Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-02 / 9. szám

\ '

SZABÓ BÉLA

*

Antallal, a későbbi híres filmrendezővé) a harmioas évek eleién ismerkedtem meg Eperjesen. Moziban véletlenül egymás mellé kerültünk, és előadás közben szükségesnek tartotta, hogy egy-egy jelenetet a szakértő lelkesedésével suttogva megmagyarázzon nekem. Hálából, hogy meghallgattam, előadás után másnapra meghívott magához.

Nehéz, válságos helyzetben voltam akkor, nappal dolgoztam egy szabóműhelyben, öltö- gettem a tűvel azzal az érzéssel, hogy szakadatlan gyalogolok a szöveten, mint egy sivatagon és képtelen vagyok egyetlen lépéssel is előbbre jutni. Éjjel pedig körülbástyáztam magam tankönyvekkel és tanultam, fizikát, geometriát és kémiát. Csupa kötelesség, csupa önként vállalt feladat. Szegénységem és magányosságom közepette az űri demokrácia annyit sem törődött velem, mint egy rühes kutyával. Érthető tehát, hogy Antal meghívását azzal a bizalmatlansággal fogadtam, amit mindazokkal szemben éreztem, akik a napos oldalon éltek.

E bizalmatlanságom ellenére a megbeszélt időben ott voltam. Egy jómódú család lakás- berendezését akkor láttam először. De nem volt sóik időm tűnődni a súlyos értékes bútordarabokon, mert Antal bámulatos fürgeséggel segített át szorongásaimon. Egy percnyi időt sem engedett arra, hogy zavar támadjon bennem s módomban legyen összehasonlítani a magam és az ő életét. A szakadékot, amely kétségtelenül megvolt köztünk, nem engedte elmélyíteni. Képességei Itt remekül érvényesültek, a rendezés művészete már akkor a vérében volt és nyomban működni kezdett, mihelyt átléptem lakása küszöbét. Oly körültekintően, oly tapintattal végezte a dolgát, hogy elvesztettem az akaratom, egy fiatal rendező hatalmába kerültem; a médium, a szereplő megvolt, és ő é'lt az alkalommal.

Első dolga az volt, hogy az apja dolgozó- szobájába vitt, szó nélkül egy kényelmes fotelbe ültetett, fülemre pár kagylót akasztott és mosolyogva pár lépést hátrált. A rádió még kezdetleges formája volt ez, hallomásból ismertem és előkelő zeniének számított. Egy operaária zengett a fülemben, elkábította nélkülözésektől nyugtalan lelkemet. Antal pedig mosolygott, élvezte rendezői munkáját, mint aki jól végezte dolgát.

Amikor apja megérkezett, lassú, nehézkes, kissé imbolygó léptekkel, Antal gyors, tiszteletteljes mozdulattal bemutatott neki, de nem engedte, hogy egyetlen szót is váltsak vele, apja háta mögé állt és intett, hogy kö vessem. Apjá egyetlen szóval sem tartóztatott, szívélyes mosollyal elengedett bennünket, nyilván tudta, hogy fia most „rendez“, és tiszteletben tartotta fia „hivatását“, nem akarta őt zavarni munkájában.

Nos, annyit mondhatok: kevesen találnák el, hogy Antal rendezői ötlete a lakás melyik zugába vitt. Alig hiszem, hogy lakásukban különb helyet is talált volna valaki számomra. Hát kérem, Antal a spájzukban egyene sen a jólét forrásához vitt. És a fűszeres házikolbászok, hideg sonkák, mézédes befőttek, omlós sütemények között valóságos orgiát, pusztítást hajtottunk végre együtt. Any- nyit faltam, amennyi csak belém fért, és Antal tisztán illemből és cinkosságból, hasonlóképp cselekedett. Ellenállásom utolsó pillérei ítélőképességemmel együtt omladoztak, párhuzamosan az elfogyott húsok és sütemények mennyiségével. Részeg lettem a sok ismeretlen málladozó édességtől, az évszázadok óta kipróbált konyhaművészet remekeitől. Nem törődtem többé sem tapintattal, sem illemmel, már nem azért fájtam, mert ízlett, hanem azért, hogy behozzam, amit egy életen át elmulasztottam. Kezem, arcom maszatos, zsíros lett, ezt akkor vettem észre, amikor Antal ragyogó zsebkendőjével megtörölte a száját. Ez a mozdulat olyan volt, mint a pont a mondat végén, én is szerettem volna rendbe hozni maszatos arcomat, csakhogy nekem még zsebkendőm sem volt. Tanácstalanul néztem szét, abban a-pillanatban a rendező egy papírszalvétával ajándékozott meg.

