Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-02 / 9. szám
megírnia, ■feáső sítotód j át árral ittam azt tiszt majd §sére ilcam ikad- intha rodá- tával mlot- z az ívall- nd'őrkifiSgom izeteazért lenev icstaarra tikkor I. El; Wgy nács5zam. Antal íszél- 61 és 1 ne- ilatot e ezt pró- ídarc 1 és tt és álko„ven- raria- ’ ha- íykás Opera izlnte ággal sor- udcwn pnem t odvárt zal a - sze- szony iában libán, ittam iltam, illtetn gyenkíviil etemmegvagy mint ládja, M , megérezzük, melyik ■ napon kell útra kel- 1 nünk. Soha nem indulunk korábban, soha nem későbben. Minden ősszel pont azon a napon, amelyet megéreztünk. Bennünket nem vakíthat el napfény, nem csaphat be szélcsend, nem bűvölhet el a mélylő tengerből föl-fölbukkó halak násza, nem marasztalhat a kék égboltról lassan aláereszkedő napkorong esti dala sem, melyet egyébként mindig dallal fogadunk és viszonzunk, amikor vörösen hullámzik felénk a nagy víz tükrén. Mi ezen az északitengeri szigeten, Amrum szigetén, megérezzük, mikor jön el az ősz, és melyik lesz az a nap, amelyen magasba emelkedünk, dél felé. Nagy út, hosszú út, kimerítő út. Átrepülni, átvinni kicsiny testünket Európa fölött. De meg kell tennünk, hogy életben maradhasunk, hogy énekelhessünk. Hogy önmagunk maradhassunk. Mi nem követjük a feketerigőkat, akik betelepülnek a városokba, villanegyedekbe, parkokba. Mi nem szorulunk kö- nyöradományokra, sem a jó szívvel fölkínált eledelekre. Mi a magunk erejéből szerezzük meg, ami létfenntartásunkhoz szükséges. Sokszor talán nekünk is köny- nyebb lenne a városokban, nem félnénk, nem rettegnénk annyiszor, csakhogy mi nem tudunk és nem is akarunk alkalmazkodni, hívek vagyunk ősi rendünkhöz, vissza-visszaszállunk nehéz múltunkba is, nem vigaszért, nem is azért, hogy az eleink által kivívott dicsőségek fényében sütkérezzünk, könnyítsünk lelkűnkön, hanem azért, hogy erősnek és szabadnak érezzük szárnyunkat történelmünk által is. Hazánk Európa, egész az északi sarkkörig. És hogy hazánk lehessen Európa, nem topoghatunk egy helyben, nem sétálgathatunk egyetlen parkban. Ezért is repülünk, visszük időnként kicsiny testünket a kontinens fölött. Azon az őszi napon fényes volt körülöttünk a végtelen tenger és fényes volt fölöttünk a végtelen ég, nem volt meleg, de hideg sem, pont olyan kellemes volt az idő, amilyenre számítottunk. Több száz méter hosszúságban gyülekeztünk a sziklás part mentén. Tizenkét óra körül útra készen álltunk. Szivünkhöz erősítettük a nyári emlékeket, elrendeztük tollazatunkat, elvégeztük az utolsó szárnypróbákat. Nem néztünk vissza, az égre néztünk, melynek kékje megnyugtatott, kissé csillapította bennünk az ilyenkor mindig föllépő feszültséget. Aztán mozgásba hoztuk testünket és fölszálltunk. Fokozatosan, nehogy egymásnak ütődjünk, nehogy valamelyikünk is fájdalommal repüljön már iaz elején. Ha valaki ilyenkor távolabbról figyelne bennünket, méfe azt hihetné,'hogy valamiféle gonosz szellem húz sötét függönyt az égre, hogy a nap ne érinthesse a földet, s hogy a föld még a napban se reménykedhessék. De csak egy-két másodpercig tart az egész, amíg el nem érjük a megfelelő magasságot. Mikoron úgy érezzük, hogy szárnyunknak, testünk alakjának kedvező a légmozgás, akkor ősi formákba sorakozunk, egymás mellé és mögé, mind a 35 227-en. Élveztük a fölemelkedést, a repülést olyannyira, hogy énekelni lett volna kedvünk, de az éneklés erőt von el a testből, és nekünk minden csöpp erőre szükségünk van ilyen