Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-23 / 12. szám

Bizonytalanul sodródom az utcán. Hónom alatt ak tatáska, fejtetőm alatt nyomás, bőröm alatt a rosszkedvem. Az égen felhők, jönnek egymás után, hidegfront. Minduntalan meglöknek, elébem állnak, a villamos is csak azt lesi, hogy keresztbe mehessen előttem. Mire odaérek, minden lámpa tilosat jelez. Fázom, kabátomon átjár a szél, s gyűlik bennem a méreg. Bontják az úttestet, a légsűrítő belülről veri a fejemet. Éppen a nyúltagyamban kalapál, mikor a virágillat megcsap. Szórakozottan babrálok a hóvirágok, ibo lyák között, kiválasztok egy csokrot, nadrágzsebemből nagy nehezen, mert az egyik nyavalyás fémpénz meglapul alattuk. Azt se tudom, mit csináljak ennyi vacakkal a kezemben. Egyszóval minden a lehető legrosszabb. Van ilyen.

— Ml ez a jó szag? — kérdem.

— A jácint, kérem szépen — mondja a néni —, tét szik belőle?

— Köszönöm. Csak az ibolyát...

— Nagyon jó szaga van ám a jácintnak — mondja a néni. — Vegyen a kedves feleségének. Biztos örül neki.

— Ezt most öregasszonynak viszem.

— Kórházba? — kérdezi a néni.

— Nem. Csak úgy. Van annak baja kórház nélkül

Is.

— Nekem mondja? — néz rám a néni. — A nyugdíj. Az a Imi bajunk, kérem.

Az ujjaiimon rajta maradt a jácintlllat. Mintha dörgölném az orrom alját, lopva szagolgatom. Válogatok a csokoládék közt, holott sejtem, hogy nincs köztük sok különbség. Bár a fiamnak erről más a véleménye. Elorozva szakértelmüket, úgy teszek, mint aki ért hozzá, és tejimogyorósat kérek, ne vegye észre az eladó, milyen bizonytalan vagyok a sokféle színes papírcsomagolás láttán. A kislány unottan csomagol, sehogy se hajiak kezében a selyempapír, szemlátomást undorodik tőlem, pedig csak vevő vagyok. Ingerüli közönye áttörhetetlen, nem is kísérletezem. Inkább mélyen leszívom az üzlet kesernyés kávéillatát.

Mintha az egész világ a szaglőszer vemen akarná észrevétefini imagát, az üzlet előtt tavasz van, a rügyek igyekeznek, is a ifriss illat egész a kapuig elkísér, ahol aztán hirtelen hagy el, mert mindent elönt a régi épület doh-, paradicsom-, konyharuhasza ga, és a savanykás, erjedt bűz, a kukák icsatornale- helete. A huzat körülvesz ,mint a rosszkedv. Fáj a fejem. Baktatok a lépcsőn az ibolyával, s örülök, hogy senki se lát íölbokrétázott májusi lónak, heg- szívesebben a zsebembe gyűrném a szegény ibolyát, pedig az semmiről se tehet. A nők kezében másként érezné magát, de hát vesztére éppen én vettem meg, s hol lógatom az oldalam mellett, mintha semmi se lenne a kezemben, ihol hátra teszem, hogy láthatatlanná váljon. Pedig hát semimli különös, egy rosszkedvű .fiértfi baktat fölfelé, kezében kis csokor ibolya.

Odaérek. Csöngetek. Csönd. Belül fény. Csoszogó lépések. Valika ...

— Te vagy? — kérdezi Valika. Tűrhetően néz ki. Alig múlt kétezer éves. — Te vagy az?

— Nem — mondom. Ez állítólag vicc. Valikia min denesetre hálásan megmosolyogja. — Csókollak.

— Szervusz. Alig ismerlek meg. Rég láttalak. Sose jössz hozzánk ...

— Most se vagyok itt. — Puff neki. Ez is éle volt. Hogy mik tudnak kijönni a számból! Nem vagyok beszámítható. Nem vállalom magamért a felelősséget.

Valika nagyon jó lélek, tehát kötelességtudóan mo solyog, én pedig mosolya láttán eskiit teszek, hogy ha még egy ilyen úgynevezett tréfás mondás kicsú szik a számon, kétnapos némasággal vezeklek.

— Biztos rohansz tovább — mondja Valika, és alig akar beengedni az ajtóin. Aztán félreáll az útból, s úgy bólogat, mint a veréb, mikor iszik.

— Nem rohanok.

— Dehogyisnem — bólogat Valika, s neki van iga za. Legszívesebben kirohannék a világból.