Vaktában épp az utolsó simításokat végeztem zsíros arcomon, amikor Antal édesanyja ránik nyitott. Nem volt ez egyszerű, közönséges érkezés, hanem puritán, szigorú és mindjárt az is kiderült, hogy fenyegető is. Antal édesanyja fenséges volt, mint egy királynő és fenyegető, mint egy harcos amazon, amikor meglátta birodalma pusztulását. Szeme villámokat szórt, szája néma, szigorú vonallá zsugorodott, és karjának egy rövid, de erélyes mozdulatával kiutasított bennünket birodalmából. Hangsúlyoznom kell, hogy enyhe kifejezést használtam, mert az igazság az volt, hogy egyszerűen és félreérthetetlenül kidobott bennünket. Szívem keservében összezsugorodott, gyomrom viszont ösz- szeragadt a rengeteg édességtől, szégyen és Ijedség váltakozott bennem, ugyanakkor azonban dacos felkiáltójelként ágaskodott fel bennem az a bizalmatlanság, amit mindazokkal szemben éreztem, akik spájzzal, tartalékkal rendelkeztek ebben a nyomorúságos világban, amely csak azzal törődött, hogy egyesek telerakják bendőjüket. A kiutasítás erélyes módja a spájz mennyei birodalmából teljes mrótékben igazolta bizalmatlanságomat és Antal mintha érezte volna, hogy a rendezésben valami hiba csúszott bele, a cinkosság vállalásával megragadott a karomnál és kicipelt a veszélyes zónából.

Kint az utcán Antal egyetlen szóval sem mentegette anyja magatartását, látta rajtam, pontosan tudta, hogy ml megy végbe bennem, azért mintha ml sem történt volna, Rimbaud és Villon költészetéről kezdett velem beszélni. Egész verseket mondott el meghitten, biazlmasan, én pedig hegyezni kezdtem a fülemet, mert ez egy újabb spájzt jelentett számomra, Antalnak pedig egy újabb rendezői lehetőséget. Tagadhatatlan, hogy Antal remekül végezte feladatát, nem kímélt sem költséget, sem fáradságot, bement egy könyvesboltba, megvette Babits Dante-íordí- tását díszkiadásiban és megajándékozott vele, hogy elfelejtesse velem anyja rideg bánásmódját.

További ismeretségünk során Antal annyira tapintatos volt, hogy nem hívott meg többé otthonába, hanem a műhely előtt várt meg, ha beszélni akart velem. Később tankönyveket is szállított nekem, majd egy matematikatanárral is megismertetett, aki útbaigazítást adott, miiképp készüljek az érettségire. Az érettségire azonban sohasem került sor, mert X. gimnáziumának az igazgatója ride gen visszautasította kérvényemet. Az igazgató magatartását egy paptanár is támogatta és én akkor keserves könnyekre fakadva a szemükbe vágtam kíméletlenül fájdalmamat. Azt mondtam, hogy nem is óhajtom többé az olyan intézménynek az érettségi bizonyítványát, amelynek feje Ilyen barbár módon viselkedik.

Keserves évek következtek ezután, a céltalan csavargás évei. Keservemben otthagytam a műhelyt és otthagytam a könyveket. Sárgarépával és karalábéval tömtem meg üres gyomromat. Éjjel szalmakazlakban gubbasztva riadtan álmodoztam és akkor jöttem csak Igazán rá arra, hogy kivert eb vagyok, a világ árvája, akinek sem apja, sem anyja nincs. A ma fiatalsága ezt a magányt és él- hagyatottságot meg sem értheti. Ha egy fiatalember ma tanulni akar, akikor rendelkezésére áll az állam, amely felősséget vállal mindenkiért, a'kl hasznos, dogozó tagja akar lenni a közösségnek. De én verhettem a mellemet, üthettem a fejemet, ordíthattam volna, hogy tanulni akarok, egyetlen állami intézmény sem nyújtotta felém segítő kezét, sót mindent elkövetett, hogy elháríthatatlan akadályokat gördítsenek az utamba. Az úri demokrácia pedig elégedetten élte az úri humanizmus korszakát és stipendiumot azok kaptak, akiknek komoly összeköttetésük volt a humanizmus lovagjaival.

Ebben az előkelő társadalmi rendben így éltem én gyökértelenül és sötét bizonytalanságban. Hajszolt szívemben rettegés fészkelt, amely kergetett kifelé más városok, más tájak felé abban a naiv önhitt reményben, hogy másutt talán inkább érvényesülhetek. Így kerültem csavargásaim közepette Bécsbe, ahol akkoriban Antal, a rendező, inaséveit szolgálta a filmnél. Egy kávéházban akadtam rá. Antal nem kérdezett sokat, őszinte örömmel kezet szorított, azonnal kávét rendelt nekem és miközben boldogan fogyasztottam el az illatos italt, ő közölte velem, hogy megnősült. Majd a filmről beszélt, ahol konfekciót gyártanak, szabásminta szerint, a művészet teljes kiküszöbölésével. Holott neki komoly elképzelései vannak és biztosan

tudja, hogy képekkel többet lehet kifejezni, mint írásjelekkel.

