. Facsemetéket, tápanyaggal dús földet kellett ide hordani, hogy meginduljon az élet. Valamit javult a helyzet, amikor a teherhordásra már használhatták a drótkötélpályát. A dolomit kőzet nehezen adta meg magát. A facsemetéket táp- kookákba ültették és fóliába csomagolva helyezték el a sziklatörmelékek közé. Utána még humuszt raktak köré- jük, hogy minél hamarabb gyökeret eresszenek. Lépfen-nyomon meglátszik a nagy erőfeszítések eredménye. Bo- huslav Petroviö, aki feleségével együtt lakik lent a völgyben, mondja, hogy a kiültetett fák szinte mind megfogantak. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy évente mintegy 700—800 millimé- ternyi csapadék hull a sziklákra, tehát ha van tápanyag, akkor növekedhet a fa. Minden kanyarban körülnézünk, nézegetjük a foltos hegyoldalakat. Egyes részeken már sűrű erdő zöldell, más részeken még a facsemeték küzdenek let alapján vették tervbe az erdősítést, mintegy 270 hektáron. Vendéglátóink az ezt követő Időszakról meséltek, amikor elindultunk az egyik hegyoldalon felfelé kanyargó ösvényen. Az újrakezdés nem volt könnyű. Ezért a Pieätanyi Erdőgazdasági Üzem vezetői segítséget, tanácsot kértek a Zvoleni Erdőgazdasági Kutatóintézet szakembereitől Is. Akkoriban Pavel Tranőík mérnök fáradhatatlanul járta a Periská hegyvonulatalt, és javaslatai alapján megszületett a döntés: „teraszokkal kell tagolni a lejtőket és erdei fenyővel beültetni, később pedig meghonosítani a lomblevelű fákat is“. Részletes munkatervet dolgoztak ki, de az indulás nem volt könnyű, /öze/ Huni mérnök, a Nyugat-Szlovákiai Erdőgazdasági Vállalat igazgatója, és Ján Tadial mérnök, a Piesfanyi Erdőgazdasági Üzem igazgatója a kezdeti nehézségekről többször is beszélt csoportunknak. Gigászi küzdelemről tanús...és ilyen ma (CSTK-felvételek) MESÉLŐ, HEGYOLDAL AZ UTOLSÓ (?) BODROGKÖZI „OLAJFORRÁS“ Pista bácsi kikapcsolja a szerkezetet. Biztos, ami biztos (A szerző felvétele) Bolyban (Bol) járva Keme- csey Béla, a helyi efsz üzemgazdásza egy ósdi, vakolathí- jas szürke épület felé invitált. — Érdemes megnézni — mondta, s amíg odafelé ballagtunk, nem volt hajlandó elárulni róla többet. — így érdekesebb lesz — intézte el a választ. Az épület körvonalai a télutói sűrű ködből alig akartak előbújni, de amikor egy hají- tásnyira lehettünk tőle, már jól látszott, milyen rozzant. Több száz éves lehet a malom. Pontosabban korát — amint az később kiderült — az ott dolgozó emberek sem ismerik. Nem őröl, nem darál már, de azért nem egészen kihalt. Mostanában az épület észlaki végében halk zaj pótolja az egykori malomzúgást. A messze környék utolsó olajütőjének a zaja. Az ideiglenes lépcső fölötti ajtón az ember egy szokatlan gépezetű, sötét helyiségbe jut. Padlózata olajos, a levegőben napraforgóolaj jellegzetes illata terjeng. Az érkező elsőnek a végterméket láthatja, amint a présből sárga érben csordogál a vödörbe. Az előzmények egy-két lépéssel beljebb történnek. Nem nagy helyen, hiszen a három munkásnak csupán egy talpalatnyi terület jut a mozgásra, a többit a vastag,, olajos porréteggel belepett eredeti berendezés foglalja el. Jobbról a napraforgó magjának tisztítását végző szerkezet, amelynek a rangidős Dickó István a kezelője; a keskeny sötét ablakocskákkal