Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-09 / 10. szám
IDEOLÓGIAI KÜZDELEM Az amerikai és a nyugat-európai kommunisták harca a burzsoázia ellen A burzsoá ideológusok érdeklődése a kommunista mozgalom iránt egyáltalán nem akadémikus jellegű. Az olasz, a francia, a spanyol, a portugál, a görög, a finn kommunista párt és több más kommunista párt pozícióinak jelentős megszilár dulása a hetvenes években és e pártok kormányban való részvételének távlata, amely politikai valósággá változott, zavarba ejtette azokat az amerikai burzsoá politikusokat és szovjetológu- sokat, akik megszokták, hogy a 'hideg háború időszakának sablonéiban gondolkodjanak. Többségük kénytelen volt élismerni, hogy a „nyugat-európai kommunista pártok miután széles körű támogatást kaptak, komolyan aláásták azt a Nyugat számára azelőtt sarkigazságnak számító tételt, miszerint a kommunizmus összeegyeztethetetlen volna a nyugati civilizációval és életmóddal“. Az Egyesült Államok uralkodó körei előtt fölmerült a kérdés: miként lehet elhárítani a 'burzsoá demokrácia keretei között tevékenykedő kommunista pártok győzelmét, és hogyan kell reagálniuk, ha azok a baloldali erők széles frontjának támogatása segítségével képesnek bizonyulnak kormányt alakítani egyik-másik NATO-országüan. Az Egyesült Államoknak a nyugateurópai kommunista mozgalommal kapcsolatos új ideológiai stratégiája magában foglalt néhány kölcsönösen összefüggő és egymást kölcsönösen kiegészítő elemet. Az első ilyen elemnek tekinthető az a 'burzsoá ideológusok körében nagy népszerűségnek örvendő alaptétel, amely szerint a fejlett tőkés országokban nincs „nemzeti talaj“ a szocializmus számára. R. Wesson, a Kaliforniai Egyetem professzora például, az 1978-ban megjelentetett A kommunizmus és a kommunista rendszerek című könyvében azt állítja, hogy szocialista forradalom csupán ott lehetséges, ahol az „elégedetlenség mélységes érzése létezik“, és ahol „a zavargások kiterjedése oly nagy, hogy lehetővé teszi az állam egész társadalmi arculatának megváltoztatását“. A Nyugatot a mag technológiai vívmányaival és a „fogyasztói társadalom“ individualista erkölcsével együtt Wesson „leküzdhetetlen akadálynak“ nyilvánítja a kommunizmus terjedésének útjába. * A Voproszi tsztorii KPSZSZ című folyóiratban megjelent tanulmány rövidített szövege. Hasonló meggondolásokra épülnek azok az állítások, amelyek szerint, ha az állammonöpolista kapitalizmusnak eddig sikerült enyhítenie az osztály- antagonizmusok élességét, megakadályozni a forradalmi tudat kifejlődését, szembeállítva azzal a burzsoá individualizmust és a „fogyasztói társadalom“ erkölcsét — akkor ez kizárja a forradalmi helyzetek létrejöttének lehetőségét a jövőben is. Viszont a nyugat-európai országok munkásmozgalmának története és gyakorlata azt mutatja, hogy a dolgozók tömegmozgalmának növekedése megy végbe. Az 1971—1975-ös években például a tőkés országokban a tömegmegmozdulások résztvevőinek összlétszáma mintegy 314 millió volt a megelőző ötéves időszakbeli 273 millióhoz képest. A Franciaországban 1968 májusában—júniusában kirobbant általános sztrájk össz- nemzeti politikai válságba nőtt át: a Nagy-Britanniában 1974-ban kitört bányászsztrájk olyan válságot idézett elő, amely a konzervatív kormány bukásához vezetett; Olaszországban valósággá váltak az országos sztrájkok, amelyekben mintegy húszmillió ember vesz részt. Az Egyesült Államoknak a . nyugateurópai kommunista mozgalom irányában követett űj ideológiai stratégiája nem korlátozódik azokra a próbálkozásokra, hogy a kommunista pártokat a kormányban való részvétel távlatával „csábítja“ a forradalmi célokra való lemondásra. Az Egyesült Államok politikusai ajánlásokat dolgoznak ki az imperialista államok vezető körei számára arra az esetre, ha a kommunistákat nem sikerül pragmatikus számításokkal meghódítani, ha azok nem lépnek a szociáldemokrácia útjára. Az amerikai politikusok többsége úgy véli, az Egyesült Államoknak latba kell vetnie minden (befolyását, 'hogy ne engedje meg a kommunista pártok pozícióinak megerősödését a nyugateurópai országokban, abban az esetben pedig, ha ez mégsem sikerül, el kell érnie azt, 'hogy a kommunisták lehetőség szerint csak rövid ideig legyenek hatalmon. „Megtörténhet — írja W. Laquer —, hogy a legközelebbi időben egy vagy két európai országban koalíciós kormányok jelennek meg, amelyekben a kommunisták is képviseltetik magukat. Ebben a folyamatban semmi elkerülhetetlen nincs. Amerika pedig a maga katonai és politikai jelenlétével feltétlenül képes garantálni, hogy ez a folyamat ne váljék visszafordíthatatlanná.