Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-06 / 14. szám
A világnak aligha van még egy olyan gyakran emlegetett része, mint Indokína. Évekig fokozott figyelemmel kísértük Vietnam népének honvédő harcát az amerikai agresszió ellen, és Kína támadására ugyancsak odafigyelt a világ. Újságírók százai érkeztek Kambodzsába is Pol Pót diktatórikus rendszerének bukása után, hogy papírra, filmvagy magnószalagra rögzítsék az ottani változásokat. A haladó eszmék elsöpörték a hatszázéves monarchiát, röpült világgá a hír 1975-ben Laoszból. Azóta is csaknem' naponta hallunk erről az egzotikus országról. Idehaza bel- és külpolitikai újságírók egyaránt foglalkoztak e három országgal Gustáv Husák februárban lezajlott indokínai körútja kapcsán. A Csehszlovák Televízió különleges stábja már jóval a látogatás előtt tudósított Vietnamból, Kambodzsából és Laoszból. Ennek a stábnak az operatőre Eudovít Müller, a bratislavai tv-híradó munkatársa volt. — Mikor és hogyan utaztatok Indokínába? — Január íregyedikén repültünk Prágából Hanoiba. Ott csupán egy éjszakát töltöttünk, másnap Kambodzsába repültünk, ahol éppen a felszabadulás el- só évfordulóját ünnepelték. Itt készítettük az elsó riportokat. — Egy évvel a Pol Pót rezsim bukása után milyennek láttad Kambodzsát? — A borzalmakat nem olyan kOnnyfi és egyszerű feledni. Az embereken és az országon egyaránt meglátszik még, hogy komoly megpróbáltatásokon mentek át. A főváros, Phnom Penh, még nagyon üres ahhoz, hogy nagyvárosi életet élhessen. Ami viszont lényeges: naponta térnek Ide vissza az egykor elüldözött lakosok. Mi az ünneplő, feldíszített Phnom Penht láttuk boldog emberekkel és katonai díszszemlével. Ez utóbbi nagy dolognak számított, tudniillik a nyugati sajtó már jóval előre megjósolta amolyan mallclózus hangnemben, hogy Kambodzsa nem lesz képes fölállítani hadseregét az évfordulóra. A világ minden tájáról jártak ott akkor forgatócsoportok. Találkoztunk kubai, szovjet, NDK-beli, svéd és japán tévésekkel. Egységes véleményünk szerint; az egy év alatt nagyot lépett előre Kambodzsa. Ezt bizonyítani sem volt nehéz, mert voltak olyan felvételeink, amelyek Pol Pót bukása után közvetlenül k észül — Milyen a helyzet vidéken? — Röpülőbői nézve: a vidék szorgos kezek munkájáról árulkodik. A termőföld jól gondozott, állapíthatja meg az utazó. Viszont, ha a földről szemléli ugyanezt, akkor már azt is láthatja, hogy milyen erőfeszítést követel ezeknek a földeknek a megművelése. Pol Pót tudniillik lezüllesztette a mezőgazdaságot is úgymond a faekéig. Az öntözőberendezéseket és a csatornákat szétrombolták, használhatatlanok. Gépek, motorok sehol. A villanyerőművek ugyancsak hasznavehetetlen állapotban vannak. A fő mezőgazdasági termék Kambodzsában a rizs volt, és ma is az, tehát egy vízigényes növény. Elgondolhat— A hathetes ott-tartózkodá- sunk során amire én fölfigyeltem, az a hagyományokkal és a népi kultúrával kapcsolatos. De Laoszt fejlettebb országnak találtam Kambodzsánál. Itt például a mezőgazdaságban értek el figyelemre méltó eredményeket. Halastavakat, jól megművelt földeket láttunk A fokozottabb iparosodás lehetőségét most biztosítják erőművek építésével. Vtentianéban a repülőtéren várakoztunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy milyen jól kihasználnak itt minden négyzetméter termőföldet. Ahová csak néztem, mindenhol zöldség. Az egyik röpülőtéri tisztviselőtől tudtam meg, hogy Kamerával Indokínában EGY OPERATOR visszaemlCkezEsei tek a városról. Ezekkel állítottuk szembe a főváros mai képét. — Mégis milyen Phnom Penh ma? — Tipikus trópusi nagyváros, amelyet nagyon elhanyagoltak. Igaz, ma már szemmel láthatóan épül újjá, de eltart még egy darabig, amíg teljesen rendbe hozzák. A épületek többsége nagyon rossz állapotban van. Egyes utcák