nagy, hosszú és kimerítő úton. Így csupán néhány örömös hanggal adtuk egymás tudtára, hogy igazán szép napot választottunk, hogy első állomásunkat, Helgoland szigetét hamarosan megpillanthatjuk, és úgy elszalad az a két óra, amely átrepülésünk ideje normális időjárási viszonyok között, hogy észre sem vesszük. Könnyedén és boldogan repültünk. Körülbelül a fél utat már megtehettük, amikor váratlanul erős léglökéseket éreztünk ,minden oldalról, aztán hirtelen, mint fölmagasodott hullámok zuhannak vissza a tengerbe, úgy zuhantunk tömegesen métereket. Felülről tört ránk egy hatalmas légörvény. Majd alulról egy másik újra földobott. Beleremegtünk. A következő pillanatban elsötétedett az ég, zuhogni kezdett, Ős eltűnt alólunk a tenger. Közel és távol, alattunk és fölöttünk vadul cikáztak a villámok, s az ég, melynek akkor legszebb a hangja, amikor hangtalan, mint néhány perce Is volt, csattogásával, dörgésével is növelte félelmünket, úgy dobogott kicsi szívünk, hogy azt hittük, testünkből is kidobog, inkább elveszejti magát a sűrű, átláthatatlan mélyben. És fáztunk, kegyetlenül fáztunk, plusz 14 Celsius fokról hirtelen 6 fokra esett a hőmérséklet, a szél sebessége elérte a ,100 kilométeres óránkénti átlagot. Ilyet még a legidősebbek és a legtapasztaltabbak sem éltek át. Ne hezen repültünk. De nem is volt az már repülésnek nevezhető, hiszen tollazatunk elázott, szárnyunk csak csont volt és bőr, hiába mozgattuk, nem fogott levegőt. 35 227 apró test hányódott a szelek, légörvények akarata szerint. Nem tarthattuk az irányt, és csak akkor tudtuk meg, milyen magasan, de talán helyesebb úgy mondanom, hogy milyen alacsonyan repülünk, amikor a fölágaskodott hullámok elérték néhány száz testvérünket, és magukkal rántották, levitték valameny- nyit a (tenger fenekére, ragadozó halak örömére. És Helgoland sehol. Már ötödik órája tartózkodtunk ,a levegőben, amikor hirtelen fájdalmat éreztem a szívemben, szárnyam ki-kihagyott. Pedig hitem, hitünk, hogy elérjük Helgolandot, hogy élétben maradunk és énekelünk — egyre erősödött, sőt mennél kilátástalanabb volt a helyzetünk, annál inkább. Végül is a nyolcadik órában láttuk meg a szigetet. De már örülni sem tudtunk, már látni is alig láttunk. Szinte rázuhantunk a partra. Rengetegen egymásra. És akkor elvesztettem eszméletemet, így kerültem be az újságokba, én, aki soha nem álmodoztam arról, mint ahogy egyetlen vándormadárként élő énekes rigó sem, hogy „szerepeljek“. |A következőket írták rólam: „A helgo- landi madárfigyelő állomáson állatorvosok megvizsgáltak egy rigót, amely a partra érés után összecsukott. Megállapították, hogy szívinfarktust szenvedett. Az eddig csak embereknél észlelt betegséget a madárnál nem elsősorban a fáradtság és kimerültség idézte elő, hanem a szorongás, hogy nem éri el célját.“ Két hétig maradtam a szigeten, addig tartott fölgyógyulásom. A többiek már másnap szárnyra keltek. Az újságok érdekességként emlegették, hogy „a megbetegedett madár lemaradt rajától“. Igen, lemaradtam, mert képtelen lettem volna fölszállni és nem akartam gondot okozni a rajnak. De azt tudom, ha testvéreim — mi igy szólítjuk egymást — nem biztosak abban, hogy lesz erőm utánuk repülni, ha meggyógyultam, |magukkal vittek volna. Mert mi soha nem hagyjuk el egymást, ha valamelyikünk eltűnik mindnyájan indulunk a keresésére, képesek vagyunk mérföldekről visszatérni, hogy megtaláljuk, hogy segíthessünk rajta. Megvárhattam volna a tavaszt Helgolan- don, éreztem, az