Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-02 / 9. szám
4 III. 2. *P tetején, éjjel ismét megfagy a hidegben. Újabb jégkéreg keletkezik, amely jóval vékonyabb a télinél. Ez az új jégtükör az autók csapdája. Bizonyos sebességen túl, lehetetlen észrevenni, hol az eredeti jég, és hol az újAz autók szétzúzzák az új réteg kérgét, s alásüllyednek az eredeti jégre. S még jő, ha az kibírja az ütést. Megesik, hogy nem bírja ki. Nekünk szerencsénk volt. Az új jégréteg alapja erős volt és viszonylag sekély. Kiugrottunk a fülkéből a régi jégre, és oldalról vizsgál- gattuk a kocsit, amely vízilóként feküdt jégfürdőjében. A parttól cifra szitkokat hallottunk. Mityin volt az, Tátráját szabályosan, az útjelző póznák mentén vezette. Ekkor az előtte haladó Lobov letért kissé balra, a folyó közepe felé. „Lobov tapasztalt vezető — döntött Mityin —, bizonyára tudja, hol rövidebb az út.“ Nyomunkban jött... és ő is ráhajtott az új jégrétegre. Bár az ő helyzete jobb, csak egyik pótkocsija süllyedt le, de az is közvetlenül a part mellett. A vontató pedig csupán a kerékagyig merült a jégbe. Mityin utasításai alapján, percnyi késedelem nélkül, elindultunk homokot keresni. Hordtuk a homokot Mityin Tátrája alá a már kissé megolvadt partról. Lekapcsoltuk a pótkocsit, Mityin bemászott a fülkébe. A századik kísérlet után a gépet sikerült a partra irányítani. Most odavezethettük az utolsó járművet Lobov elakadt autójához, hogy megpróbáljuk kihúzni. Körülöttünk azonban fülsiketítőén ropogni kezdett a a jég. Okosabb volt nem kockáztatni, hanem sietve segítséget kérni. Lobov, Száricsevhez hasonlóan, a rakomány mellett maradt. Erőltetett mosollyal a fülkéhez kísért bennünket, majd elbúcsúztunk. Az északi fogalmak szerint Uszty-Kujga eléggé jelentős település, nagy autóparkja van. Legelőször is oda megyünk. Megnyugtatnak bennünket: azonnal bulldózeres kocsit küldenek Lobovért. Rendben. Mi pedig megyünk tovább, Depu- tatszkijba. Az Irgicsan folyó medencéjében levő gazdag ónbányában ilyenkor már lázasan készülődnek a nyárra. Téli álmukból lassan ébredeznek a kotrógépek, mellettünk szorgoskodnak a gépmesterek. A település vezetői minden kéznél levő járművet igénybe vesznek, hogy minél több fűtőanyagot és árucikket halmozzanak fel. Nyárra itt ugyanis eltűnnek az utak. Míg Deputatszkijban a dolgaimat intéztem, Andrej Mityin két távoli fuvart csinált, szenet szállít a helyi tanács kérésére, annyi a munkája, hogy nincs ideje a nyugtalanító emlékeken töprengeni. Egyszer csak a vidám Szári- csev tér be hetykén a szálloda udvarába, és úgy üdvözöl bennünket, mintha tegnap váltunk volna el. Azután a Kujga lakói által kiszabadított Lobov is megjelenik. Úgy örülünk egymásnak, mint egy harci egység katonái: a jeladatot végrehajtottuk, a zimnyiken megelőztük a tavaszt. Még nem akarózik azon gondolkodni, mi lesz a visszafelé vezető úton. Ezúttal nagy értékű kassziterittel teletömött hordókkal megrakodva. VLAGYIMIR PERVENCEV (NOV1J MIR) Vannak olyan utak, amelyeken elindulni majdnem olyan kockázatos vállalkozás, akár egy űrutazás. Ezek a ,^imnyi- kek‘, a téli utak, folyók jegén haladó, hegyszorosokat átszelő, fél évre befagyó, mocsarakon átvezető időszakos autóutak. A szovjet sarkvidéki Ázsiában óriási kincseket rejt magában a föld méhe. A szűkös technikai és anyagi lehetőségek azonban nem teszik lehetővé, hogy több ezer kilométeres utakat építsenek az északi folyók, az Indigirka, a Kolima, a Jana, a Léna, a Jenyiszej mocsaras medencéjében. Az ércek, a fémek, a szén, a fa légi úton való szállítása pedig túlságosan A hideg beálltával több tízezer nehéz teherautó indul útnak a fakutszki Közlekedési Igazgatóságról: különféle árucikkeket, gépi berendezéseket, építőanyagokat szállítanak a távoli ipartelepekre. Visszafelé szenet és ércet hoznak. A teherautó-vezetők a tomboló, csikorgó hideget leghűbb szövetségesüknek tekintik. Ilyenkor ugyanis jó az út. De az már nem biztos, hogy célhoz is érnek, ha enyhülni kezd az idő. A .legkedvezőbb időben is karavánokban vágnak neki a téli utaknak a mamuthoz hasonló MAZ-ok, KRAZ-ok