Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-09 / 10. szám

Orrunkba csapódó illatok, hangok, helyzetek hatására néha megdöbbentő elevenséggel képesek megrohanni rég elfeledettnek vélt emlékek.

Szokott sétámat végeztem a kertes villanegyed éles, tiszta, tavaszi levegővel telt útjain, mikor megpillantottam a rácsos kerítés mögött meghúzódó villa teraszát, ahol ült valaki, a fejét előredöntve bóbiskolni látszott. Tettem egy lépést, és a bokrok már el is takarták előlem a képet. Nem értettem, mi késztet arra, hogy megforduljak, s bebámulva a kertbe, még egyszer szemügyre vegyem a semmitmondó látványt.

Egy pillanatra lehunytam a szemem s ezalatt az emlékezet időgépén néhány évtizedet tettem meg visszafelé a múltba.

Tízéves forma lányka lehettem, mikor édesanyáim kézen fogott és elvezetett a tőlünk harmadik, negyedik villába, ahol kontyos, középkorú néni fogadott, s leültetett bennünket a zöld plüsstaikaróval borított kerek asztal mellé.

— Juditka tehát szeretné, ha Naca néni megtanítaná öt zongorázni? — kérdezte, és kötelezőiig rám mosolygott.

— Nem — tiltakoztam határozottan, holott ez, nem volt igaz. Szívesen utánoztam volna édesanyámat, aki néha zongoráihoz ült, és könnyedén táncoló ujjakkal szép dallamokat csalt ki belőle. Ez a Naca néni túl fényes és egymáshoz közelálló szemeivel idegenkedést keltett bennem.

Édesanyám és Naca néni megütközve néztek rám.

— Nem tudom ml ütött a gyerekbe

— mentegetőzött zavart mosollyal édesanyám, s igyekezett szorításomtól megszabadulni.

— Nem tesz semmit — őrizte meg hivatásos pedagógusi nyugalmát Naca néni. — Amint megtartjuk az első néhány órát, másképp fog beszélni

— és jóindulata kifejezéseként végigsimított a hajamon.

Úgy tűrtem ezt a mozdulatot, mint a macska, amelyet szőre ellenében simogatnak. Aztán a fejem fölött az órák megtartásának idejéről, meg a díjazásról beszélgettek, én meg tkö- rüljárattam szemem a szobában. Felfedeztem egy díványpárnát, amelyen egy cica lapult ugrásra készen. Zöld üvegszemei Villogtak és fényes fekete pamutból való hosszú szőre annyira élethüvé varázsolta, hogy nem is csodálkoztam, ha leugrik a piros bársony alapról, lyukat hagyva maga mögött a párnán. Figyelmemet a cicáról egy hang irányította magára. Fojtottan és panaszosan, szobák távolán át szólt valaki, hogy mit, azt nem értettem.

Naca néni szemöldöke és szemei, mintha még közelebb kerültek volna egymáshoz. Anyám abbahagyta a megkezdett mondatot és várakozva nézett Naca nénire, aki bosszúsan legyintett.

— A férjem... — aztán mosolygott. — Semmi fontos. Unatkozik és ezért folyton vegzál.

Nem tudtam mit jelent a szó, de úgy képzeltem, olyasmi, mint: gargarizál. A vegzálás nyögések és sóhajok keveréke, s mivel folyton unatkozik, hót vegzál.

Édesanyám gyorsan megállapodott Naca nénivel a részletekben, és elbúcsúztunk. Útban hazafelé, megkérdeztem:

— Miért vegzál folyton a Naca néni férje?

— Hogy mi? — ocsúdott föl édesanyám, akinek máshol járhattak a gondolatai. Aztán magyarázta:

— Naca néni férje beteg. Már hoszszú ideje. A betegeknek pedig mindig szükségük van hol erre, hol arra. Azért mondta Naca néni, hogy vegzálja őt.

— Mikor torokfájással feküdtem, én is vegzáltalak?

Édesanyám elnevette magát.

— Te is azt szeretted volna, ha örökké melletted ülök és mesélek, vagy olyasok neked.

A sző jelentése nagyjából megvilágosodott előttem és megnyugodtam.

Aztán elkezdődtek a zangoraórák. Feszült igyekezettel próbáltam hüvelyk- és kisujjam közé befogni az oktávokat, megtanultam, mi a különbség az üres fejű meg a teli fejű hangjegyek között, és még sok csín- ját-hínját az alaplsmereteknek. Néha hallottam a távoli szobából a megtört hangot. Ilyenkor Naqa néni felugrott és becsapta a szomszédos szoba ajtaját, vagy röviden rám parancsolt:

— Addig gyakorolj! — és eltűnt néhány percre.

Ha visszajött és látszólag nyugodtan leült mellém, mindig hozott magával valami gonosz szelet, amitől félrevertem a billentyűket, elügyetlenkedtem a dolgot. Naca néni ilyenkor dühösen ismételtetett, és éreztem, hogy legszívesebben kezemre csapná a zongora fedelét.