emberek mindent elkövetnek, hogy jól érezzem magam, ne fázzam télen, de taszítottak a rácsok, melyek között élnem kellett, ha csupán néhány hónapig lis. És (megvallom őszintén: féltem ugyanazoktól az emberektől — mint általában az emberektől —, akik hajlamosak arra, hogy kísérleti alanynak használjanak föl másokat, megpecsételjenek másokat. Mennem kellett, mert ott volt bennem a vágy is, hogy mihamarabb az enyéim közt lehessek. A tizennegyedik napon hagytam el Helgolandot, testvéreim láthatatlan, mégis elvéthetetlen nyomán indultaim a Földközi-tenger felé. És egyszer seim éreztem, hogy nem érem el célomat. A kontinens fölött felhőtlen volt az ég. Könnyedén repültem, és boldogan. Amikor a mélyben észrevettem egy- egy nagyobb várost, alacsonyabbra ereszkedtem, és akkor hívó dallamokat halottam a parkokból. Nem voltak azok tiszta dallamok. Egy sem volt olyan, mint amilyen a miénk. BODNÁR gyula Vojtech Kondrót VASZIL SZIMONYENKÓVAL (Vaszil Szimonyenkót - 1935- 1963 -, a faluról indult ukrán költőt, huszonnyolc évesen ragadta el a rák. Munkásságának jelentősebb része halála után jelent csak meg. V. K. az ukrán költészet szlovák nyelvű antológiájának fordításakor találkozott Szimonyenko verseivel, s e vallomással tisztelgett emlékének.) Az o fehérlő téli hold amely magát tűz-napnak véli Február a tavasz-bolond rikoltva márciust idézi A dombon át indulsz haza a déli lejtőn kerékpárod sietve tolod Kabátod kigombolva mint egy nappal előtte távozóban az idegen földről / Makacsul ismételgeted ne hidd hogy ez a napod elveszett hogy ez az élet nem érte meg / Egészen elfeledted hogyan kapálják a kukoricát hogyan egyelik a répát hogyan boglyázzák a szénát hogyan írják az első verset és hogyan érik a barack hogyan verik a diót hogyan ássák a krumplit hogyan vágják a fát Vendéglő ahol kérés nélkül töltenek ahol hajnalon még égnek a mécsesek A templomtető - testőr palástja S a torony pallos keresztjét markolássza Azok a régi heccek! Es a harangok kongnak a gyermekkor hitéért a korral hadakoznak 2 Szimonyenkóval zsebemben / Délelőtt fordítani kezdtem Ne higgy nekem című versét / elindultam beteg apámhoz s öregedő anyámhoz öcsémet otthon leltem Kikotortuk az öreg tűzhelyet kitapasztottuk agyaggal átraktuk a csöveket / vágtam fát hasogattam gyújtást / és este úgy égett benne olyan jói mint valamikor Maradék borunkat szépen lefejtettük Apa pedig így szólt: ,Be jó hogy a végére hagytuk a legjobbat!" / Aznap délelőtt már nem fordítottam versét aznap délelőtt egy pillanatra meghalt az öcsém és Szimonyenko élt / 3 Utolsó nyári vasárnap - emlékeimben kifakult vásznak utolsó / diók / szünidő első / tanítói / évem küszöbén / Akkor egy nappal közelebb álltunk a nagykorúsághoz és Szimonyenko egy nappal közelebb a halálhoz / A Kis-Duna mentén kerekeztünk éppen Az öcsém lánca elszakadt így hát úttalan- -utakon húzattam / Hányszor vontattalak utána még hányszor karoltál segítőn belém / Az az eltéphetetlen lánc közöttünk Nagyok vagyunk de jobbak már soha nem lehetünk 4 Nagyok leszünk - hiszem - de jobbak már nemigen Hódolok a rímnek hódítom a rímet - s akik benne hisznek azoknak hiszek Makacsul hajtogatom / zsebemben Szimonyenkóval / ne hidd hogy ez a napod elveszett hogy ez az élet elszállt vakon Egy életen át komponálni a dalt Egy életen át írni a verset Egy életen át ugyanazt a dalt Egy életen át ugygnazt a verset Még egyszer még fölnyihogott a gyermekkor fehér lova TÖTH ELEMÉR fordítása 4 4
