Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-09 / 10. szám

Nyugat-Európa a nyolcvanas évekbe, mint azt a NATO állítja „két vágányon“ lép be — az ájraíegyverkezésen és a fegyverzetellenőrzési tárgyalásokon. De hová, milyen cél felé vezet a haladás ezen a Pentagonbán tervezett úton? Előre visz, az enyhüléshez, vagy visszafelé, a szembenálláshoz és a feszültséghez?

M

anapság Nyugaton valóságos „trockológia“ alakult ki. A kiadóik fáradságot nem ismerve 'kutatnak Trockij olyan írásai után, amelyek még nem jelentek meg nyomtatásban. Sőt Párizsban nemrég külön Lev Trockij Intézetet alapítottak. Ennek feladata Trockij kéziratainak rendezése és kiadásra történő előkészítése. És mindezt a big business, a nagy üzlet képviselői finanszírozzák.

Mi történt? Ugyan miért szeretett bele Trockijba ma a burzsoázia?

Érdekes, hogy Trockijnak nem minden munkáját adják ki, hanem főley azokat népszerűsítik, amelyeket a harmincas években írt. Egyesek szemmel láthatólag Trockij utolsó éveinek „termését“ akarják betakarítani.

De mit propagált akkor Trockij? Kitartóan hirdette azt a gondolatot, hogy Szovjet Oroszországban le kell mondani a szocializmus építéséről, s

lidaritás éllen, igyekezett megingatni a forradalmi mozgalom internacionalista alapjait. Elsősorban azokat a kispolgári rétegeket igyekezett megnyerni magának, amelyek bármikor készek forradalomról csevegni, de a valóságban főinek tőle, hajlandók „várni“, elodázni a forradalmi átalakításokat bármely országban „az eljövendő változásokig“.

A trockizmus kapituláns lényege markánsan megnyilvánult abban a gondolatban, hogy a nemzetközi munkásmozgalom egyik nemzeti osztaga sem számíthat a forradalmi harc sikerére. „A proletárforradalom fenntartása nemzeti Ikeretek között csak ideiglenes lehet“ — írta Trockij. — „Ne kezdd el, ha nem vagy bizonyos benne, hogy meg tudod mozdítani a szomszédot“ — ez a lényege a trockizmus primitív filozófiájának. Mivel pedig az kockáztat a legtöbbet, aki elsőnek kel harcra, nem nehéz megérteni ebből: „ne siess, várj“. Így azím.

[fi. 9.

Az ezekre a kérdésekre vonatkozó válaszok egyre nyilvánvalóbbak lesznek: az új rakétafegyverek Nyugat-Európába való telepítéséről szóló határozatok sorompóvá váltak a béke megszilárdításának útján. Az is világos, hogy Washington az Egyesült Államoktól való még nagyobb katonai és politikai függőség zsákutcájába akarja kényszeríteni Eurójját.

Ez nemcsak számunkra világos, akik a Szovjetunióban élünk, abban az országban, amely ellen a Pershingek és a szárnyas rakéták irányulnak, hanem Európában is. „Mindenképpen bizalmatlanságot kell táplálni — írja a Le Monde című francia lap — azzal az újrafegy- verkezési kampánnyal szemben, amelyet az Egyesült Államok a NATO keretében folytat azért, hogy megerősítse hegemóniáját szövetségesei fölött, akik egyre erősebb kísértést éreznek arra, hogy sa ját útjukon haladjanak..." A Le Monde úgy véli, hogy az új amerikai fegyverek telepítése hivatalosan törvényesíti a „szétválasztás“ és az „európai háború“ stratégiáját.

Az ilyesféle aggályoknak jó néhány oka van. Ismeretes, hogy a „megelőző és szelektív atomcsapások“ elmélete alapján a Pentagon kidolgozta a „korláto zott atomháború“ doktrínáját az európai és más regionális hadszíntereken. A doktrína értelme az, hogy atomkonfliktus esetén az Egyesült Államok a nukleáris háborúk kereteit más országok területére szándékozik korlátozni. Ez látszólag furfangos ötlet. Csupán egyetlen, de fontos körülményt nem vesz figyelembe: a helyi konfliktusoknak azt a sajátosságát, hogy világméretű összeütközésekbe nőhetnek át.

