Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-02 / 9. szám

Wole Soyinka jut eszembe, amikor a Szlovák Nemzeti Színház múltjáról beszélő do­kumentumokat nézegetem. Ez a már negyvenhat éves afri­kai író Angliában szerezte ta­nári diplomáját, drámáival és színpadi munkáival ott szerzett világhírt, mégsem maradt a szigetországban, hanem sietett haza, Nigériába, színházat te­remteni. Mert egyetlen nép, egyetlen nemzet sem nélkülöz­heti a színházat és a színészt, aki olykor fájón, mert eleven­be vágón, de megfogalmazza az épülő, fejlődő társadalom gond­jait, problémáit. Soyinka tudta, színházat csak akkor lehet alapítani, ha megvannak hozzá a társadalmi és politikai felté­telek. Nigériában megvoltak, hiszen 1960-ban nyerte el füg­getlenségét, mint ahogy Bra- tislavában ' is kialakultak — a köztársaság megalakulása után — e feltételek a Szlovák Nem­zeti Színház megalapításához. T udnunk kell, hogy már a múlt században több amatőr társu­lat működött, tartott előadásokat szlovák nyelven, bár nem oly mozgó­sító hatással, amitől a szlovák drá­maírói mozgalom is erőre kapott volna, európai élvonalba emelve a szlovák színjátszó kultúrát. 1919-ben ugyan megalakult a Szlovák Nem­zeti Színház Társulása, Vavro Srobár szlovákiai megbízott vezetésével, de az akkor jórészt német és magyar ajkú újdönsült szlovák nagyvárosban nem volt sem hagyománya, sem em­bere a szlovák színjátszásnak. A hagyományok másutt, más terü­leten gyökereztek. Nem a keverék népek lakta városokban, hanem a nemzeti valóság mélyebb rétegeit őr­ző, tisztán tartó, többnyire völgyek­ben megbújt falvakban. Amíg innen az önállósuló haza fejlődésében, táv­lataiban, jelenében és jövőjében bízva kikerülték az őstehetségek, addig a kultúra és a tudomány számos te­rületén cseh származású személyeket kértek fel közreműködésre. Ok pedig Jöttek és segítettek, ahol csak tud­tak. Ebben az időben több szlovák fiatalember került cseh egyetemekre, akik a harmincas évek elején ifjú ér­telmiségiként hazakerülve bonyolult, de munkára sarkalló történelmi hely­zetben keresték és végezték felada­taikat. Mindehhez azonban segítség kellett, segítség, amelynek egyik gyümölcse volt az a szerződés, amely Pardübi- céről Bratislavába szólította a Kelet- Csehországi Színtársulat, élén Bed- fich Jerábekkel. E társulat 1920 már­cius elején bemutatta Bedfich Sme­tana A csók című operáját a Városi Színházban. Ez az előadás jelenti tu­lajdonképpen a Szlovák Nemzeti Színház megalapítását. E bemutatót gyorsan követi a prózai is — MrStík: Marysa — majd a balettpremier — Delibes: Coppélia. A négy hónapig tartó .első színházi évadban 67 bemu­tatót tartottak. Szavakkal is leírjuk, hogy hatvanhetet, hiszen a mai szín­házi ember számára ez alig hihető, s bizony egy-egy darab nem élt meg negyven-ötven előadást, öt-hat is­métlés után új darabbal kellett bemu­tatkozni. Ez a gazdag repertoár bi­zonyára rányomta bélyegét a szín­vonalra is. Lóvén szó a Kelet-Csehországi Színtársulatról, tehát cseh színészek­ről, többségében cseh nyelvű színi­előadásokat láthatott ebben — s még a rákövetkező esztendőkben is — a város közönsége. De a cseh színé­szek érezték feladatuk nagyságát és küldetését, érezték, hogy Szlová­kiában szlovák nyelven is kötelessé­gük játszani, ezért már 1920. május 21-én bemutatták /öze/ Gregor Ta- jovsky két egyíelvonásosát. Jerábe- kék részéről ez szép gesztus volt, sőt, több mint gesztus. Szlovák nyel­vű bemutatójukkal hitet tettek a nemzeti színjátszás küldetése mellett: népet szolgálni osak a nép nyelvén lehet. A Szlovák Nemzeti Színház első évada azonban így is szegényes ma­rad. Ezért a következő, 1921—1922-es évadban formálódni kezd az