Már májusban jártunk, örültem, hogy befejeződik az iskolaév, és ezzel együtt a zongoraórák is. Hanem akkor történt valami. Nagymami megbetegedett, lázas volt és a feje fájt, emiatt nem gyakorolhattam, mert az zavarta őt. Édesanyám megbeszélte Naca nénivel, hogy míg nagyi beteg, naponta átmegyek hozzá gyakorolni. Csöppet sem voltam elragadtatva, de annak örültem, mikor megtudtam, hogy ő abban az időben otthon sem lesz. A naptárt nézegette, úgy mondta édesanyámnak:

— A délelőttjeiim foglaltak, és Juditka Is Iskolában van ... hm. Délután ... Négy és öt között már jöhetne. Kedden és csütörtökön mindjárt itt maradihat óra után, a többi napokon meg jöjjön, majd beengedem, de én aztán elmegyek. Olyankor végzem el a bevásárlásaimat, meg járok egyet... Kell nekem Is egy kis levegő, néha úgy érzem, megfulladok — tette hozzá szenvedő arccal, miközben végigsimított a homlokán.

Anyám résztvevőén bólintott, és örült, hogy a gyakorlást megoldottuk.

— Egy órán belül megint itthon vagyok, és majd kiengedem.

— Addig be lesz zárva a lakásba? — aggódott anyám.

— Másképp sajnos nem megy — tárta szét kezét Naca néni. — De hát ml baja történhetnék?

— Persze — mondta anyám meggyőződés nélkül, majd magát megnyugtatva:

— Remélem, pár napnál úgysem tart tovább.

Otthon aztán kioktatott.

— Jutka, lelkiismeretesen gyakorolj, az égvilágon semmihez se nyúlj, nehogy valamit bepiszkíts vagy összetörj. Túl nem élném a szégyent. Ne kelj fel a zongorától, míg Naca néni vissza nem jön.

Másnap elkezdtem a gyakorlást. Az ajtóból Naca néni még egy intő pillantást küldött felém, aztán a kulcs fordult a zárban. Ujjöim szorgalmasan ütögették a billentyűiket mindaddig, míg megítélésem szerint tanárnőm hallótávolon kívül nem került. Aztán felugrottam, a díványon heverő piros bársony párna macskájához szaladtam, és boldogan, teljes erőmből belemarkoltam a szőrébe. Ujjhegyemmel végigmatattam üvegszemét, simogattam, nyúztam, ráfektettem a fejemet.

Mikor ezt a rég elfojtott vágyamat kielégítettem, lesimítgattaim a szőrét, álldogáltam a vitrin csecsebecséi előtt, kedvemre szemügyre vettem mindent, és visszaballagtam a zongorához. Naca néni megjött, mindent rendben talált.

A rákövetkező nap, mikor a megbeszélt időiben beállítottam, kedvesen megkérdezte:

— Hogy van a nagymama?

— Köszönöm, jobban.

Elégedett volt a válasszal, mert azért nem volt éppen ínyére, hogy nála gyakorolok, azt észrevettem rajta.

Ütöttem a zongorát, míg biztonságban nem éreztem magam, aztán mentem játszani kicsit a fekete cicával. Egyszerre megdermedtem. Azt a panaszos, távoli hangot hallottam, amiről tudtam, hogy a Naca néni férjétől ered. Mozdulatlanul vártam, megis- métlődák-e a hang.

— Klslááány ...

Majd újra: —■ Kislááány]

Ezt nem lehetett félreérteni, engem hív. A hang irányában megindultam az ajtó felé. Átbotorkáltaim a besötétített szomszéd szobán, kinyitottam annak az ajtaját is, és egy harmadik helyiségben találtam magam. Annak az ajtaja sarkig tárva volt és egy tágas teraszra nyílt. Az ajtó közelében egy székben ült valaki, nyilván Naca néni férje. Mikor beléptem, felém fordult, és arcán öröm látszott.

— Lám, csak — mondta —, te vágj az a kislány aki gyakorolni jár ide?

Csak bólintottam szótlanul.

— Mi is a neved?

— Jutka. Bebek Jutka.

— Gyere közelebb, Jutka. Csak nem félsz tőlem?

Pár lépést közelítettem, s éreztem, hogy nem félek. A 'hátralévő lépéseket a székéig már bátran tettem meg.

— Maga nagyon beteg? — kérdeztem.

Rám nézett, meglephette ez a közvetlenség. Bólintott.

— Nem tudok Járni. Meg a gerincem ... eh, ezt úgyse érted.

— Már hogyne érteném — mondtam méltatlankodva.

— Pedig azelőtt mindig mozogtam. Most meg kiét mankóval is alig pár lépést... Építész voltam. Elemem volt a mozgás. Nemcsak a rajzasztal mellett ültem. Ezt a házat Is én építettem. Nincs is Hlyen a környéken. Látod, ez a hátsó kertre nyílő terasz reggeltől estig napot kap... De hát mit is beszélek erről neked.