Az amerikai doktrína szerint vajon kinek jut osztályrészül az atomkonfliktus kirobbantása? Az első csapást a Pentagon és a NATO magának akarja fenntartani. Ez közép hat ót á vo Ls ág ú fegyverrel történő csapás lesz, abban a reményben, hogy az ellencsapás inkább Európát sújtja majd, mint az Egyesült Államokat. Az sem titok, ki nyomja meg a gombot: az erre vonatkozó döntést nem az európaiak hozzák majd, hanem Washington. Az amerikaiak a legjobb esetben „tanácskoznak“ partnereikkel. Egyébként elkezdhetik az atomháborút bármiféle tanácskozás nélkül is. Egyes európai j^olitikusok még ebből a helyzetből is, amely a szövetségesek Washingtontól való függőségéről tanúskodik, hasznot próbálnak húzni. Az NSZK-foeli vezetők például hangsúlyozzák: mi nem nyúlunk a gombihoz, a Német Szövetségi Köztársaság nem a tomb,-italom. De éppen ezek a vezetők nyitották meg az amerikai rakétákra vonatkozó döntés útját.

A Pershing- és a szárnyas rakéták telepítéséről szóló döntést, mint ismeretes, Washington nyomására hozták, a partnerek „kezét gúzsba kötötték“. Némelyek közülük nem voltak hajlandók a Pentagonnal együtt szavazni, mások pedig, mentegetőzve kicserélték a „két vágány“ elméletét, s azt bizonygatják, hogy a fegyverkezési verseny és az enyhülés állítólag egységes folyamat. Miért nem talált Washington egyhangú és hagyományos támogatásra? Az idők megváltoztak, a hetvenes évek a nemzetközi politika valamennyi útvesztője ellenére az enyhülés időszakává váltak, és mindenekelőtt az európai enyhülésé. „A leg utóbbi éveikben az európai kontinens helyzetében pozitív változások történtek“ — állapítja meg a SALT-II. szerződés aláírásáról szóló, közös szovjet—amerikai közlemény.

E béke ügyét szolgáló változások, valamint az Európának az Egyesült Államokból való egyre fokozódó gazdasági

és politikai függetlenedése aktivizálta azoknak az amerikai köröknek az erőfeszítéseit, amelyek nem hajlandók szakítani Amerika „világcsendőri“ szerepére vonatkozó régebbi elképzeléseikkel. E körök az Európa és a szocialista országok közötti kapcsolatok megjavulásában továbbra is veszélyt látnak az Egyesült Államok számára. Két hónappal a brüsz- szeli határozat elfogadása előtt a Christian Science Monitor című amerikai újság még azt írta, hogy „kivétel nélkül valamennyi nyugat-európai ország“ nagyra értékeli a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok megjavítását, és ezt tartják normálisnak és sokat ígérő irányvonalnak egész Európa számára. A lap elismerte, hogy az európai politikusok egyre nem szívesebben bízzák a hadászati és a harcászati feladatok megoldását az amerikaiakra, majd ezt a prognózist adta: a nyugat-európaiak minden erővel kitérnek majd az arra vonatkozó nehéz döntés elől, milyen mértékben és hová telepítsenek harcászati atomfegyvereket. Ennek következtében, hangoztatta a továbbiakban a lap, nézeteltérések keletkezhetnek az Egyesült Államokkal.

Ez a prognózis bevált. A nehéz döntések előtti kitérésnek és a kialakult nézeteltérésnek egyaránt tanúi lehettünk. Hát az amerikai vezetőszerep elismerése? Washingtonnak sikerült nagy nehezen megggyőzni partnereit. „Vezetése“ terhének felismerése azonban, úgy véljük, Európában kételyeket, csalódásokat, tiltakozásokat okozott, és ez napról napra fokozódik. A brüsszeli eredmény a p’rruszi győzelmek -sorába tartozik. Washington politikai önzése, az a törekvés, hogy Európát a csapás veszélyének tegye ki — mindez a nyolcvanas években nem az amerikai politika híveinek, hanem ellenfeleinek a számát gyarapítja majd.

