Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-02 / 9. szám

— A munkám tanísítsa, milyen a tudásom w^égóta készülök írni róla, mert M\ beszédes példának érzem ed­digi életútlát. Gimnazista korából is­merem őt. Bartal Zoltán nem volt nagy nyelvtehetség a magyar taní­tási nyelvű iskolában: szlovákul, oro­szul bizony elég akadozva beszélt, azokról a fránya tollbamondásokról nem is szólva. Annál jobban értett viszont a matematika és a fizika nyelvén. Fel is vették a Szlovák Mű­szaki Főiskola Elektrotechnikai Ka­rára. Néhány hónapja véletlenül a trna- vai Karpaty szállóban találkoztunk. Bartal Zoltán mérnök, a bratislavai Datasystém főosztályvezető-helyettese a számítógéprendszerekről tartott elő­adást. Az egész országból idesereg- lett mérnököknek — szlovákul. Jobbkor talán nem is csöngethet­tem volna be. Helena, a felesége még nem tért haza a nyújtott műszakból, ezért férje végzi az esti teendőket. A néhány hónapos Zsuzsika csak nem akar elaludni, ki tudja, talán kevesli a vacsorát vagy talán az anyu más­képp készíti el. A hatéves Péter is sűrűn nyitogatja a szobaajtót, várja a szokásos esti mesélést, amiből ma nem lesz semmi. — Olyikor fárasztó ez az esti csúcs­forgalom, de nagyon kellemes. Tudod, leginkább akkor érzem, mit jelent a családom, amikor egyedül vagyok otthon. Rövid idő uitán idegesít, majd elviselhetetlenné válik a csend, fő­leg az, hogy nincs kihez szólnom. Most viszont jólesik, amikor elcsi­tul a lakás. Egyetemista éveiről kér­dem őt. — Közhelynek tűnhet, de nem volt könnyű a kezdet. A fontos viszont az volt, hogy a magyar tanítási nyelvű gimnázium kitűnő alapot adott. Biz­ton lehetett rá építeni. A minap elő­vettem első és másodikos szemeszte­res jegyzeteimet. Kezdetben magya­rul jegyzeteltem. Aztán a második sze­meszter vége felé már szlovákul. Má­sodéves koromban már nem izgultam azért, hogy pontosan ki tudom-e ma­gam fejezni. Nyertem. Megtanultam jól szlovákul és továbbra is használ­tam a kiváló magyar szakirodalmat. Viaskodásom a nyelvekkel azért ma sem szűnt meg. A mi szakmánkban elengedhetetlen az orosz és az angol nyelv ismerete. Enélkül nincs előre­lépés, képtelenség fölmérni az én munkaterületemen, hol tart ma a vi­lág. S aki ezt nem tudja, az lemarad, mert a gyorsuló idő korában nem le­het csak rutinból élni. Ma minden jó szakember a holtáig tanul. Az egyetemen a számítógéprendsze­rekre szakosodott. — Hihetetlen fejlődés tapasztalha­tó a mi munkaterületünkön. Tíz év leforgása alatt a számítógépek több nemzedéke cserélődött ki. Kezdetben volt a relés, majd az elektroncsöves számítógép. Aztán a tranzisztoros be­rendezések, majd az integrált ánam­zökészségem tanúsítsa, milyen a be­osztásom, és főleg a tudásom. Egy ideig nagyon sokat utazott. Hónapokig volt távol Szovjetunióban, Magyarországon és máshol. Oj gé­pekkel, számítógéprendszerekkel is­merkedett. Nagy előrelépést tapasz­talt mindenfelé, amellyel nekünk is lépést kell tartanunk. Jó munkával, mert csak hagyományokból, régi di­csőségből sehol sem lehet megélni. Csöngetés szakítja félbe beszélge­tésünket. Helena asszony jött meg, szép magyarsággal szól hozzám: — Zolii magyar, illő hát, hogy meg­tanuljam anyanyelvét, mondtam, ami­kor megismertem. A kis Peti is szé­pen beszéli mind a két nyelvet. Ugyanabban az üzemben dolgozik, ahol a férje.- Programozó vagyok, a mi lehe­tőségeink egyre bővülnek, a férjem szervizmunkát végez, ahol egyre ke­vesebb a munka, mivel tökéleteseb­bek, mindinkább megbízhatóbbak a gépek — mondja mosolyogva. Arról kérdem őt, nem zavaró-e, hogy egy munkahelyen dolgoznak. AHOL A MÁSODPERC IS HOSSZÚ körökkel működő számítógépek kö vetkeztek. Tíz éve a gépek alkatrészei szekrény nagyságú dobozban fértek el csupán, ma már egyes gépek alig nagyobbak a gyufaskatulyánál. Egykor ezredmásodpercben gondolkoztunk, ma piíkosecundumnál tartunk, ami a másodperc milliomod részének ezred része. Ennyi kell a gépnek különböző műveletek elvégzéséhez. Kipirosodik, olyan tűzzel beszél a számítógépek működéséről és a szá­mítógéprendszerek lehetőségéről, a munkafolyamatok irányításáról. Har­mincéves volt, amikor kinevezték osz­tályvezetőnek. Lehet-e már ilyen kor­ban felelősségteljesen irányítani, ve­zetni, kérdem őt. — Nálunk csupa fiatal dolgozik, lévén ez a munkaterület is fiatal. Tu­lajdonképpen most léptünk ki a gyer­mekcipőből, ezekben az években