határolt sarokban gőzölgő kemencefélénél Zdibák Dezső a „pergelést“ végzi, s a bejáratnál levő présen Füstös János dolgozik. — Pista bácsihoz menjen, ő a vezetőnk — kiabálják a kis üzem legénységériek fiatalabb- jai, s hogy a zúgásban érthetőbb legyen szavuk, fölfelé mutatnak, az állványos szerkezetre. Bemutatkozunk, s miután elmondom, hogy nem napraforgót hoztam, Dicíkó István int, hogy érti, majd visszalép a zakatoló géphez és lenyom rajta egy kart. — Inkább kikapcsolom, mert ez olyan rozoga, hogy nem lehet felügyelet nélkül járatni. Még szétrázódna —• emeli derült arcát a rostákat hajtó lassuló kerekes szerkezet felé. — A jó ég tudja, hány éves ez, talán még az őskorból való — jegyzi meg viccelődve. A présgép fején egy felirat van: Majerszky Barnabás Gépgyára Nyíregyházán (103. szám). A plasztikus betűk jól olvashatók. Szerintük az olaj- ütő múltjának kutatásakor ebből lehetne kiindulni. — Kinek van ma arra ideje, hogy utánanézzen? Fontos, hogy megy. Hogy meddig? Lehet, holnapig, még egy hetet, esetleg egy évet, aztán... Kiapadóban van Bodrogköz utolsó „olajforrása“. — Sok a baj vele, de eddig sikerült megjavítgatni. A 'beszélgetésre ott terem Bodrogi Sándor agronómus is. Nem véletlenül, hiszen ő végzi az olajütő könyvelését, ő veszi át a „nyersanyagot“ és adja ki a terméket, így ebből kifolyólag naponta benéz a „malomba“. A környék egyetlen olajütő- je már csak a téli hónapokban dolgozik és nem éjjel-nappal, minit valaha, hanem naponta csak 8—9 órát. Régen a napi teljesítménye elérte az 1200 liter olajat is, ma 200 liter csordogál ki a présből. Persze, ilyen lassú ütemben is elvégzi feladatát, hiszen a szállítmányok egyre ritkulnak. A bodrogközieknek, s a környékbelieknek Is ízletes olajat teremt az asztalra. Négy koronáért literjét. A pogácsa viszont marad a szövetkezetnek. Jó takarmány, s azonkívül a halászokat is érdekli, mert amint mondták, megy rá a hal. Diokó István 66 évével már nyugdíjas, de a malomba szívesen jár dolgozni. Érthető, hiszen már 15 éves korában is az olajütőben segédkezett. Utána kihagyott egy időszakot, de már évek óta telente újból ezt csinálja, csak annyi változással, hogy most ő a „mester“. Rendszerint ketten segítenek neki. Az idén két traktoros töltötte vele a telet. Érdemes-e? Igenlő választ kaptam. S az Indoklás: — Naponta 3—4 mázsa pogácsa dúsítja a szövetkezet takarmánykészletét, néhány korona befut az előállított termékért, s azonkívül sok-sok konyha, sok-sok család asztalára jut a friss, zamatos étolajból. A gépeket hajtó villanymotor fogyasztása kicsi, a pörköléshez sem kell vásárolni a tüzelőanyagot, mivel a mag héja kitűnően ég, az melegíti a katlanokat. A rövid beszélgetés után Dickó István vette a maggal tele dézsát, s mielőtt a garatba öntötte volna, ismét odalépett a szíjtárcsákhoz, megemelt egy kart, és Bodrogköz utolsó olajűtője egyre erősödő zakatolásba kezdett. A hangos gépmoraj mintha a hagyományokat, a múlt hasznos dolgait veszni hagyó jelennek szőlt volna figyelmeztetésként. KI tudja? A gépszíj futása gyorsult, gőz ült a katlanokra, s a prés csapján táncoló aranyszínű, illatos cseppeket magával vitte a vödörbe csordogáló vékony olajér. GAZDAG JÓZSEF I860. IV. 13. N in 6 Ilyen volt a hegyoldal 1956-ban
