Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-09 / 10. szám
lint Naca néni betűt, szaladtam a teil tt utoljára — közöl tói az újságot, ga elé nézve hall:y barátkozásunknak kad, — szólalt meg ináostalan szomorúin a széke mellett, am még egy szíveste. s figyelmesen vár- tze az óhaját, szobában a két ab- ' szekrény. A kulcsát ti, ha székre állsz, ;re van felakasztva, Bros kép is lóg. VI sl Kinyitod a szék Icon találsz egy do d nekem, jó? i, és pillanatok műiébe tettem a kazet- :otta, papírok, leve- 5, azokat válogatta, en elmerült bennük, m és éreztem, most 1c. Kisétáltam a te- épést tettem a lép- telyek a hátsó kert- akkor észrevettem, oldalfala és a kerl- kesikeny rés, amin irmikor meglátogat- :sit, ha egyedül van. hogy eldiesekedhes- edezésemmel. Végre ;ott, s akkor elárul- lyújtotta lehetöségeíséges kis barátnő a meg a fejemet. — A titkok természe- tóbb kitudódnak. És haragudna. Mind a vigyázok majd — ztosan. embe nyomta a doa, Jutka, mindent, Ügyelj rá, minden a helyén. ttem, osonhattam is íoz. Géza bácsi tekin- iosút intett, ra, Jutka. áttam azután, nem ászánni a titkos klókat gondoltam rá léha nagyon nehe- r ki ne bökjem ott- de az utolsó pilla- aka tolta számat az nagyon rossz lehet í sokat egyedül. És a Naca nénivel séma lehet neki valami jó, hiszen fél tőle. Ezt megértettem, mert volt valami Naca néniben, hogy akkor is félni kellett tőle, ha mosolygott az emberre. Véget ért az iskolaév, s véget a zongoraórák is. Géza bácsival való kapcsolatom ezzel teljesen megszűnt. Mert míg az óra folyt, tudtam, hogy Géza bácsi áthall belőle valamit, és mindketten tudtuk, hogy csak egy szoba választ el bennünket. Néhány nap múlva készülődtünk leutazni Ili nénihez, édesanyám húgához. Az utazás előtti délutánon bátorságot merítettem, és délután, abban az időben, mikor Naca néni el szokott menni hazulról, átpréseltem magam a lyukon. Tolvaj módjára, dobogó szívvel lo pakadtam a ház hátsó frontjának fala mellett a terasz felé. Megpillantottam a fonott széket, rajta ült Géza bácsi, fejét a mellére lógatva, mintha aludna. A párkányhoz támasztott mankói lecsúszhattak, ott hevertek széke mögött a földön. Éppen rikkantani akartaim, hogy itt vagyok, mikor esdeklő hangon meg szólalt. — Naca, kérlek, hozd már azt a vizet. Kifutott a vér a szívemből. Nem számítottam rá, hogy Naca néni ott hon lesz. Ösztönösen a közeli orgo- nabokor mögé húzódtam. Sűrű levelei eltakartak, én azért kikukucskálhat tarn közülük a teraszra. Naca néni lépett ki a házból, kezében tányéron egy nagy pohár víz Kimeresztettem a szemem, annyira már volt, mint amilyennek megszok tam. Hosszú pongyola volt rajta, konty sehol, leengedett haja a vállát, hátát verdeste. Kétlépésnyi távolság ban állt Géza bácsi előtt. — Utoljára kérdem, hajlandó vagy végre megmondani, ki járt itt? A hangja nyugodt volt, mégis be- leborzongtam. — Ki járt volnál Ne képzelődj, Na ca ... Kérlek, add már azt a vizet... — Megmondod ki kotort a doboz ban? Kiszáradt szájpadlással lapultam a bokorban és vártam a fejleményeket. — Meghalok a szomjúságtól, add kérlek azt a vizet. — Te nem lehettél, mert ha el is zötykölődsz a szekrényig, a kulcshoz semmiképpen sem tudsz hozzá jutni. Ki jár ide? Kivel szövetkezel? Megbűvölt nyűiként meredtem Na ca nénire. Szemei mintha még köze lebb álltak volna egymáshoz, és sötét, bajlós csillogás bujkált bennük. Hangja sziszegett. — Hát most már legalább tudod. Rövidesen úgyis megmondtam volna. Szemrehányásra amúgy sincs jogod, édes Gézám. Ha nincs a baleset, hol lennék én már akkori Ezt a házat sem az én számomra építetted te már. — Naca nem lehetsz ilyen komisz egy tehetetlen emberrel... Legalább a mankóimat add. Nem bírok már itt a napon ... Ezt úgy mondta Géza bácsi, mint akinek a