Ugyanezt a reagálást váltja ki az Egyesült Államoknak az a szándéka, hogy akadályozza Nyugat-Európa és a Szovjetunió kapcsolatainak javulását. „Egyes európai országok — jelentette ki Carter, amerikai elnök — teljesen a Szovjetunió felé fordultak, és Keleten vethetnek horgonyt, ami a NATO-szövet ség gyengülésére vezet majd.“ Az Egyesült Államok éppen ezért fordítja rakétáit a Szovjetunió felé.

Nincs olyan ország, olyan nép Európá ban, amelynek érdekeit ne csorbítaná a NATO-féle tervek célja — hangsúlyozza Leonyid Brezsnyev —, hogy megbontsák az Európában kialakult erőegyensúlyt, katonai fölényt biztosítsanak a NATO- • tömb számára. Az erők egyensúlyának megbontására irányuló kísérlet azonban az enyhülés folyamata alapjainak alá- ásását jelenti. Ki nyerhet ezen? Azok az erők, amelyek Európát a saját céljaik eléréséért vívott harc színterévé szeret nők változtatni.

A nyolcvanas évekbe Nyugat-Európa az atomdöntések súlya alatt lép be. Ám Eu rópa és az egész világ jövőjéért tovább folyik a harc. A Szovjetunió, a szocialista országok amellett szállnak síkra, hogy az enyhülésirányzat a nemzetközi kapcsolatokban vezető irányzat maradjon, hogy a politikai enyhülést katonai enyhüléssel egészítsék ki. A Szovjetunió nem híve „a háborús szakadék szélén“ való egyensúlyozásnak. Mi változatlanul azt tartjuk fő feladatunknak, hogy bar coljunk a tartós békéért, a militaristák tervei ellen. És mi bízunk a népek jó zanságában és akaratában, bízunk abban, az útban, melyet Helsinkiben harmincöt állammal közösen jelöltünk ki.

E. CSEPOROV. az APN politikai izemleírója

passzívan meg kell várni, amíg beérnek a forradalmak más országokban. A szooialista gazdaság fellendítése Oroszországban csak azután lesz lehetséges, írta, hogy Európa főbb országaiban győzött a proletariátus.

Ez a koncepció természetesen tetszett a burzsoáziának, hiszen erősítette az ő hadállásait, és gyengítette a nemzetközi munkásosztályét. Hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha a Szovjetunióban lemondanak a szocialista elvek megszilárdításáról, az elkerülhetetlenül a kapitalista elemek megélénkülésére vezet országunkban, felidézi a kapitalista restauráció veszélyét.

Trockij a reakciós erők ölömére azt követelte, bogy a kommunista pártokban szüntessék meg a frakcióalakítás tilalmát. A burzsoázia ugyanis azt remélte, hogy ha a munkásosztály pártjai vitaklubokká alakulnak át, felélednék bennük a különféle kispolgári elemek, és e pártok nem fogják többé világosan látni a célokat és a feladatokat.

Trockij a harmincas években kü lönös hévvel támadta a leninizmust, amely a kapitalizmusból a szocializmusba való világméretű átmenet korának marxizmusává vált, és a marxista itainíitást a dolgozók sokmilliós tömegének 'társadalmi és politikai gyakorlatává változtatta.

Az imperialista reakciónak ez is kapóra jött. A reakció ugyanis, mint ismeretes, kész tapsolni minden olyan próbálkozásnak, amely arra irányul, hogy elsekélyesítse vagy „feloldja“ a leninizmust kispolgári és más koncepciók rendszerében. A burzsoázia ezért szurkolt Trockijnak arra irányuló igyekezetében, hogy a leninizmust a trockizmussal váltsa fel.

Életem „legeredményesebb évei“ — mondja Trockij a harmincas évekről, mert úgy ítéli meg, hogy éppen ebben az évtizedben sikerült a legtöbbet tennie. Ékesszóló beismerés — aligha leplezhette volna jobban le önmagát.