Ezután érdeklődött, mi van velem. Nem, igazán nem szükséges, hogy az anyagi helyzetről beszámoljak, bizalmasan ezt is közölheti velem, hogy egy hét óta a pincér a bankárja. De azért nincs mitől tartanom, bécsi tartózkodásom alatt biztosít engem arról, hogy nem fogok semmiben hiányt szenvedni. Természetesen nála ebédelek, nem lesz valami fényes ebéd, de kezeskedik róla, hogy jól fogom magam nála érezni.

Az ebédmeghívást nem fogadtam el. Antal erre mosolygott, ez a mosoly bevonta kerek sugárzó arcát, domború, értelmes homlokát és minden átmenet nélkül beszélni kezdett a téli bundájáról, amit zaciba lehetne tenni.

Az úton, a zaci felé, arra gondoltam, hogy mily különös játéka ez a sorsnak és mily jellemző ez rám, hogy ebben az idegen világvárosban is, a múzeumok, képtárak és olvasótermek helyett, nekem elsősorban a zálogház gyanús intézményét kell meglátogatnom. E szomorúság és lehangoltság ellenére, be kell vallanom, hogy könnyű szívvel vittem karomban a nehéz bundát. Akkor már pontosan tudtam, hogy mindennek a világon ára van és ha olyan nyomorult flótás mint én, világot akar látni, akkor azt is meg kell fizetni, ha nem pénzzel, akkor megalkuvással, alázattal. Mondanom sem kell, hogy a kiváló intézményre ráakadtam és úgy estem be a kopott, gyanús épületbe, mint kő esik a földre a gravitációs törvény alapján. Mint általában, a zálogházakban, itt is elkín- zott, lesoványodott arcokkal találkoztam, amelyeken a bánat és nélkülözés főbérlőként helyezkedett el. A látogatók zöme főleg asz- szony volt. Néma daccal és elkeseredettséggel rakták ki vagyonuk utolsó roncsait. A színjáték nem volt új számomra, a huszadik század humanizmusának e kiváló Intézményét nagyszerűen ismertem, mégis ahányszor találkoztam ezekkel a bátyus asszonyokkal, akik osonva léptek be a zálogházba, mindig valamifajta megrendülést éreztem. Tűnődve arra gondoltam, hogy az egész olyan, mint egy olcsó és keserű aszpirin... és vártam türelemmel, amíg sor kerül rám. És lám, a bunda már ott is volt rendeltetési helyén, a becsüs, szakértelemmel tapogatta, forgatta, nézegette, én pedig bizonyos izgalommal vártam a számot, a végszót, mint egy kinyilatkoztatást. Ám a kinyilatkoztatás vajúdó pillanatában, éreztem, hogy egy súlyos, ellenséges kéz nehezedik a vállamra. Mint egy tolvaj, akit tetten érnek, úgy fordultam

hirtelen hátra

__ és úgy is volt, egy durva,

sz

igorú arcú férfi, szemérmetlenül felszólított, hogy igazoljam magam. Természetesen megtettem, de olyan érzéssel, mintha felszólítottak volna, hogy vetkőzzem le, idegen emberek ellőtt. Ám a tapasztalt detektívnek útlevelem sem volt elegendő, sőt, ha szabad így kifejeznem magam, az útlevél ébresztette csak fel benne komoly, rosszhiszemű gyanúját. A bundára mutatott és szigorúan megkérdezte, hogy kinek a tulajdona. Hápogtam felháborodásomban és ennek megfelelően nehezen, kissé dadogva nyögtem ki, hogy az enyém. Ha akkor, abban a döntő pillanatban, sarkamra állok és öntudatos magatartással, a birtokos rangjával, azt kiáltom feléje, hogy az „enyém“, akkor talán, minden másképp történik ... De így, hogy soha egy rendes kabátom sem volt, nem tudtam hirtelen magamra vállalni a bundát, és hápogásom, bizonytalan válaszom, olyan volt, mint olaj a tűzre. És ekkor, e válságos helyzetben a detektív gyakorlott rosszhiszeműségével és ellenszenves szimatjával, a helyzet magaslatára emelkedett. Rám parancsolt, hogy próbáljam fel a bundát. Bennem egy pillanatra elállt a lélegzet. Ilyen zseniális ötletre nem voltam elkészüve ... Mit tehet- v tem egyebet, minthogy engedemeskedtem. Lesújtó látvány lehettem. A hatalmas budá- ban sovány, vézna alakom, majd eltűnt. A detektív ragyogó, ragadozó szeme olyan volt számomra, mint egy torzító tükör. Győzelem- ittas fény lobogott benne, mintha főnyereményhez jutott volna, mintha legalábbis egy nemzetközi körözött tolvajt leplezett volna le. Akkor már tudtam, hogy mindent elrontottam és ennek tudatában úgy álltam ott, min egy elemista, aki becsinált.