szó is nehezére esik. Számra kellett tapasztanom a tnyeremet, hogy ne sírjak. — Nem alkuszunkl Ki járt itt? Egyedül Juliskának van kulcsa, de ő ebéd után megy el, amikor éin még itthon vagyok. Különben is megbízom benne. — N aca ... — Ki vele! Osak valid be az aljasságodat. Tel — kiáltott fel Naca néni, mint akinek hirtelen világosság gyúlt a fejébe. — Tel — és fenyege- getően Géza bácsi felé hajlott. — Csak nem az a kis béka? Csak nem a Bebek lányit használtad fel a piszkos kotorászásodhoz? Hát perszel — kapott szabad kezével homlokához. — Milyen hülye vagyok, hogy nem jöttem rá azonnali Még egy ilyen gyereket sem hagyhatok a lakásban, hogy fel ne használd ellenem! Csakhogy már semmit sem tehetsz, kedvesem ... Tessék a vízi Ezzel a pohár vizet Géza bácsi arcába loccsantotta. Még láttam, amint sarkonfordul és eltűnik a lakásban. Géza bácsi pedig ott maradt a teraszon víztől csöpögő hajjal, lekókadt fejjel, tehetetlenül. Nem bírtam tovább, a földhöz szorítva arcomat próbáltam elnyomni kitörő sírásomat. Nem értettem, miről van szó, de ösztönöm Géza bácsi oldalára állított. Világos, hogy kapcsolatunknak vége. Pár perc vagy félóra is eltelhetett — nem érzékeltem az időt —, mikor feltápászkod- tam és remegő lábakkal indultam kifelé, és sikerült észrevétlenül átmásznom a lyukon. Maszatos, kibőgött arccal, piszkos, gyűrött ruhával állí tottaim haza. Édesanyám kérdéseire csak durcásan a váltamat vonogattam, aki aztán azt hitte, hogy valamelyik ut- cánkbeli pajtásommal akadt a szokásosnál erősebb nézeteltérésem. Elutazásunkig szokatlanul szótlan voltam, többnyire a kert távoli zugába vonultam egy könyvvel, de gondolatban a történtekkel foglalkoztam. Nemegyszer könnyes lett a szemem, ha arra gondoltam, hogyan láttam Géza bácsit utoljára. Ili néniéknél, unokatestvéreim kö rében megrázó élményem lassan halványulni kezdett, de végképp otthon lélegeztem fel, amikor édesanyám az iskola megkezdése előtt beszélgetés közben megemlítette apámnak, hogy a zongoraórákat majd Ormamnénál folytatom, bár az elég messze lakik, de a Berkiné már nem vállal oktatást. Apa feltekintett az újságból, várta a magyarázatot. — Ügy hallottam — folytatta édesanyám —, hogy a férje állapota rosz- szabbodott, állandó kórházi kezelésre szorul, ö meg árulja a villát, el akar költözni innen. Állítólag már régen van valakije Nyitrán, de az era berek sok mindent beszélnek. Géza bácsi és Naca néni örökre el tűntek az életemből és a nyomasztó élmény, amikor először sebzett meg idegen életek tragédiája, lassan elmosódott az emlékeimben. Talán eszembe se jut soha többé az a délután, ha séta közben meg nem pillantom a teraszt, a kerti székben üldögélő, szunyókáló ismeretlennel. Egy darab szappan. Rossz helyen ■— az uszoda cementlépcsőjén —, rosszkor — ünnepnap —, és rossz — csúszós, latyakos — halmazállapotban. Zuhanás. Térd törés. Gipszkötés. — Ha nem akar mindig bottal, bicegve járni, napi két órát kell gya logolnial — Hogy sétálhat valaki naponta két óra hosszat? — A kutyájával. A kiállításon szépséges ebek, sze líd skót Juhászok, kedves bulldogok, komoly farkasok, örökmozgó foxik, fekete uszkárok puszpángbokraí kö zött egy kutya: barna elevenség, csámpás boldogság, táncol, rohan, mókázik. Tacskó. — Van eladó kölyökkutyájuk? — Ezek a kicsik. Nézelődjék. Vá I asszon. Megfordult, rám nézett. Elindult felém: csupafül, csupaorr. Felkéredz kedett, kényelmesen elhelyezkedefi az ölemben. i — Ö választott ki engem. — Hogy tudtál ilyen nevet kitalálni ennek a szegény jószágnak? — Eddig Buksinak hívtákl Ilyen orral! — Kunigunda — még rosszabb! — Hát akkor legyen Beautiful. Ab ban is van „u“ meg „1“. És illik Is rá, mert szép! — Túl hosszú név! — Ö is túl hosszúi Jól van, majd Beautynak hívom. — Beauty