Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-06 / 14. szám
ISM. ív. a. 15 Sok politikai viccet hallottam Izraelben. A legtöbb vilégszerte, Így az arab országokban is ismert. Ugyanazok a szereplők, a csattanó is hasonló, csak természetesen a hangsúly más. Egyetlen olyan vicc volt, egyik újságban olvastam, amelyet nem ismerhettem, mert sehol másutt nem mondhatnák el. Szólt pedig a következőképpen: Két Tel Aviv-i férfi beszélget a kávéházban. Szidják a gazdasági helyzetet, az adók növekedését, az áremelkedést és gondolkodnak, hogy mit kellene tenni. Az egyik váratlanul megjegyzi: „A legjobb lenne, ha megtámadnánk Amerikát. Elfoglalna bennünket és azzal minden megoldódna.“ Barátja néhány pillanatig hallgat, aztán felkapja a fejét: „De mi lesz, ha mi foglaljuk el Amerikát?“ A vicc csattanója A humor, még a legképtelenebb humor is valamilyen valóságelemet tartalmaz. Természetesen, a viccbéli háború valóban csak tréifa. Viszont a gondolkodásmód és főként a reagálás már nem az. A teljes igazsághoz tartozik azonban, hogy amikor a viocet, kifogyva a hazai készletből, egy ottani kollégának elmeséltem, nevetve mondta: „Ez 1973 előtti vicc“. S azt hiszem, tulajdonképpen ez ennek a viccnek az igazi csattanója. Áltáléiban megoszlanak a vélemények a legutóbbi, háromszor hatnapos arab—izraeli háborúról. Ott is, másutt Is. A fanatikusok azt mondják: Izrael győzött és ez a lényeg. Mit nekik Hekuba! Akár Amerika ellen is harcba mehetnének. A realisták viszont — a Jordánon innen és Tel Avivon túl is — tudják, hogy már csak pirruszi győzelmet arattak és az 1973-as háború fájdalmas történelmUpalttikai vízválasztó. A téma áttételesen szóba került akkor is, amikor a régi gárda egyik legismertebb vezetőjével, Rabin eximiniszterelnökkel beszélgettünk a Knesszet egyik fogadótermében. Azt kérdeztem Rabintól: miért a Begin-kormány s nem ő, vagy Golda Meir kötött elsőként békeszerződést? Rabin válasza túlment a kérdésen, tulajdonképpen az izraeli gondolkodásmód megváltozására te utalt. — Alapvetően két Oka volt. Közvetlenül a 73-as háború után a feltételek nem voltak megfelelőek a békekötéshez. Gondoljon arra, hogy 1949 és 1974 között, tehát 25 'évig 'egyetlen egyezmény sem született Izrael és az arabok között. Pszichológiailag mindkét oldalon meg kellett emészteni a realitásokat. Golda Meir, majd az én kormányom is, a szükséges előfeltételek megteremtésén dolgozott. A csapatszétválasztási egyezményekre gondolok. A másik ok: á helyzet alapvetően megváltozott. Az Egyesült Államok jelenléte a térségben megkönnyítette Begin számára, hogy engedményeket tegyen, pontosabban visszavonuljon a Sínai-félszigetről. Végül hadd említsem meg azt is, hogy Begin ellenzéki pozícióból semmiképpen sem fogadta volna el azt, amit mint kormányfő jóváhagyott. Milyen mértékben és milyen határokig? A hosszú fejtegetésnek tulajdoniképpen az a pasz- szusa érdemel figyelmet, hogy „meg kellett emész teni a realitásokat“. A mai Izraelben ugyanis mindenképpen az a kulcsprobléma: meg tudják-e emészteni, mármint a realitásokat, és milyen mértékben, milyen határokig, illetve milyen keretek közt. Ha arra a samariai utazásra gondolok, amelyen egy bibliaszakértő kísért a kormány sajtóhivatalának megbízásából, a kép egyszerűen elriasztó. Aron Pick úr a kocsiban hosszú előadást tartott — bibliai, nyelvészeti és szociológiai érvekkel — Izrael megkérdő jelezhetetlen történelmi jogairól. Ez a fanatikus gondolkodásmód jellemezte azt a fiatal iparművésznőt is, akivel a megszállt területen létesített új települések egyikén, Elon Morehben találkoztam. — Mindenekelőtt ez nem megszállt terület. Ez a vidék a történelem során mindig Izraelhez tartozott — mondta —. 1967-ben csak hazajöttünk. Ha a Jordán nyugati partvidéke megszállt terület lenne, akkor Tel Avivot és Jeruzsálemet is annak tekinthetnénk. Természetesen, nemcsak egy-egy magányos farkas tart ki változatlanul a Nagy-Izrael koncepció, a bibliai Izrael álomképe mellett. Chaim Korfu, aki a Likud-koalíció parlamenti frakciójának vezetője. A Knesszet s mint ilyen, Begin bizalmi embere, beszélgetésünk során a következő elméletet fejtegette: — Egyszer már hozzájárultunk ahhoz, hogy országunk területéből létrehozzanak egy arab államot. Ez Jordánia volt. A mai Jordánia ugyanis 1921-ben olyan területen feküdt, amelyet az angolok nekünk ígértek. Később mégis ezen a területen alapították meg Jordániát. Nem tiltakozunk. De elképzelhetetlen számunkra, hogy a mi kis földünkről újra és újra területeket követelnék egy újabb arab ország felállttá sához. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy ez a képtelen és tarthatatlan szemlélet, amely ködös ígéretekre és bibliai próféoiőkra támaszkodik, tehát ez a felfogás nem általános. Semmiképpen sem érdektelen persze, hogy éppen a kormánypárt képviselője hivatkozik rá. Ez sok mindent megmagyaráz. Ezzel szemben az is igaz, hogy a közvélemény nagyobb része és a különböző pártok többsége is a területek megtartása helyett a jövő elképzelhető feltételein gondol kodik. Két megközelítés A probléma megoldása — és ezt sem árt eleve tisztázni — természetesen nem ugyanazt jelenti az izraeliek számára, mint ahogy a teljes és igazságos rendezés ezt feltételezi. Shlomo Avineri professzor, a Rabin-kormáiny volt külügyi államtitkára a következőket mondta: — összefüggéseiben kell nézni a problémákat. Két megközelítésben is beszélhetünk róla. Az egyik: a válság egésze, az összes probléma megoldása — vagy egy szerződés, vagy egy konferencia összehívása útján. Ez az út nagyon utópisztikusnak látszik. Marad tehát a másik megközelítés, mégpedig az egyes problémák különválasztása és ezek külön megoldása. Ezt a lehetőséget sokan elvetik, mert nem old meg mindent. Ha ez igaz is, valójában megköny- nyíti a további utat egy igen nagy probléma, az egyiptomi—izraeli probléma rendezésére. A lényeg tehát az, hogy mi most egy folyamat kezdetén vagyunk. David Glas, a Nemzeti Vallásos Párt egyik vezetője Carop Dávidról így vélekedett: — Az egyezmény mellett vagyok, de szeretném, ha nemcsak Egyiptom és Izrael, hanem Izrael és a többi arab ország közt is béke lenne. Camp David nagyon fontos lépés volt a béke irányában. Haike Grossmann asszony, a Mapai parlamenti al- e'nöke a Camp David-i megállapodásnak egy másik oldalát emelte ki: — Ügy vélem, hogy a Camp David-i megállapodás nagyon pozitív. Mindenképpen az első lépés a közel- keleti béke útján. Hadd emlékeztessek arra, amíg Szadat nem jött el Jeruzsálembe, nem volt arab vezető, aki eljött volna, hogy békét keressen. Mondhatnám azt is, hogy Szadat volt az első arab vezető, aki elismerte Izrael állam létezésének jogát. Ezek a vélemények, álláspontok azt a látszatot sugallják, hogy Izrael valamiféle háborús trauma alól szabadult. Fennállása óta először van oka és joga a békére gondolni. A valóság természetesen nem ennyire egyszerű és nem ilyen egyoldalú. Izrael nem azért nem gondolt addig a békére, amíg Szadat el nem zarándokolt Jeruzsálembe, mert egyetlen arab vezető sem cselekedett hasonlóképpen. Amíg Izrael katonailag abszolút fölényben érezte magát és az Egyesült Államok egyetlen szövetségese volt a térségben, vezetői csak a háborúra és kizárólag a hadizsákmány megtartására gondoltak. Ahogy aztán fordult a kocka, közeledniük kellett a re jutásokhoz. Ezt megkönnyítette számukra, hogy Egyiptom kivált a haladó világból és szembefordult a térség progresszív erőivel. A lényeget egyébként rendkívül világosan a következőkben körvonalazta az Izraeli Kommunista Párt, a RAKAH egyik parlament: képviselője, Abraham Levenbraun: — Az utóbbi időben sókat beszéltek Izrael és az Egyesült Államok közötti katonai kapcsolatokról. Begin több ízben kifejtette, hogy ha az Egyesült Államok hajlandó, Izrael kész katonai szövetségre lépni. Egyébként itt azt mondják, hogy a kapitalizmus érdekében és a szocializmus ellen lépnek fel. Persze, úgy vélik, hogy ez a szerepkör expanzív politikájukat is segítheti. Természetesen sem a kormánypárt, sem a hivatalos ellenzék ezekről a problémákról nem beszél. Az egész rendezési folyamatnak megpróbálnak látszatot adni, mintha nem lenne több és más, mint az Izrael és szomszédai közti határok kialakítása. Ezzel függ össze az is, hogy e több ízben világháborúval fenyegető válság rendezéséhez elegendőnek tartják az egyik nagyhatalom, az Egyesült Államok közreműködését. — Miért ne?! Sok olyan térség van a világon, ahol Ijáike van, és a Szovjetunió nincs jelen. Ez Chaim Korfu Likud-párti honatya véleménye. De hadd idézzem Abraham Levenbraun kommunista képviselő álláspontját is: — Tartós és igazságos béke a Közel-Keleten nem képzelhető el a Szovjetunió részvétele nélkül. A tartós béke alapja pedig az, hogy elismerjük minden nép jogát a függetlenségre, beleértve az izraeli és a palesztin népet is. ÖNODY GYÖRGY (Folytatjuk! Ilyenek az új települések a megszállt területen Jeruzsálem — Úvúros fala |A szerző felvételei) « ar *