A detektív udvariasan szedte le rólam a bundát, majd röviden és szemtelenül felszólított, hogy kövessem. A bunda tehát átmenetileg gazdát cserélt, a polgári vagyon e méltó őrzője, méltaitlannnak tartott arra is, hogy a karomon viseljem e drága ruhadarabot. Komoly szakértelemmel vette gondjába, rakta össze és fektette a karjára, nehogy valami baja essék, majd a birtokos kíméletes módjával, szedett le egy pihét a prémgallérról. El kell ismernem, hogy abban a pillanataiban, ilyen előkelő mozdulattal, képtelen lettem volna egy pihét leszedni. De hát éppen ez volt a vesztem. Abban a pillanatban olyan állapotban voltam, hogy egy rendes ötlet sem jutott eszembe. Amellett eltökélt szándékom volt, hogy nem árulom el a bunda gazdáját, már csak dacból sem. A legnagyobb zavarban voltam, harag, düh és utálat tombolt bennem felváltva. Arra gondoltam, hogy egyszer életemben jutok egy bundához, akkor Is tolvajnak néznek. Tétován, összeszorított fogakkal követtem a bundát, amely menekült előlem, vissza, a rendes polgári keretek közé.

Egy rendőrtiszt elé vezettek, ak; ismételte azt a kérdést, hogy ki Hangom akkor már megjött, dt volt. Felháborodottan és elszánt, tam vissza a bécsi rendőrség 1 egy vendéggel, egy idegen áll szemben. Váltig hangoztattam és amellett, hogy a bunda az enj tehetek vele, amit akarok. A 1 úgy bámult rám, mint egy hü mosolygott sokat tudóén, aztán e bedobtak egy cellába, ahol már v. lapultak. Ott aztán komoly meg« tam, mindannyian, kivétel néll összebeszéltek volna, bólogattak, i somban részt vettek, sőt, amikor kínáltam meg őket, egyöntetűen ták nekem, hogy csak tagadja! őszinte tanács arra bírt mégis, 1 jam a teljes Igazságot és így újr tiszt elé kerültem.

Előadtam neki a tényállást, a oamodott németséggel, amit tűi és izgalmam váltott ki belőlem, sen egyetlen szavamat sem hitte feltárcsázta Antal telefonszámát hitetlen arccal várt. Reszketve < lanul magaim is vártam az ered gondoltam, ha Antal nincs oda) szabadulásom a bizonytalanságba viselhetetlen volt számomra li goi újra a cellába kerüljek és tárat adóim jóakaraté részvételével De szerencsém ezúttal nem hagy< otthon tartózkodott.

A rendőrtiszt hangja pár peri getés után megenyhült, vesztett i hivatalos hangjából, majd pár pe kém adta át a kagylót. Antal azt tette nekem, hogy elém jön tax határozottan visszautasítottam, d háltam neki megmagyarázni, hoj után szeretnék egy kicsit me{ egyedül lenni. Antal ebbe bele megbeszéltük, hogy egy óra mú zunk az Opera előtt.

Mielőtt elhagytam a bécsi renc dégszerető“ épületét, a rendőrti: san bocsánatot kórt tőlem. Szai tottak rám, mint a kétnapos erjedt sárgarépák a húslevesben. Az út< felé menet ez a polos-kaszagű k. émelyített és kíméletlen hatá éreztem, hogy helytelen úton já sómat semmiféle zálogházzal megoldani. Mindenképpen ki 1 a magányból, ebből a sérelmekk« vas fészekből...

Antal feleségével már az Oper rám. Mosolyogva átvette a bún finom megjegyzéssel, hogy méj rencse, hogy nem adta nekem briliáns gyűrűjét, mert a gyűri oly fordulatosán működtem voto hogy egész Bécset a feje tetejé: volna.

E tréfás, gúnyos hangra nem keserűség némltott el, és nagyon magam. Azt hittem, hogy ez a f nel zsúfolt hontalanság, a záloj és belül soha el nem halványodó ben. Pedig amivel nem számolt; törtéint, sőt maga ez a szó: zá zaci úgy hullott ki az emlékeze a szakállas Ferenc Jósika és bee az egykori Hábsburg-dinasztia.

Kopócs Tibor: KÉTTŰS ÉN (Toll