úgyne­vezett MarSka Társulat, amely az Európában mar a tizennyolcadik— tizenkilencedik században ismert vándorszínésztársulatok mintájára járja Szlovákiát, szállítva a színház- művészetet vidékről vidékre. E hu­szonkét tagú társulatban még min­dig több a cseh művész, mint a szlo­vák, de már feltűnnek olyan nevek is, mint Andrej Bagar, Olga Borodá- éová-Országhová, fán Borodáö, Jozef Kellő és Gáspár Arbét. A társulat egyik lényege az, hogy benne talál­hatjuk a majdani szlovák hivatásos színművészet nagyjait. Ján Borodáö például már ebben a csoportban is arra törekedett, hogy piinél több szlovák nyelvű darab kerüljön szín­padra. Sikerült is elérnie — több cseh színművész tanulni kezdte a szlovák nyeűvet. — A problémák csak abban mutatkoztak, hogy akkoriban még nem volt állandósult szlovák kiejtés. Mégsem adták föl, s tulajdon­képpen a MarSka Társulatnak köszön­hető, hogy kialakult és egységesült a szlovák színpadi nyelvhasználat. E kitérőre azért volt szükség, mert a MarSka Társulat szlovák nemzeti­ségű tagjai szinte kivétel nélkül a Szlovák Nemzeti Színházhoz kerültek, ahol 1925-től 1932-ig sikerült megala­pítani egy olyan prózai társulatot, amely végre kikerült az operatársu­lat árnyékából. Ekkoriban már ter­mészetessé váltak a szlovák nyelvű bemutatók, amelyek közül nem egy nagy sikert aratott. Föllendült, bár nagyon nehezen, és nem valami ma­gas színvonalon, a szlovák dráma- írás is. 1939-ben a cseh művészek­nek el kellett hagyniuk BraMslavát, Bagaréknak pedig a színházat. A húszas esztendők után a szlovák színjátszás ekkor éli második hősko­rát. Andrej Bagar megszervezi a Front színházat, s társulatával járja a szlovákiai hegyeket, a színház, a ha­za, az anyanyelv szeretetét és persze a szabad élet hitét táplálva a német elnyomás ellen küzdő harcosokba. Gépfegyverekkel és ágyúkkal űzött vándorszínészek szerepét játszották ekkoriban — halálkomolyan. És elérkezett a felszabadulás, ami a Szlovák Nemeti Színháznak is új, tisztább életet hozott. Lehetőséget a függetlenné váláshoz, a dolgozó osztályok problémáit kutató színházi műhellyé alakuláshoz. Első világra szóló sikerét 1949-ben aratta az ope­ratársulat, amikor színre vitte Eugen Suchoií Örvény című művét. A siker osztatlan volt, de ugyanekkor a pró­zai társulat is kiváló bemutatókat tartott. Szükség is volt az alaposabb munkára, hiszen 1953-ban megalakult a „konkurrens“ társulat, az Oj Szín­pad. Ekkor a színház vezetősége úgy érezte, illendő volna önállósítani a prózai társulatot is. 1955-ben ez az álom is valóra vált, megalakul a Hviezdoslav Színház. Azóta? A szocialista és a nemzeti tudat formálásában hihetetlenül nagy ered­ményeket mutathat fel a mára hat­vanévessé lett Szlovák Nemzeti Színház három — opera-, próza-, ba­lett-társulata. S bár Bagar, Borodáö és a hőskor többi nagy alakja még az ötvenes években örökre elment, olyan utódokat hagytak maguk után, mint Króner, Filcík, Mistrík, Zábors- ky s a fiatalabbak közül Kvietik, a két VáSáryová és a többi országszerte ismert művész. És a kezdet nehézsé­geiből kilábolva olyan szerzők nyer­tek Bratislavában színpadot, mint Capek, Mrofcek, Albee, Pintér, és ter­mészetesen minden jelentős szovjet színpadi szerző, valamint a szocialis­ta országok drámaíró és zeneszerző egyéniségei. Európai rangú színházzá érett a Szlovák Nemzeti Színház. Higgyük, szocialista színházművészete csak te­rebélyesedni, gazdagodni fog, gazda­gítva egyben a nemzetet, a népet. Az oldal anyagát írta SZIGETI LÁSZLÓ A BORZASZTÓ TORONY KÉPEK A MAGYAR VÁNDORSZÍNÉSZET VILÁGÁBÓL Akik egy kicsit is jártasak hazai magyar színházi életünkben, tudják, hogy a mai szlovákiai magyar szí­nész utazó színész, aki