Géza bácsi ki se látszik a fotelból. Űszes borostája, száraz szája szúrja az arcom.

— Te vagy az? — .mondja Géza bácsi. — Sose jössz hozzánk.

— Most is jöttem.

— De biztos rohansz tovább.

— Nem sietek.

— Dehogyisnem — mondja Géza bácsi, s én vi gyázzba állok. ÜnnepMallkalom. Ez a beszélgetés szá zadszor hangzott el közöttünk.

—• Hogy vagytok? kérdem óvatlanul.

Valika sírva fakad. — Az idegeim — mondja. — Tönkrementek az idegeim. A doktor Gáti egyre szemtelenebb. Űtőle meg is halhatnék. Mutatom neki a klinikai leletet, azt mondja, arra ö tesz ... így mondta: teszek én arra a klinikára. Mutogatok neki, magyarázom a leletet, ő csak legyint, s akárhogy könyör- gök, nem Írja fel, erre persze én azt mondom neki...

Doktor Gáti kerületi orvos és főellenség. Valikénak húsz életre való betegsége volt. Vagy inkább húsz halála. Mindenből kihúzták, és mindenből maradt hátra valami. Folt a tüdőn, veseelégtelenség, magas

vérnyomás, emellett Valaki penicillinérzékeny. Ami- dosophen-órzékeny, beteg a huzattól, a naptól, a frontátvonulástól, beteg egyáltalán a korától, Valikén tanulnak a medikusok, ha befekszik a klinikára, szerintem az összes ritka betegséget vele szemléltetik.

— Nincs igazam? — kérdezi Valika.

— De — mondom óvatosan. Nyilván igaza van. Neki is. Doktor Gáti kerületi orvosnak is. A klinikának is. Teljesen mindegy.

— Tőlem ugyan tönkremehet a patika — henceg Géza bácsi. — Mondtam is a Gátinak. Azt mondja, én vagyok a legegészségesebb vén gazember a kerületben.

Géza bácsinak is nyilván igaza van. Szervi szívbaj, reuma, asztma, ezek igazán semmiségek, ha az ember különben jól érzi magát.

Valika kifújja az orrát, letörli a könnyeit. — Hagyjuk ezt. Mesélj a gyerekeikről. Mesélek. Fele se igaz. De legalább többé-kevésbé mulatságos némelyik történet. Sóhajtoznak.

— Hogy megnőttek — mondja Valika.

— Múlik az idő — mondja Géza bácsi.

— Csak egészségesek legyenek — bólogat Valika. — Az a fontos.

— Az -bizony — mondom, és mintha elkaptuk volna Valikétól, mindhárman bólogatunk, végtére is tényleg csak az a fontos.

Valika meglátja a virágot, vagyis úgy tesz, mintha most vette volna csak észre, hozza a vázát. — Minek vetted? Kidobott pénz.

Míg kimegy vízért, Géza bácsi a fülemhez hajol. — Tegnap Is égve felejtette a gázt. Kifutott a tej, leégett a lábos. Most is -büdös a lakás. Elvesztette a kisfiók kulcsát, lakatost -kellett hívatni. Mindent elfelejt. Borzasztó. Lemegy kenyérért, és hazajön kockacukorral. Most. mondd, húsz éve szaharinnal isz- szuk a teát. Minek nekünk -a kockacukor? Hallottál már ilyet?

Hallottam.

Jön Valika -a vázával, Géza bácsi, a nagy politikus, hátradől a fotelben, -s úgy tesz, mintha folytatnánk a

beszélgetést.

— Most -meg ezek a kínaiak. Atombombájuk van. A kínaiaknak. Most mondd ...

— Attól fáj -az én lábam — mondja Valika.

— Mitől fáj a te lábad?

— Az atomtól. Előre -tudom, fáj a lábam, majd mondja a -rádió, hogy robbantottak. Hogy miért csinálják ezek ezt? Valamit akartam neked hozni... Géza, mit akartam behozni?

— Minek mondasz ilyeneket, hogy az atomtól fáj a lábad? Ez, kérlek szépen, egy nagy marhaság.

— Hallod, hogy beszél velem? Még hogy az marhaság, amit én beszélek. Nekem már éppen elégszer igazam lett ebbein -az életben, ne adja isten, én igazán nem kívánom, de könnyen meglehet, hogy megint igazam lesz.

Nézem Valika vi-sszeres lábát. Dagadt. — Miért nem ülsz le? Nem szeretem, ha -ugrálsz körülöttem.

— Tudom tnár, Géza, hozd be az almást.