“ De milyen eszközökkel? Választ adnak ezekre a kérdésekre G. Bulinak, az Egyesült Államok volt külügyminiszter-helyettesének és Kissingernek, az elnök volt nemzetbiztonsági főtanácsadójának munkái. Bár konkrét ajánlásaik forma tekintetében kissé különböznek, lényegük egyforma. Ball Olaszországról beszél, ajánlásai azonban egyetemes jellegűek. Véleménye szerint az Egyesült Államok önállóan nem cselekedhet elegendő hatékonysággal, és „éppen ez az az eset, amikor Amerikának minden lehetőt el kell követnie a nyugati szövetségesek kel összeegyeztetett stratégia kidolgozására.“ Arra szólít fel, hogy nem szabad fenyegetésekkel beérni, hanem szükség esetén „hatékony ellenálló erőt kell újraalkotni az olasz kommunistákkal szemben.“ A gyakorlatban azt javasolja, hogy „ne csak a tőke tömeges kiáramlását, hanem a pénzügyi és ipari személyiségek tömeges eltávozását, az üzemek bezárását és a munkanélküliség növekedését, az infláció fokozódását, pénzügyi pánikot is“ elő kell idézni. Kiderül, ebben az esetben a „probléma lényege nem az volna, hogy az EGK-országok megbüntessék azt a tagországot, amely a maga demokratikus törvényeivel összhangban kommunista vezetőket választott, hanem annak szükségessége, hogy szankciókat alkalmazzanak annak megszüntetésére, hogy a kommunizmus hagyományos módszereivel szétrombolják a demokráciát ...“ Kissinger is hasonló ajánlásokat ad ö szintén amellett száll síkra, hogy az Egyesült Államok akcióit össze kell egyeztetni az EGK-országokkal. Az ilyen együttműködés fő célja szerinte „a mérsékelt, haladó és demokratikus nyugat európai elemek megerősítése“ amelyekben a kommunistákkal szem ben álló erőiket érti. Fontos tekintetbe venni: mindezek nem csupán elvont gondolatok. Az Egyesült Államok pl. 1978. január 12- én, az olaszországi parlamenti választások közeledtével kapcsolatban az amerikai külügyminisztérium nyilatkozatot tett 'közzé, amely rámutatott, hogy az Egyesült Államok nem helyesli a kommunisták részvételét a nyugati kormányokban. Hasonló nyilatkozatot tett R. Gardner, az Egyesült Államok olaszországi nagykövete 1979 májusában az olaszországi, idő előtti parlamenti választásokkal kapcsolatban. A V Europe című olasz hetilap adatai szerint az Egyesült Államok titkosszolgálatának gondosan kidolgozott utasításai vannak a politikai helyzet destabilizálására azokban a szövetséges országokban, ahol a baloldal megerősödése következett be, s emelett az amerikai hadsereg közvetlen beavatko zása sem lehetetlen. Vanmaik-e az amerikai imperializmus új ideológiai stratégiájának valamilyen esélyei a sikerre? Nyilvánvalóan nem szabad sem túlbecsülni, sem lebecsülni azokat a nehézségeket, amelyeket itt-ott támaszthat, különösen az ideológia terén. Rendkívül fontos azonban szem előtt tartani azt, hogy a kommunista pártok megértik az imperializmus ideológiai és politikai manővereinek lényegét, és ezekkel a manőverekkel igyekeznek az antlimperialista tömegmozgalom aktivizálására irányuló, a kommunista eszmények megvalósításáért vívott harcban latba vetett erőfeszítéseket szembeállítani. A kommunisták előnye a tőkés országok más politikai erőihez képest abban rejlik, hogy a burzsoá társadalom válsága elmélyülésének, ellentmondásai kiéleződésének viszonyai között ök olyan pontos és világos programot javasolnak a társadalmi-gazdasági reformokról, amely objektíve megfelel a lakosság többsége szükségleteinek. Éppen ettől az előnytől próbálja régóta — és sikertelenül — megfosztani a kommunistákat a monopoltőke és ideológusai. Mint Alvaro Cunhal, a Portugál Kommunista Párt főtitkára