Trockij ebben az időszakiján sző vetkezik az imperialista reakció táborának antikommunista és szovjetet lenes erőivel. Miután 1929-ben kitoloncolták a Szovjetunióból, egyik országból a másikba tette át székhelyét azzal az egyetlen céllal, fiogy gyűlöletet szítson a Szovjetunióval szemben.

Miután a trockizmus nyílt konflik tusba került a munkásmozgalom valamennyi haladó osztagával, a harmincas években összefogott a monopol- tőke ideológiájával. A „permanens forradalom“ trockista elmélete, amelyet Trockij az 1903—1905-ös években fogalmazott meg a szocialista forradalom lenini elmélete éllen foly tatott harc során, olyan nézeteket hirdet, amelyek merőben ellenségesek a marxizmus—leniniizmussal. Ez az „elmélet „elméleti“ álcázása azon bűntettek hosszú sorának, amelyeket a trockisták a munkásosztály, a forradalom ellen elkövettek.

A trockista kozmopolitizmus következetesen áskálódott a proletár szó

után az egész világ mintegy megder med 'annak várásában, amikor „megszólalnak a világforradalom harsonái“.

Lenin annak idején leleplezte a „permanens forradalom“ trockista elméletének opportunista, kapituláns lényegét. Ennek az elméletnek az az alapja, mutatta ki Lenin, hogy szerzője reformista szellemben tagadja a parasztság forradalmi lehetőségeit, nem hisz a proletariátus erejében, abban, hogy a proletariátus képes magával vonni a lakosság demokratikus elemeit.

A trockisták tagadták, hogy a forradalom győzhet egy országban, saz oroszországi októberi forradalmat csupán jeladásnak tekintették az „igaz: forradalomra“.

Erre mondta Lenin: nem a „világ- forradalom“ siettetése a forradalmi háború módszerével, nem a forradalom bevitele más országokba erőszakos úton és nem más efféle kalandor módszerek vezetik győzelemre a munkásosztályt. A munkásosztálynak és szövetségeseinek győzelmét minden egyes országban a rugalmas forradalmi taktika biztosítja.

A szocialista forradalom lenini elméié.e a forradalom fejlődésének belső törvényeiből indul ki, a forradalom résztvevőiben erősíti azt a meggyőződést, hogy övék lesz a győzelem, mégpedig azért, mert a munkásosztály élére tud állni a forradalmi mozgalomnak, magával tudja ragadni a néptömegeket s össze tudja kapcsolni a demokráciáért vívott harcot a szocializmusért folytatott harccal.

A trockisták valójában mindent elkövettek, hogy gáncsolják azokat, akik igazán a demokráciáért, a haladásért harcoltak. Azt a gondolatot szuggerálták, hogy egyáltalán kudarcra van ítélve és reménytelen minden akció a demokrácia védelmében. Sőt, Trockij 1938-ban kijelentet te, hogy „a fejlett országokban a demokrácia védelmezésének programja reakoiós program“.

A trockisták szabotálták a demokratikus erőknek az antifasiszta népfrontok létrehozására irányuló erőfeszítéseit, azzal vádolták a kommunistákat, hogy „lecsúsznak az osztály állás pontról“. Megpróbálták befeketíteni a békéért folytatott harcot is, azt a provokatív tételt hirdették, hogy nem kell félni a háborútól, mivel a ,/háború a (forradalom anyja“

A mai trockisták, akik Nyugat-Eu rópa, Amerika és Ázsia országaiban vannak vagy hatvanezren, teljesen egyetértenek Trockij politikai nézeteivel s Trockijnak azzal a harcával, amelyet Lenin, az SZKP, a nemzetközi kommunista mozgalom ellen folytatott. És noha a trockizmus -napjainkban nem tud nagy politikai mozgalommá nőni, a Trockij által elhintett magok mérgezett hajtásai he Igenként felbukkannak.

Éppen ezért szereti öt a burzsoázia.

MIHAIL BASZMANOV, a történelemtudományok doktora

A BURZSOÁZIA TROCKIJT ?

A NYOLCVANAS tVLR KÜSZÖBÉN