Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-23 / 12. szám

1.

Fúrom magamat előre a sűrű ködben.

A lámpák mintha pislákoló csillagok lennének, olyan semmi a fényük kora hajnalon. A rádió most sugározza első, napi híreit, a kakas még vár a kukorékolással, a kiskapuk néhány porta előtt mégis megcslkordulnak.

Fél öt van, téli hajnal. Hétfő.

Léptek koppannak előttem, mögöttem, mellettem az úton: mégsem, látok senkit. Csak a rozoga buszmegállóban az első cigaretták parazsainál csillannak meg a szemek. Valami dünnyögés és válasz, majd befut az első munkásbusz. öt óráig még tizenkét rendes és különjáratnak kell érkeznie, öt és hat között még hat busz jön. Van, amelyikre csak egy, van amelyikre öt, tíz férfi is fölszáU.

Hat órára a közel ezer lakosú községet száznál több fiatal, idősebb, nyugdíj előtt álló férfi hagyja el. Pénteken jönnek csak vissza: kora este. Búcsúztatni se kedves, se hitvestárs nem jött ki.

H. Péter kőműves túl jár a negyvenen, középtermetű, borostás arcú. Azt mondják, koromfekete haja volt mindig, most meg, hirtelen őszül. Húsz éve kel hétfőn reggelente négy órakor s pénteken este fél kilencre ér haza. Három lányt nevelt föl, már mindegyik kiröppent a családi fészekből. Igaz, egyik sem oda, ahová ő szerette volna, meg nem is a megszokott úton-módon, de H. Péter nem sokat törődik a falu szájával. Nincs barátja, s az a két kolléga, akikkel együtt jár dolgozni, nemigen veszik maguk közé. Magányos dúvad lett belőtte, a sört is inkább otthon issza meg, mintsem a kocsmában; még a fu'tbaltpályáin is a pálya szögletére húzódik, ahol nem áll senki. Otthon is gyorsan bekapja, amit a felesége elé rak, aztán szalad az udvarra, mindig ott babrál valamit, csak ne kelljen bent lenni az asszonnyal. Igaz, meg kell hagyni, bár hétközben nincs is otthon, rend van a portáján. Minden olyan, mintha seregnyi szolgát tartana, akiknek egyéb dolguk sincs, csak a csinosítgatás, a tisztaság, a rend megőrzése. Valójában nincs szolga, csak hát az évek során H. Péter lett önmaga szolgája. Kicsit fura embernek tartják a faluban, suttognak a háta mögött, nagy ügyet viszont senki sem csinál belőle. A szomszédok, a kis utca népe tudomásul veszi a létezését, de csak mint árnyékot, aki nem sok vizet zavar, hát nincs is mit rótta tárgyalni.

— Beszélnék magával, ha volna hozzá kedve! — álltam meg előtte és nyújtottam neki a kezemet.

— Kedvem az éppen volna, csak időm nincs, és az is kérdés, hogy miről akar beszélgetni! — mondta, miközben megrágta a szája szélét és kezet csak ímmel-ámmal adott.

Megegyeztünk: délután, amikor a kertben a fagyos fűidet ássa, mehetek.

— Nézzen Ide! Jó erős vasból van ez az ásó; én is megemelek két zsák cementet, ha kell; elhiheti, van bennem erő, aztán mégsem enged a föld, alig tudom belenyomni... Nem is tudom, melyikhez hasonlítsam magamat: az ásóhoz vagy a földhöz.

A meggörnyedt ember erőlködik, de nem tágít: aprítja a föttdet ég közben beszél.

— Apám volt a legnagyobb kulák 1 faluban. Mondhatnék én róla magának oiírákat, szidhatnám, de mégiscsak az apám volt, hogy ott vigye a kórság... „Be ne állj a szövetkezetbe, mert szíjat hasítolk a hátadból!“... „Megélünk mi a magunk lábán is, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is!“... Hát ilyen ember volt, ilyeneket mondogatott nekem napestig. Én meg, hülye, hallgattam rá, aztán minek nézzen rám ... minek?! Aki beállt a szövetkezetbe, itthon maradt, úri dolga van, mert minden nap a családjával alszik, az asz- szony főztét eszi, nem bóklászik a kórságba. De engem elvert az apám kőművesnek, aztán, amikor meghalt, még a halálos ágyán is azt mondta: „Most már csak tarts ki, jó neked így is!“.

Nagyot köp, mint aki citromba hara- pot. Nem adnám sokért, ha tudnám, mire gondol, mit forgat a fejében ez a mindenre és semmire elszánt ember. Mérget itattak veié és még mindig azt köpködi. Húsz évvel ezelőtti íze máig megmaradt.