— Sosem fog tudni jráni?

— Nem — ingatta a fejét és a sze me árnyékos lett.

— Az nagyon rossz. Itt ülni egész nap ... Ugye, azért vegzál?

Mintha nem hallotta volna, mit kérdeztem.

— Úgy örülök neked... Jó, hogy itt vagy.

Erre nem is tudtam, mit feleljek, de ő íoilytatta.

— Most vissza kellene téged külde- nem, hogy gyakorolj. De nem tudlak visszaküldeni. Mindig, mindig egyedül vágyók. Olyan jó, hogy itt vagy — ismételte, és ettől összeszorult a szívem.

— Hát ha örül, hogy itt vagyok, nem megyek vissza — ígértem ga- vallérosan.

Elmosolyodott. Jólesett nekem ez a mosoly.

— Jószívű kislány vagy, Jutka. Na gyón ritkán beszélek csak emberekkel. Hetek telnek el. Akkor Is többnyire orvosok... és sosem egyedül. Sosem egyedül...

Nem értettem, miért, de úgy látszott, hogy ez rettenetes lehet neki.

— Az rossz, ha valaki beteg. Az én nagymamám is az. De ő meg fog

gyógyulni. Aztán már nem kell átjárnom gyakorolni.

— Akkor talán nem is látlak töb

bé.

Szomorú volt a hangja. Próbáltam vigasztalni.

— Ha akarja, majd órák után Idejövök magához egy kicsit.

— Nagyon szép, Jutka — előrehajolt székébe, és megfogta a kezem —, de jobb lesz, ha nem jösz. Naca néni nem szereti, ha jönnek hozzám. Erről se szólj neki — fogta suttogóra a hangját —, haragudna mind a kettőinkre. ígérd meg, hogy nem szólsz!

— Megígérhetem.

— Ugye, te megtartod, amit ígérsz? Hihetek neked.

— Az biztos — feleltem önérzetesen. — Ha akarja, mégaz anyukámnak sem mondom meg.

— Igen, igen — kapott rajta ne szólj senkinek.

A karórájára nézett, aztán azt mondta:

— Nemsokára megjön Naca, menj vissza szépen, hadd halljam, hogy gyakorolsz. Ezt az ajtót jól csukd be magad után.

Tíz percig sem szólt a zongora, Naca néni rám nyitotta az ajtót, és jókedvűen mondlta:

— Na, egészen szépen megy, már kintről hallottam.

Másnap, mikor egyedül maradtam, szórakozottan fogtam a gyakorláshoz. Állandóan a terasz Irányába füleltem, nem hallok-e hívást. Hol erősebben vertem a billentyűket, hogy Géza bácsi meghallja, hogy már Itt vagyak, hol meg csak cincogtam, mert attól tartottam, hogy majd én nem hallom meg, ha szólít. De nem kellett sokáig várnom.

— Jutkaa ...

Máris pattantam és szaladtam hozzá.

— Gondoltam ám rád — fogadott. — Meg arra, milyen más lenne, ha nekem is volna Ilyen kislányom.

Ráncos lett az arca ahogy mosolygott rám, de nem csúnyította el. Találós kérdéseket adott fel, sokat nevettünk, jól telt az idő.

Negyedszer készülődtem Naca nénihez gyakorolni, mikor édesanyám utánam kiáltott.

— Jutka, mondd meg Naca néninek, hogy köszönjük a szívességét, de holnaptól már Itthon gyakorolhatsz. Valamelyik nap aztán átmegyek személyesen is megköszönni.

Az üzenetet átadtam Naca néninek, mondtam, hogy nagyít nem zavarja már a kalimpálásom, ha meg igen, akkor odamegy, ahonnét nem hallja, mert nem kell feküdnie, meggyógyult már. Szomorú voltam, mert tudtam, hogy Géza bácsi hiányozni fog. A fekete macska már rég nem

volt érdé* csukta a raszra. <

— Ma v tem már t

Géza bá gatott egy

— Tudti egyszer W aztán.

Bólintott Sággal álli

— Tenr séget? —

— Persi tam, hogy

— A szí lak között csak úgy mert arra amin a vi gyázz, le rényt, a f bozt. Azt

Máris u va Géza 1 tát. Sietv« lek, volta] olvasgatta Én meg o fölösleges’ raszra, né csökön le hez vezet hogy a hí tés közt i én átfére hatnám G

Alig vá sem neki mindent í tam neki két.

— Mia vagy — s Csak... f te, hogy akkor Nai kettőnkre.

— Ne mondtam

Géza bé bozt.

— Tég) úgy, ahog pontosan

Mire iké vissza a 2 tete kísér

— Visz

Napokig

mertem n rándulásrí napközbei zemre ese hon a til naüban m ígéret.

Tudtam,

szegényne

Igor Grossmann felvétele