Géza bácsi engedelmesen kicsoszog. Valika a fülemhez hajol: — Csak szívja. Hiába beszélek neki, csak szívja. Beül a vécére, azt hiszi, nem veszem észre. Az ajtó alatt meg jön a füst. Beszélhetnél vele.

Eszem ágában sincs. De azért bólintok.

— Anyád egészséges?

— Hála isteninek, most jól van.

— Az a fontos.

— Az bizony — -mondom, én megint érzem, tényleg csak az a fontos". Rosszked-vem lassan porlik, mint a kemény almáspite a számiban.

— A kínaiak sokan Vannak — mondja Géza bácsi, aki nagyon szeret politizálni és szivarozni.

— Sokan bizony — mondom én, aki viszont cigarettázom. — És Klári néni mit csinál?

— Ne -is említsd -nekem — -húzza el Valika a száját. — Most már végképp kiismertem. Többet nem fog félrevezetni. A múlt héten átmentem hozzájuk, hát azzal fogad, hogy ...

* Klári néni a szomszédasszony és barátnő. Eleinte tudtam, mikor, miért vannak haragban. Később nem. Most már semmit sem értek.

— Hát nincs igazam? — kérdezi Valika.

Gyorsan bekapom az almást, úgyse lehet érteni,

hogy tele szájjal mit válaszolok.

— ízlik? — kérdezi Valika.

— N-agyon finom.

— Egyél, fiam. Ogyis olyan sovány vagy ...

* — Inkább híztam. Ha nem látnátok, még egy kis

pocakom is van.

— -Miért nem jógázol? — kérdezi Géza bácsi, aki hallotta, hogy a jóga egészséges. — Neked jógázni kellene.

Megint centenárium. Gondolatban vigyázzban állok. Ezt is most hallom századszor. Az órámra lesek.

— Már -mész? — Valika hangja közel a síráshoz. — Nem szeretsz velünk beszélgetni. — Kapkodva tépi a csokoládéról a papírt, kínálja felém. Veszek belőle, be sem merem vallani, hogy nem szeretem a csokoládét. Bár úgyis hiába mondanám. — Olyan ritkán jössz és -mindjárt rohansz.

— Sokat dolgozik — siet váratlanul a segítségemre

Géza bácsi. Hiába, a férf-iszolidaritás

__— Olvastuk

az új regényedet. M-ind a ketten olvastuk. Tetszett. Mindkettőnknek nagyon tetszett.

— Örülök.

— Szép -könyv, nem vitás. De mondd, kérlek, minek neked mindig a parázsba markolni?

— Ugyan -már. Nem olyan forró az.

— A kritikát Is olvastuk — mondja Valika, de Géza -bácsi szúrósan ránéz. — Irigyek. Mind Irigy. Ne hallgass az irigyekre, fiiam. •

— Te tudod, hogy mit csinálsz. Nem Igaz?

— Hát persze. Én tudom.

— Csakhogy — emeli föl Géza bácsi intőén az hj- ját — Így sose fogsz bekerülni a brancsba. Ez az Írói brancs se lehet különb, miint a rőfösök.

Ezen egy kicsit elgondolkodom. Milyen lehetett a rőfösök branesa? És -melyik lehet a különb? Sose fogom megtudni.

— Legalább egyél még az almásból.

— Gyere máskor is — mondja Géza bácsi az előszobában. — Sose jön senki -hozzánk. Megöregedtünk.

Megölelem. Valikénak kezet csókolok.

— A gyerekek? — kérdezi Valiika. — Jól vannak a gyerekek?

Gyorsan lekopogom az ajtófélfán.

— És anyád?

— Hála Istennek, ő is jól van.

— Kár, hogy te nem -hiszel -az istenben.

— Csak jól legyetek — mondja Valika, s megint úgy bólogat, mint a veréb, mikor iszik. — Az a fontos.

— Az bizony.

Állnak az ajtóban, néznek utánam. Lefutok a lépcsőn.

■ Kint süt a nap, még a csontom is érzi. Friss szaga van a füne-k. Megállók, -teleszívom magam levegővel, aztán továbbmegyek. Mintha a fejem se fájna annyira. Élek, megvagyok, s lám, ma is tanultam vala mit... Továbbélni.

TÖRÖK ELEMER

TÉLUTÓ

Szóll a hó szálldos fehéredik o rét a falu a város idegen árván állok egymagámban tavaszra várván varjak ülnek havas ágakra fekete rügynek micsoda tünemény égj csak szívemben tündérszép remény

belekong a csöndbe a déli harangszó különös-fényes egekből szálló hózuhatagban állok mozdulatlan elmerengek valahol már telet temetnek magamban régen temetem én is hogy járjak tavaszi fél

Racskó Zoltán illusztrációja