szinte járhatatlanok az autóroncsok miatt. Megfigyeltem, hogy sok helyütt hiányoznak az ablakok. Kísérőnk magyarázta el, hogy a megbukott rendszer képviselői távozáskor mindent elraboltak, amit csak lehetett. Az ablakokat is kiszerelték és magukkal vitték. Építészeti szempontból Phnom Penhben az alacsony építészeti forma, a villanegyedjelleg uralkodik. Az utak állapota is nagyon rossz Kambodzsában. Amikor a hat hét alatt másodszor tettük meg az utat Saigonból Phnom Penh-be, autóval, a csupán kétszáz kilométernyi távolság egy egész napot vett igénybe. Jón Vrlík felvétele juk, milyen munkát kell végeznie a vidéki lakosságnak. Valaha Kambodzsa termelte Indokínában a legtöbb rizst. Ma behozatalra szorul. Egyébként a rizs átvette a pénz szerepét. Ezzel a terménnyel ma fizetni is lehet Kambodzsában. — Kambodzsát Laosszal a Mekong folyó köti össze. Mi az, ami az elmondottakon kívül közös a két országban? a légitársaság alkalmazottai gondozzák ezeket a földeket külön szövetkezetbe tömörülve. Kiderült, hogy még sertéseket is hizlalnak. — Merre jártatok íaoszban? — Sok helyen megfordultunk, falvakban és városokban egyaránt. A fő célunk mindig a riportkészítés volt. Így jutottunk el pl. egy nevelő- és gyógykezelő intézetbe, ahol egykori prostituáltakat és narkósokat kezeltek. Megdöbbentő volt látnom, hogy egy rosszul szervezett társadalom hogyan deformálhatja az embert .testileg és lelkileg. Tiszteletreméltó, hogy a mai Laoszban bátran szembenéznek a múlttal. Emlékeim közül szívesen idézgetem a szebbnél szebb pagodákat, amelyek mellesleg itt kitűnő állapotban vannak. De érdekességnek számítanak a vidéki házak is, amelyeket gyakran mahagóniból építenek. A főváros, Vientiane, viszont vidéki város benyomását keltette bennem. — fis vietnami élményeid? — Legtöbb élményem Vietnamhoz fűződik. Talán ott kezdeném, ahol mi is megkezdtük a forgatást, még januárban. Első riportunkat Langsonban készítettük. Ezt a várost a kínai tankok egyenlővé tették a földdel. A lakosság egy része is a romok közt lelte halálát. Ma tervszerű építés folyik Langsonban. Én is lencsevégre kaptam a legfontosabb építményeket, így az új híd építését Is megörökítettem. Több riportot forgattunk gyárakban, üzemekben. Hanoiban például egy gépgyárban filmeztünk. Az üzem érdekessége, hogy csehszlovák gépekkel van felszerelve. Ahogy az ottani munkásoktól megtudtuk, gépeinkkel elégedettek. Ugyancsak érdekes élményeim közé tartozik, hogy az idén kétszer ünnepelhettem az új évet. Először az európai szokásainkhoz híven január elsején, másodszor pedig Vietnamban, február közepén vettünk részt a holdújév ünnepén. Nem állhatom meg, hogy egy, az iméntivel szöges ellentétben álló élményemet is el ne mondjam. Hanoi utcáit filmeztem. A sürgés-forgást, a piacot, házakat és az embereket. Figyelmes lettem egy szembejövő riksára, amelyet egy húsz év körüli fiú vontatott. Az ülésen két kicsi gyerek ült, egy kisfiú és egy kisleány, őket filmeztem. Amikor mellém értek, megkértem a fiút, hogy kerüljön még egyet, legyen elég időm a részletes felvételre. Amikor fölszálltam a két kicsi mögé, hogy onnan is készíthessek egy felvételt, akkor vettem észre, hogy rám se néznek, tekintetüket mereven egy képzelt pontra szegezik. A fiú magyarázta meg, hogy a háború jelölte meg ilyen kegyetlenül a gyerekeket. RESZELI BÉLA S, Be kell vallanom valamit: nem tartozom a szenvedélyes, hogy úgy mondjam: mindenre kapható tévénézők közé. A televízióról azonban megvan a magam (külőnbejáratú?) véleménye. (Talán éppen ezért.) De miért is ne lenne? Hiszen a televízióról mindenkinek megvan a maga (különbé járatú, vagy a szomszédjánál, feleségénél, szeretőjénél, főnökénél nyíló?) véleménye. Ebben egyek vagyunk, még ha ezek a vélemények homlokegyenest ellenkeznek is egymással, vagy — gyanúsan hasonlítanak is egymásra. Mindenesetre jólesik megbeszélni, egyeztetni valakivel e néha bizony hfitlenke- dő, ám mégis hihetetlenül hűséges „pótélettársiink“-at érintő észrevételeinket, megjegyzéseinket, kifogásainkat. S erre, illetve, egyebek közt erre kínál kitűnő lehetőséget az a kis könyvecske a televíziózásról, amit a minap szinte egy szuszra végigolvastam, helyenként talán még nagyobb élvezettel és kíváncsisággal is, mint amilyennel a hébe-hóba „kiszúrt“ tévéműsora imát szoktam „fogyasztani“. Egyszer régebben egy mindenre- kíváncsi kérdőiv Foglalkozás-rovatába Karinthy Ferenc ezt írta be: Karinthy Ferenc. (Talán fölösleges is szaporítani a szót, hogy bármi más megjegyzés féligazság leit volna.) Erről a kis történetről jutott eszembe, hogy Galsai Pongrác Nézzük a tévét címmel közreadott „mfifajtalankodá- sait“ talán „galsaik“-nak nevezhetném a legtalálóbban. (Ha igaz ugyanis, hogy a stílus az ember, akkor ugyanez elképzelhető műfaj-ember vonatkozásban is.) Galsai „galsaijaí“, e kötetbe foglalt hosszabb-rövidebb szösszeneted leginkább az amőbákhoz hasonlíthatók: meglehetős tempóban változtatják „alakjukat“. Például ilyenformán: esszét (legalábbis azt hisszük, hogy esszét) kezdünk el olvasni, aztán a második sorban ráeszmélünk, hogy nem is esszé az, aminek az olvasásának nekiduráltuk magunkat, hanem ócska kis kroki, a harmadik sornál olyan érzésünk támad, hogy mégsem krokit silablzál- gátunk, hanem szabályos tévékritikát, a negyedik sornál kezdjük gyanítani, hogy mégsem annyira szabályos ez a tévékritika, inkább glosszaszerü, aztán felötlik bennünk még a tárcanovella, a műfajelmélet, az Interjú... s egy újabb sornyi műfajelnevezés, amíg rájövünk, hogy Galsai opuszai, noha csonkítás nélkül aligha lennének belegyömöszölhetők egyik-másik műfaj ProkrusZtész-ágyába, mégis tartalmazzák mindegyik műfajnak valamely elemét. Vagyis: bájosan — hadd ne mondjam: stílusosan — olyanok, amilyenek; irritálón könnyedek, szemtelenül szellemesek, galsaisan azok, amik. Csalafinta már maga a cím (adás) is: szerző nem csinál mást, csupán halálos egyszerűséggel rögzít egy tényt: Nézzük a tévét. (— így, egy feltételes .-tál a végén); ám közben (egy mondatvégi I lehetőségét sem kizárva) nyíltan provokál, cselekvésre serkent, felszólít: Nézzük a tévét/!). Galsai látszatra soha nem arról beszél, amiről beszélni kezdett, habár írásai végén azért mindig kiderül, hogy semmi lényegtelent, semmi oda nem tartozót nem mondott az előzőekben. Ugyanekkor kapitális egoista és szenvedélyes hipochonder ő — ezzel egyébként nem felejt el kérkedni egyik önvallomásos könyvének (Egy hipochonder emlékiratai) címében sem —, aki — vélnénk — másról nem is tud beszélni, csak önmagáról, ám az utolsó írásjelnél azért megint csak kiderül, hogy míg írásának tárgyáról minden lehetőt megtudunk, őróla magáról — a beszélőről — alig valamit. Véleményét, elgondolásait, ízlését nem kényszeríti rá senkire — sem a tévénézőre, sem a tévére; inkább csak — ahogyan mondja Vitrayról — „lábjegyzeteket, sőt cipősarokszéli megjegyzéseket fűz a dolgokhoz“. Korábbi könyvének imént idézett címét egy kissé átalakítva: egy (hippoohonder) tévénéző emlékiratait írja meg. Ha rajtam múlna, minden tévékészülék-tulajdonosnak a kezébe adnám Galsai kis könyvecskéjét; az ő „cipősarokszéli megjegyzéseiből“ az esténkénti televíziózás oltárán „áldozó“ állampolgár legalább annyit megtudhat mimdannydunknak e közös médiumáról, mint — saját magáról. Hacsak ez utóbbi személyről nem a legtöbbet. S lehet-e vajon egy könyvnek nemesebb feladata, mint hogy olvasóját ráeszméltesse — hacsak egy picikét is — a világra s önmagára (Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1979) (tóth I.) EGY TÉVÉNÉZŐ EMLÉKIRATAI GALSAI PONGRÁC: NÉZZÜK A TEVÉT IBM. ív. a. 14 ozsrn * M