kétszer olyan magasat ugrik, mint ő maga, amikor meglátl — Nem olyan nehéz az egy talaj menti kutyánakl — Ne gúnyolódj. A füle is moso lyog, ha lát. — Van humora. Na és a térded hogy van? — Mit akarsz a térdemmel? Nincs semmi baja. — S az idomítás hogy halad? — Még sok mindent meg kell tanulnom! — Neked? — Hát kinek? Beauty mindent tud. Igazságosabb, okosabb, jobb és tapintatosabb nálam. Derűsebb is. Meddig tart egy tacskóöltő? Rövi debb egy emberöltőnél. Tizennégy éven át nem veszítette el a rémé nyét, hogy jó kutyát nevelhet belő lem. Már három éve, hogy elment vadászni a zöld disznóra. Azóta nem nevel senki. JÄN HOLLY LÁNYKÉRÖ El szaporán közelegve az este a sűrű homállyá;, s Alkonycsillag, a kedves, föínyitván szeme fényét, jól tejelő kecskéit az éjszemü fürge Milidruh megfejvén, lányt kérni vonult ama hallgatag erdőn, csermely habja fölött, fütyörészve a szép szavú sípon: „Jöjj fel gyorsan, fényes hold, te ragyogj az utamra! Meg ne előzz, nyuszi, s rossz uhu, odvadbál ne huhogjál, hogyha a százszor bájos Belka lakához igyekszem. Szellő, vidd a danám a sötét tölgy lepte halomra, harmat pázsiton ót, ahol él a gyönyör-szovu kedves, hogy meghallja dalom, s szívemhez hajlana szíve, szépen, hogy ne bolyongnám mór be hiába az erdőt, ó, lánykáml Legelőbb a halom csúcsán, mig a szentélyt, pásztori isten, víg Velesz áldozatára emeltet tarka virágokkal koszorúztad, láttalak, édes. Szép kikelet voltál, kegyes istennő, Lada voltál, vágyat keltő szádról szebben csendüle hangod, mint ez a csermely, vagy mint zengi az égi pacsirta, pásztori istennek mondván kedves dalu hálád. Látva az arcod, szivem tüstént lángba barult fenn. Ö bár úgy kedvelnél, mint én téged imádlak! Mért ne tehetnéd? Mért vetnél meg, hogyha szeretlek? Szép, deli volnék jómagam is, bizonyítja, ki élő Félem az isteneket, hét bakkal áldom az évben jó Veleszünket, nőstény kecskét adva Perúnnak, kecskét összes isteneinknek, hogyha kihajtok, s közben mindennap dalaimmal zengem el őket, hajnal hogyha hasad, s délben, s mikor eljön az este. Értek a dalhoz és ugyanúgy értek furulyámhoz, és amelyik pásztor meghallja a hangom a dombon, elnémul tüstént, s csak az én dalaimra fülel már. Csak Hosztyiszlav, a dalnok és csak a fürge Omiszlec kél versenyre velem, nem hagyva, hogy én legyek első. Úgy vélem mégis, hogy elég egy röpke idő, és kénytelenek koszorújukat általnyujtani nékem. Van hajlékom a dombon amottan, lakni lakályos, almoliget körepén, számos csemetékkel övezve. Fé.iyiö ablak alatt szép kiskert, rakva virággal, s méhraj zsong azokon, lépes méz illata bódít. Eddig, kertem alá nyújtóznak a jószagu rétek. Ott is iát ültettem, számosat, és hogy a nyájam kárt ne tegyen bennük, sürü csipkebozóttal öveztem. En/ már bontja magát, s a gyümölcsét adja a kedves. N/á am is énnékem van legjobb szerte a tájon. Friss tejjel meg friss gömölyével teljes a kamra nap mint nap, sőt másnak is adnom késztet a bőség, mint magad is szemeiddel láthatnád, odajővén. Boldog volnék és tehetős mindenre, mi szükség, csak te hiányzol, csak te magad, más semmi e földön. Háromszor, háromszor ilyen boldog leszek éppen, hogyha a két kezed én nyerem el, s lesz házam a házad. Ar sem tenne ilyen boldoggá, hogyha az ördögborda virágát, mely csak a rejtett éjjeli órán nyit, hogy a szirmát tüstént el-szétszórja az éjben, én lelném meg, tudva belőle, merre a sok kincs, mert te magad minden kincseknél több leszel, édes. Ott együtt lakozásban szebb termést hoz az alma, jobb szagu lesz a virág, jószágunk több tejet ád majd, s tisztán csörgedez életidőnk, mint itt ez a csermely." Ily dalt mondott útban a pásztor, a boldog; eközben tárt kapujához elérve, a mécsnél látva a kedvest. KONCSOL LÄSZLO fordítása Ági (Markovics Ferenc felvétele)