— A lányaim úgy nőttek föl, hogy őszintén nem beszélgettem el velük. A lakodalmukba majdnemhogy engem is csak meghívtak, mint egy vendéget. Az asszony, amikor a fizetés esedékes, rám szól, mintha valaha is eltettem

volna belőle, akárcsak egy koronát Is. Sosem kérdezte meg, hogy volt a munkában, mit csinálunk, mit építünk, milyen a koszt, nem unom-e még a kon- zerveket, a szalonnát, nem bújnék-e mellé hétközben is? Igaz, korábban, kezdetben ón sem nagyon kérdeztem őt, hogyan telt el Itthon a hét, mit csináltak, hogyan tanulnak a lányok, mert hétvégén fusizni jártam, csak éjszaka, a kislátnpa fényénél láttam a családot. Nem tudom, lehet, ha valamelyik hétvégén nem jönnék haza, nem is hiányoznék az asszonynak. Csak küldjem neki a pénzt, az a fontos. Hiába, így alakult az életem, a dolgokon már változtatni nem tudok, meg nem is lehet. Vagy jöjjek haza, most, álljak be a szövetkezetbe?!... Kinéznének az

szoknyája mellől. Ml csak akkor megyünk ki a szállóból, ha venni kell valamit, ha rendelt valamit az asszony, vagy nagy néha egy sörre a szemközti kocsmába. A várost számúinkra a munka hely és a munkásszálló jelenti. Innen a munkahelyig meg vissza Ismerem az utat, de bizony másutt eltévednék a városban. Pedig a tizenhatodik évet nyomom Z.-ben. Ebben a szobában lakom, ezen az ágyon alszom azóta. Itt csak a konyhai rezsó változott az évek során, no meg a portás. A kezdeti törzs- gárda nagyjából megmaradt. A fiatalok meg jönnek-mennek. Mire megismerné őket az ember, már nincsenek. No de, bontok egy sört, hamarabb eltelik mellette az idő. Mert ugye, arról van szó, minél előbb elteljen a nap, a hét, jöjemberek. Hát nem! Menni kell! Ezt mondta mindig apám is, és most már, ha nem mondja is, úgysincs maradásom.

2.

Munkásszállás.

Vacogó fogakkal lépek be a folyosóra. Meleg van, borzasztó meleg. Alsónadrágra, trikóra vetkőzött férfiak jönnek-mennek körülöttem. A konyha felől valaki elordítja magát: „Forr a víffz!

__“ Az egyiik szoba ajtaja hirte

len kicsapódik, inkább bácsikának, mint férfinak titulálható ember fut ki. Ketten a zuhanyozó előtt toporognak, időnként megzörgetik az ajtót: „No mi lesz már, mi is mosakodni szeretnénk, bújj ki vagy rád töröm!" Hátulról zene szól, ABiBiA-ék énekelnek, hol teljes hangerővel, hol suttogva.

Fél hét lesz.

Két fiatal fiú fényesre glancolt cipőben, a jobbik, téllkabátjukban megy el mellettem. A lépcsőház emeleti ablakából utánuk nézek: a sarkon lányok vártak rájuk. Egymásba karolnak, elvesznek a szürke, ködös sötétségben.

— Nekik még szabad — mondta később az egyik négyágyas szobában

M. Imre. — De a magunkfajta, a negyvenen túl járó már nem koslat asz- szonynép után. Vagy ha igen, csak az, aki otthonról is megszökne a felesége

jön a péntek délután két óra. Akkor indul az üzemi busz, ami hazavisz.

Már azt kérdezném M. Imrétől, amit ilyen helyen szoktak: jár-e a színházba, moziba. Mert ugye, divat lett a mun- kásember mindenáron történő széra- koztatása-nevelése. Minden áronl Megvenni neki még a jegyet is, aztán nesze, eredj művelődni! Arra meg senki sem gondol, hogy M. Imre meg a hozzájuk hasonlók a munkásszállón nem tartanak külön ruhatárat; ilyen öltönyt, olyan öltönyt, nyakkendőt, fehér inget, fekete félcipőt. Hogy M. Imrs hétfő reggel nem arra készül, hogy ő majd hétközben színházba megy, hanem, hogy tudják-e tartani a tervet, nem lesz-e anyaghiány miatt kiesés, hogy valószínűleg túlórázni kell, és ilyenkor csípős az idő, a pufajka alá elkel a meleg pulóver. Azt teszi be a táslkába, nem az öltönyt. Hogy a kis szekrénykéjében a színiházi öltöny el sem férne.

— Láttam a kiöltözött embereken, hosszú ruhás asszonyokon, hogy ügy mozognak, mint otthon. Tudták, hol a ruhatár, hol keressék az illemhelyet, kinek kell leadni a jegyet... És ők nyugodtan ücsöröghettek ott akár tfz, tizenegy óráig is, de nekem már reggel ötkor kelnem kell és egész nap az ég alatt dolgozni. Azán, tudja, szégyen vagy nem szégyen, de a tizenhat év alatt én még moziban sem voltam. El

ítélhet érte, de színház ide, mozi oda, én a munkámat még mindig becsületesen elvégeztem, ha kitüntetésekről volt sző, mindig engem javasoltak. Amit én megcsinálok, abban nincs hiba.