és Tatrák. Még az artikai vezetők, az északi utak elismert „vadászrepülői“ sem kockáztatják meg, hogy egyedül induljanak el. Tavasszal felkérezkedtem az egyik utolsó gépkocsioszlopra: kétezer kilométeres útra indult észak felé a deputatszkiji bányához, ahol ónércet és kassze- ritet bányásznak. Vége felé jár Ariikban a március. Lábunk alatt száraz porhó csikorog. A hideg kegyetlenül csípi arcunkat. A vezetőfülke ajtajára kívülről felszerelt hőmérő változatlanul mínusz negyven-egynéhány Cel- sius-fokot mutat. Karavánunk három Tátrából áll: két pirosból és egy világoskékből. Az elsőt Grigorij Lobov vezeti, az északi utak kerek arcú, hidegvérű veteránja. A magas, mosolygós Andrej Mityin követi őt, aki, bár kitűnő sofőr, a téli utakon újoncnak számít. Az oszlopot Vaszi- lij Száricsev zárja. Az ő kocsiján utazom én is. A vontatók és a pótkocsik alaposan meg voltak rakva felszereléssel. A deputatszkiji ércdúsítónak szánt rakományt drótkötél szorította le. Az első kilométereket viszonylag könnyen tettük meg. Az autó kellemesen ringatott, könnyedén himbálózott egyik oldalról a másikra. Az utat minden oldalról erdő övezte, elzárva szemünk elől a környező dombokat. A meredek parttól hamarosan a folyó jegére kanyarodtunk, s elkezdődött az igazi zimnyik. Két aszfaltsimaságú sáv húzódott előttünk, még a tél elején hasították a buldozérok, több ezer kerék szántotta már. A vezetők szótlanul iramodtak előre. A meredek fordulókat alaposan behordta a hó. Aztán letértünk a folyóról. A jégút meredeken emelkedett a partra. Úgy odaszorultunk az ülés hátához, mintha gyorsuló repülőgépen ülnénk. A Tátrák bőgő motorral kapaszkodtak ki a zimnyik mocsaras szakaszára. Ismét fák tövében haladtunk, hatalmas fémrakományunk ne- kl-nekiütközött a fatörzseknek, az ágaikat tördelve. A fagyos buckákon ide-oda rázkódtunk, dobálódtunk. Sötétedett. Sűrű kékségbe burkolóztak a hóborította dombok, az ég zöldre váltotta színét. Az autók lassan másztak az Ördög-hágó felé. A fényszórók sárga fénye az orgonasípokként sorakozó fatörzsekre meredt. Jobbról az útpatkán útjelző tábla úszott el a szemünk előtt, rajta egy szám: 100. Eny- nyi kilométer van hátra Kebju- me faluig. Viharos dülöngélés- sel telt el a következő egy óra is, amikor az újabb útjelző táblát megláttuk: 95. Egy óra alatt mindössze öt kilométert tettünk meg. Ez aztán a sebesség! Az előttünk haladó gépkocsi piros stoplámpái ugrálnak a szemünk előtt. Bömböl a motor. Száricsev ásít, és megtörli a szemét. Aztán ismét erre az elképesztő útra szegezi tekintetét. Balról felbukkant egy tisztás, rajta egy házacska. Hívogatóan füstöl ,a kéménye. Az ajtónál egy ember áll. Egy azok közül, akiket a közlekedési igazgatóság a téli autóközlekedés idejére a sofőrök menedékhelyére küld. Az ő kötelességük, hogy rendben tartsák a házat, meleggel,, vízzel és tiszta ágyneművel lássák el az itt megszállókat. Már régen éjszaka van. Az én fogalmaim szerint ideje lenne pihenőt tartani. De a karaván megállás nélkül tovarobog a ház mellett. A tavasz réme kergeti a vezetőket. Ha felengednek a téli utak, az embereket ugyan el tudják szállítani helikopterrel, de a teherautók legalább öt hónapra a mocsarakban ragadnak. Ismét az erdei út sötétsége vesz körül bennünket, fejünk felett fényes csillagok. Elszuny- nyadok és hirtelen lökéstől riadok fel. A Tatra áll. Száre- vics dermedten néz a visszapillantó tükörbe, azután vészjósló hangon közli: „Felborult a pótkocsi“. A vontató sebzett vasszörnyetegként a bal oldalán fekszik. A fákkal takart éles kanyarban Száricsev elvétette a sebességet. A több tonnás teher továbblökte a pótkocsit az útpadkához, és a pótkocsival ösz- szekötő szabadon forgó kapocs a vontatót nem tudta visszatartani. Mityin és Lobov hozzánk sietett, segítettek befűzni a drótkötelet. Nekem úgy tűnt fel, hogy a két óriási gép kapcso- lóborogja könnyedén felemeli a terhet. Ám a nehéz pótkocsit nem tudták a kerekeire fordítani. Továbbra is oldalára dőlve csúszott a jégen. Elhatároztuk, hogy visszafordulunk a téli szállásra, és megvárjuk a reggelt. A reggeli fagyban 