egyik este még a Csallóközben vagy a Bodrog­közben, másik este a Mátyusföldön vagy a Csereháton lép színpadra. Uta­zó színész, de nem vándorszínész, hi­szen éjszakára többnyire megtér szö­vetkezeti vagy állami lakásába, ahol vár a feleség vagy a férj, s az ágy­ban szunyókál a poronty. A magyar színjátszás korát idéző vándorszíné­szet nem csupán azért volt másmi­lyen, mint a mai „vándorszínészet“, mart más volt az akkori színész tár­sadalmi rangja és társadalmi életben betöltött helye, de azért Is, mert egy árnyalattal más volt a küldetése. Nem annyira összetett, de merem mondani, a nemzeti (ma szocialista) tudat kialakulása szempontjából leg­alább annyira fontos, s oly nagy ön- feláldozást igénylő, mint ma. Nagy önfeláldozást? — kérdezhetné bárki, hiszen az önfeláldozásnak nincsenek fokozatai. Az önfeláldozás önmagam feláldozása valami jobbért, valami értékesebbért. Vagy a színészet nép­szolgáló oltárának áldozza életét a színész, vagy valami másnak, de ak­kor nem lesz, mert nem lehet belőle országépitő színész. Legföljebb ripacs, aki képtelen fölfogni, hogy a magyar színházművészet fénykorait nem a németből magyarított lovagregények bemutatása, nem az álkérdésekkel megtűzdelt fércművek mesterségesen keltett sikerei, hanem azok a dara­bok és azok a színművészek jelentik, akik egy nép tudatát mélyítő sztn- háztörténelmet éltek — teremtve ma­guknak s övéiknek lehetőséget a szebb jövőre. Igen, a magyar színját­szás hőskoráról íródnak e recenzensi szavak, a vándorszínészet olykor ro­mantikus színészetben éló Időszaká­ról, a magyar színházi játék borzasz­tó tornyáról. A Magvető Könyvkiadó Magyar tallózó sorozatában megje­lent, könyvesboltjainkban is megvá­sárolható kötet a 18. század végétől az l849-1g tartó időszak vándorszí­nész-életének dokumentumait szedte kápráztató csokorba. Hogy miért A borzasztó torony a címe? A válasz­adáshoz el kell olvasni Déryné, Fáy András, Szigeti József, Benke József, Jakab István, Szilágyi Pál és a többi nagy művész, színházigazgató és drá­maíró leveleit, visszaemlékezéseit, naplójegyzeteit. Ezek az alapozó ko­ronatanúk érzékletes képet festenek arról, mit jelentett akkor a színház, a színészélet, a vándorlás. Hősei ők a magyar nyelv és műveltség ter­jesztésének. Nem véletlen, hogy több halhatatlan költő és író velük együtt élte a magyar színházi élet örömeit és mindig szaporodó gondjait, évti­zedeken át befolyásolva a magyar színházi élet alakulását. Kazinczy Ferenc egyik szervezője volt a pest­budai első magyar színtársulatnak, Jókai Mór drámaíróként is dolgozott, s első felesége, Laborfalvy Róza ré­vén személyes színiházi kapcsolatai is voltak. Szigligeti Ede a segédszí­nészetből a Szinitanoda tanárt rang­jáig küzdötte föl magát. Arany János és Petőfi Sándor színészként műkö­dött, akárcsak Katona József, akinek a Bánk bán-ját e hőskorban mutatták be először a régi kassai színházban, a magyar vándorszínészek néhai mentsvárában. Az ő lírásaik is olvas­hatók Kerényi Ferenc válogatásában, ami tulajdoniképpen a megszenvedők és örvendezők, az estéről estére, te­hát folyamatosan önösszeszedők lel­kének tükre. Tükör, amelybe bele kell nézni, hogy lássuk a történelmi idők távlatában mutatkozó különbségeket, a vándorszínészet és napjaink utazó művészete közti — olykor bizony minősíthetetlenül nagy — lelki és szellemi különbséget. És okuljunk ... És gyarapodjunk, mert a magyar vándorszínészet világából föltárulko­zó képek mindenek fölé helyezik az öngyarapítás hitét, imigyen fogal­mazva ezt mindenkorivá: „Építsünk színpadot mert kezdődik a JátékI" 4 IMI. III. 2. ozsrn * M Gy ökeres György felvétele (MÄH ß fWIiJiM • ■SI«

Next

/
Thumbnails
Contents