Szerda este van. A main kívül még egy éjszaka és pénteken este szinte kihal a munkásszálló. Csak azok maradnak, akiknek nincs hová menniük vagy épp itt akarják eltölteni a hétvégét. A többség rohan haza, megkötözve se lehetne itt tartani őket.

— Mondom — folytatja M. Imre miután nagyot kortyol a sörösüvegből —, szeretem igen a munkámat, jó partiban vagyok, de már hétfőtől a péntek estét várom. Nem az otthoni kényelem, hanem a család, az asszony főztje hiányzik. De az aztán nagyon. Sose tudok eleget enni, ha otthon vagyok. Itt egész héten hideg koszton él az ember, kotyvasztunk magunknak hébe-hóba valamit; lecsót, pörköltet, rántottét, de az nem az igazi. Azt szeretem, amikor otthon kihúzzuk a nagyasztalt, köré ül a család s az asszony megterít. Nem is folytatom, mert összefut a nyál a számban.

— Kérdeznék valamit...

— Hagyja, tudom, úgy is azt kérdezné, akkor miért nem maradok otthon, miért ingázok hetente? ... Amikor tizenhat évvel ezelőtt eljöttem otthonról, kényszerből jöttem. A mezőgazdaságba nem akartam menni, ipar meg nem volt a közelben. Ma már lenne, akár húsz-harminc kilométerre is a falumtól, de már otthon nincs maradásom. A szabadság alatt a délutánokat végigunatkozom. Igaz, itt is, de ez mégis más. Valahogy más!... Ha nem jövök, az sem jó; hia itt vagyok, az sem tetszik! Magam sem tudom már, hogy lenne helyesebb.

3.

P. Ernőt már régóta ismerem. Tudom, nem veszi rossz néven, amikor arra kérem, hogy mutassa meg a táskáját. Látni szeretném, mii van benne, mivel jött el hazulról.

Két szelet kirántott hús, egy szál kolbász, negyedlkilónyi abált szalonna, üveg uborka, négy hagyma, öt tojás, egy liter zsír. Előkerül még egy ing, „ez a munkába“, két pár meleg zokni, egy vastag pulóver és — egy liter bor. Ez minden. Alsóneműt nem visz magával, azt majd ha zaj övét pénteken vált.

A vállra akasztható táskát ennyi nyomja. A pénztárcát kétszáz korona.

— Ez a heti norma — mondja P. Ernő. — Az asszony már vasárnap este, a tiszta ruhával együtt kiteszi a pénzt, és sosem mulasztja el megjegyezni: „De ha nem muszáj, ne költsd el mind!“ Pedig tudhatná, hogy legalább egy ötvenest mindig hazahozok. Az a zsebpénz a két gyereknek a hétvégére. Hogy mire megy el a többi? ... Minden reggel egy féldecivel kezdem a napot, Ilyenkor telente, kettővel is. Délután is megiszök egyet —nem többet. Kell még a pénz meleg ételre, mert meleg ebédet eszek minden nap, nem akarom, hogy időnek előtte gyomorfekélyt kapjak. Aztán kenyérre, sörre meg valami apróságra, amit mindig hozok a családnak.

— Várják már itthon péntek este?

— Hogy várnáik-e?l... A péntek este mindig ünnep nálunk. Fél nyolc és nyolc között szoktam megjönni. Ekkorra már mindig kész a vacsora, tálalva van. Ment szombaton, vasárnap nincs így. Szombatonként fusizni járok, ritkán eszem otthon, vasárnap a gyerekek mennek fotózni, de péntek este körülüljük az asztalt. Az a meghitt hangulat, ami az asztal körül uralkodik, az a fél óra, amit ott együtt vagyunk — azért érdemes hazajönni. Mert fárasztó az út, százhúsz kilométert kell megtenni oda is, visszia is, de mit tegyek?!... Még panaszra sem lehet okom, hiszen magam választattam ezt az életformát. Igaz, most már a közelben Is megtalálnám a számításomat, mert nem élet az így — hogy se itt nem vagyok, se ott —, de megszoknám már és a megszokás nagy úr, nagyobb mindennél. Megszoktam azt is, hogy vasárnap este becsomagolok, hogy hetente csak egyszer, kétszer bújok az asszony mellé, hogy magam mosom a zoknijaimat, hogy félálomban utazom hétfőn reggelente, hogy pénteken mindig kártyázunk hazafelé menet, hogy a munkás- szállással szembeni kiskocsmában reggelente kávéscsészéből iszom a rumot ... Csak ’ azt nem szoktam meg, mert nem tudtam megszokni, hogy se itt, se ott nem vagyok otthon.

ZOLCZER lÁNOS

Gyökeres György felvétele a Munkásportré sorozatból

mm [fi n