kez­dik tömeges méretben alkalmazni a számítógépeket. Velem egykorú mun­katársakkal dolgoztam, szerettük ezt a munkát, haverok voltunk. Mi szer­vizmunkát végzünk, volt úgyis, hogy napokon át alig aludtunk valamit, üzemibe kellett helyezni a gépet, mert a kiesést százezrekben mérték. Ilyen­kor látszik meg, ki milyen jeliem, ekkor kovácsolódhat igazi baráti kö­zösséggé egy-egy kollektíva. Én so­hasem éreztettem, hogy főnök va­gyok. Nevetséges is lenne hasonló korú fiatalokkal nagy hangon beszél­ni. Azt tartom, a munkám, a szerve­— Egy munkahelyen, de más-más csoportban dolgozunk, nem szárma­zott ebből semmi probléma. Mind a ketten szerelmesek voltunk a számí­tógépekbe, annak idején talán ez ho­zott össze bennünket. Férjemben főleg azt becsülöm, hogy nem csupán sze­reti, hanem rajong a munkájáért. Megveti a felületes, összecsapott munkát. Az nem lényeges számára, hogy éjszakába húzódik a munka, a fontos az, hogy lehetőleg tökéletes legyen. Néha furcsa meghasonláson veszem észre magam: mint nő be­csülöm ezért, feleségként viszont fáj­lalom, hogy megint későn jött haza. A munkahelyi közérzetről, munka­társakról kérdem őket. — Néhány éve, úgy érzem, jobban összetartott a társaság — feleli Bar- talné. — Sokszor elszomarodva ta­pasztalom, hogy a fiatalok között is mennyire eluralkodott az anyagias szemlélet. Egyre többen vannak, akik minél többet akarnak keresni!, "*lehe tőleg minél kevesebb munkával. Igye­keznek sok munkát mímelni — papí­ron vagy szavakkal. Ez pedig nem vezet jóra. Sem egyéni sem társa­dalmi szempontból. — Aztán itt van a megfelelő mun­kahely kérdése. Voltam több baráti országban, összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgoznak, mint mi. A mi vállalatunknak például harmincnyolc helyen vannak irodái Bratislavában. Képzelheti azt a sok fölösleges futkosást. Aztán a prog­ramozás szellemi koncentrációt, nyu­galmat igénylő munka. A mi irodánk kész átjáróház, terefereközpont. Sok szór órákig semmit sem tudok csinál­ni. Aztán otthon hozom be a lema­radást, ezt viszont a családom sínyli meg. Egyszóval feltételeket kell te­remteni a jobb munkához s úgy ér­zem, nemeseik ennél a vállalatnál. Egészségesen nyugtalan emberek. Nyitott szemmel járnak a munkahe­lyükön és máshol, nem hunynak sze­met a hibák felett. De nemcsak be­szélnek, tesznek is az előbbre lépés érdekében. — Édesapám kőműves volt, nagy munkabírású embernek ismerték. Szeretett és tudott is dolgozni. A csa­ládi házat szinte egymaga építette föl. Azt hiszem, tőle tanultam, hogy sose üljek ölbe tett kézzel. A felesé­gemmel tapétáztuk ki a lakást, a ko­csinkat is én bütykölgetem. Jutna pénz erre is, arra is, de így érde­kesebb. Aztán a könyvekre mutat. A leg újabb orosz, angol, magyar nyelvű szakirodalom. — Erre is időt kell szorítani, bár­mi áron. Sokasodik a szakirodalom, az időm meg egyre kevesebb, meri mióta főosztályvezető-helyettes va­gyok, papírmunkákkal is nyűgölődöm. Hónapok óta szeretnék már legalább egy verseskönyvet elolvasni, de csak nem jutok hozzá. A munkám és a rendszeres önművelés, most pedig a továbbképzés szinte minden időmet leköti. Ami marad, az a családomé. Nagyon szeretek mesélni a gyerme­kemnek. Nemcsak Hófehérkéről, ha­nem rakétákról és persze, csodás számítógépekről is. A szemközti tömbházban egymás után gyúlnak ki a fények. Bartal Zoltán mérnök mintha megfeledkez­ne az időről, tapasztalatairól beszél. Most jött meg VlaSimból, ahol új gé­pet szereltek föl, és csodák csodája, minden készen állt. A fogadócsarnok, a különféle helyiségek mind elkészül­tek a kiszabott határidőre. Nagyot sóhajt: — Hej, ha mindenhol így lenne, nem kellene bosszankodni a raktá­rokban porosodó, rozsdásodó milliós értékű gépek miatt. Mert ha VlaSim- ban lehet, akkor miért ne lehetne máshol is precízen dolgozni. Búcsúzás előtt sikerélményeiről kérdem. — Nálunk nincsenek nagy ünnep­ségek, szónoklatok, amikor átadunk vagy kijavítunk egy gépet. Nem is vagyunk a nagy szavak emberei. A legszebb pillanat számomra az, ami­kor a számítógép gazdái elégedetten szemlélik a felszerelt vagy megjaví­tott gépet és aztán kezüket nyújtják. Szemükből kiolvasható az elisme­rés: Ez férflmunka volt. SZILVASSY JÓZSEF Ami marad, az a családomé — Mint nő becsülöm ezért (Gyökeres György felvételei) 1980. III. 2. EGYIDŐS fl [fäMfMMl ■ ★★★★★★★★★★ LJ* * * * * * * ***

Next

/
Thumbnails
Contents