többször rámutatott, „a kommunisták számára a dolgozó osztályok érdekei hez, a szocializmushoz és a kommunizmus felszabadító ügyéhez való hűség — nem váltópénz, amelyért cserébe jóindulatot, elnézést, köszönetét vagy türelmet lehet kapni a nagytőke képviselőitől, a nagybirtokosoktól és az imperializmustól“. N. V. ZAGLAGYIN, az SZKP Központi Bizottságának osztályvezatö helyettese AZ ELSŐK KÖZÖTT A chrudimi Transports nemzeti vállalat egyik legfontosabb részlege a bányaipari szénszállító szalagokat gyártó üzemrészleg. Vállalati viszonylatban ez az üzemrészleg volt az első, amely még tavaly novemberben meghirdette az 1980. évre szóló szocialista vállalását. Ezt teszi lehetőve, hogy az üzem — az 1979. évhez viszonyítva — ez idén 14 százalékkal növelje termelését. A vállalat gyártmányai eljutnak hazánk valamennyi tüzelőanyagipari és energetikai vállalatába, ezenkívül a Szovjetunióba és Jugoszláviába. Felvételünkön Zdenék Klikar munka közben (J. Krulis felvétele — CSTK) Népgazdaságunk fejlődése szempontjából alapvető kérdés, hogy az építőipar 'mennyiben tesz eleget a vele szemben támasztott követelményeknek, milyen hatékonyan dolgozik, melyek azok a legfontosabb tartalékok, amelyeknek kiaknázásával fokozható az építőipari vállalatok eredményessége, részvétele a gazdaságpolitikai feladatok teljesítésében. Ha az országban folyó hatalmas építkezési munkákat vesszük alapul, egyértelműen elmondhatjuk: az ágazat dolgozói a kedvezőtlen feltételek ellenére is általában teljesítik feladataikat. A megkezdett építkezések, munkahelyek száma azonban szinte áttekinthetetlen. Helyenként a szükségesnél is nagyobb a széttagoltság, az elaprózottság, ami hátráltatja a hatékonyabb és a gyorsabb PMIMW n EPÍTMUI Szembenéznek a nehézségekkel % A kommunisták kezdeményezők munkát. Viszonylag gyakori egy- egy vállalaton belül a munkahelyek változtatása, a nrmkahelyek közötti átcsoportosítás. Sok gondot okoz az is, hogy egyes vállalatok a kiemelt építkezésekre az egész országra kiterjedően kapnak fontos feladatokat. Ezzel függ össze, hogy az építőipar jelentős részénél nehezebbek a munkakörülmények — szélben, esőben és télviz Idején is helyt kell állni —, és a jelentős fejlődés ellmére sok tekintetben alacsonyait* színvonalú a szociális, a kulturális és az egészségügyi ellátás, mint az ipar más területein. Nem lehet mellékes szempont az sem, hogy — az egyéb ágazatokhoz viszonyítva — általában csekély létszámú kommunista dolgozik az építkezéseken. A nehézségek ellenére az építőipari vállalatok igyekeznek teljesíteni a CSKP KB 14. ülése határozatából eredő kötelességeiket is. Hogy milyen úton-módon? Arra a párta lapszervezetek működési körzetükben találják meg a helyes megoldásokat. Az építőipar kommunistái kezdeményezők. Szembenéznek saját munkájuk fogyatékosságaival, és legyőzik a nehézségeket. Az építőipari pártalapszerveze- tek egyik legfontosabb feladatuknak azt tekintik, hogy nagyobb önállósággal, kezdeményezőkészséggel dolgozzanak. Az alapszervezeti munkán 'belül növelik a pártcsoportok szerepét. A pártszervezeti munka eredményessége az építkezéseiken is megköveteli, hogy a tömegszervezetekben és a gazdasági vezetésben dolgozó kommunisták konkrét, időszakos, ellenőrizhető, az adott helyzethez alkalmazkodó pártmeg bízatást vállaljanak és teljesítsenek, mutassanak mindenben példát. A közvélemény élénk érdeklő déssel figyeli az építők munkáját. Az emberek tüstént észreveszik a hanyagságot, a nemtörődömséget az építkezéseken-. Azért a kommunisták elsőrangú kötelessége nagyobb figyelmet fordítani a rend, a fegyelem, valamint a szervezettséget segítő belső szabályozás fejlesztésére. Ezáltal elejét vehetik annak a nemkívánatos gyakorlatnak, hogy húzzák-halasszák az épülő lakások, fontos ipari kapacitások, a járulékos építkezések átadásának határidejét. Az építőipari párta lapszemle tek sokat tehetnek jó hírhévük öregbítése érdekében, há erejük megsokszorozására és a fogyatékosságok felszámolására összpontosítják figyelmüket, és legyőzik a munkájukat gátló nehézségeket. SZOMBATH AMBRUS 4 1980. III. 9. ozsrn M M