'azonban a törékeny drótkötél szétszakadt. Bömböltek a nagy erejű Tátráik. A reggeli napon a pótkocsi nem tetszett olyan tragikusnak, mint éjszaka, de talpra állni nem akart. Végül is az útpadkára húztuk, és Kebjume faluba mentünk segítségért. Ezzel a mentőakcióval hár- rom napot vesztettünk el. Az alaposan összezúzódott pótkocsit traktorral vontatták el a faluba. Száricsev Kebjumében maradt, hogy összerakja a rakományt, és megjavítsa a pótkocsit. Ha sikerül, folytatja az utat, megpróbál utolérni bennünket. Mi pedig sietünk tovább, hogy megelőzhessük a tavaszt. Átültem Andrej Mityin fülkéjébe. A fiatal legény könnyen, biztonságosan vezet. Tátrája egészen új, különleges „északi“ konstrukció. A rakomány értéke, mint a borítőlemezen olvasható, 18 ezer rubel. Mindennek megőrzéséért és a rendeltetési helyre érkezés határidejéért, attól a perctől kezdve, hogy kilépett a telephely kapuján, a sofőr egymaga felelős az igazgatóság előtt. Azonkívül Mityin a felelőse a tizenkét tonnás pótkocsival folytatott kísérletnek is: ilyennel még senki sem hajtott a zimnyiken, ahol általában nyolctonnásokat vontatnak. Ahhoz a helyhez közeledünk, amely a sofőrök között Fékéte- és Sárszorosként ismert. Az út itt valóban a sziklához szorul, mintha a kétszáz méter mélyen alatta tátongó szakadéktól való rettegésében tapadt volna hozzá. Alant a jéggel fedett Handiga folyó kéklik. A hágó napsütésben ragyog. A két, autókerék vágta megfeketedett sáv szaporán nyeli el a meleget. A sötét felületen a szem aggódva fedezi fel az olvadt víz fényfoltjait. A műszerfalon Mityin megnyomja a tengelyek automatikus blokkolójának gombját. Ez elvben javítja a kerekek tapadását, de a mi negyven tonnánk valami miatt hirtelen megáll, aztán lassan hátrafelé csúszik. Mityin kikapcsolja a blokkoló- gombot, hátrafordul. Arca falfehér. A nagy fémtest mind gyorsabban, megfékezhetetlenül csúszik a szakadék felé. „Ugorj“ — kiáltja Mityin. De hogy ugor- jak? S vele mi lesz? A mélybe zuhan az autóval? jobb kezem önkéntelenül az ajtókilincsre tettem. Hirtelen erős ütést érzek a bal vállamon, és kirepülök a fülkéből. Egész testemmel a sziklának vágódom. Homályosan látom magam mellett az egy helyben forgó kerekeket, a fülkét és a szélvédő mögött Andrej arcát ... Ugorj te is gyorsan! — kiáltanám neki, de hang nem jön ki a torkomon. S hirtelen rettenetes manőver szemtanúja leszek. A vontató kerekei élesen elfordultak, a Tatra karosszériáját közvetlenül a szakadék széléhez rántva. Abban a pillanatban az ösz- szekötő kapocstól ütést szenvedett pótkocsi elfordult a szakadéktól, és maga után húzta a vontatót. A pótkocsi palánk- jával csörömpölve és csikorogva fúródott bele a megmentő sziklába, keresztbe fordult az úton, és megállt, súlyával tartva vissza a vontatót a lezuhanástól. Leszaladtam Mityinhez. A fülke mellett állt az úton, s remegő kézzel rá akart gyújtani. Megkért, hogy a hágó tetején levő Roszomaha faluig üljek át Lobov fülkéjébe. ___Áthaladtunk a sarkkörön, Kö rülöttünk mindenütt végtelen fehér síkság, egészen a Jeges-tengerig. A zimnyik a széles Jana jegére kanyarodott. Még négyszáz kilométert kell megtenniük a folyón észak felé és Kujgába érünk. Onnan már csak karnyújtásnyira van De- putatszkij. Mindkét vezető megkönnyebbülten, maximális sebességgel robog a sima jégúton. A nap melegszik. Az út végének közeledte jóleső érzéssel tölt el. Másnap reggel, miután elhagytuk fanszk városkát, már csak kétszázötven kilométer maradt Kujgáig. Itteni fogalmak szerint, ez semmi. Ráadásul, az élen haladó Lobov, hogy időt nyerjen, az utat kiegyenesítve, eltért a régi útjelző póznáktól. A sötét, üvegként ragyogó puszta jegén, amelyről eltűntek a havas keréknyomok, alig tud lefékezni és kissé közelebb kerülni a parthoz. Egyszer csak tompa reccsenés hallatszik. A karosszéria megcsúszott, a fülke az égnek meredt. Friss jégkéreg! Tavaszi napokon, amikor már elég meleg van, a folyó vize éledni kezd, és kijáratot keres a jégpáncél alól. Valamilyen repedésen keresztül a felszínre kerül, szétfolyik a kemény jég * Í 4 AHOL NYÁRON ELTŰNNEK AZ UTAK
