Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-24 / 8. szám
* jem fölül; n kínálnak tonfalakon : emberek egy eme- jlságot je- kban, ahol issal szál- n kajütök- böl ú] éle- menjek? pillanatra, nozdul, és y egy pilin'jék, akár t csizma, ég. Ugyan { képes itt )ban a pasaik a régi jd. A bor- pra emész- igyna minis magával antikvárius ü a bútort d, 6, meny- .pénzf. (Is- , aki fönt /illák egyi- közben ez te, mennyiket a pénz. nt kiderült. Az ötlet váratlanul jött. Bevallom, éppen sörözés közben. Unatkozva üldögéltem, és néztem a fel-leszálló legyeket a csúszós vendéglői asztalon, amikor felsejlett bennem a jövő. Elképzeltem unokáimat, amint körülöttem ülnek, és szájtátva hallgatják csodás ifjúkori történeteimet ... „Deli, szép szál legény voltam, hét határban egy ha terem ebből a fajtából ...“ — Ne tréfálj, nagypapai Még a sör is megkeseredett a számban. Ekkora pimaszsági ... Nem is folytattam tovább. Hát érdemes ezeknek valamit mondani? De a gondolat nem hagyott nyugton. Azért is megmutatom nektek! Illetve előbb el kell mennem a fényképészhez, s ha majd eljön az idő, megmutatom, hogy ki voltam. Előbb borbélyhoz mentem. — Fényképészhez megyek — újságoltam neki. A borbély lázba jött. — Egy kukkot se többet — mondta. — Olyan frizurát kreálok, hogy a képen beszélni fog. Egy óráig „dolgozott rajtam“. Büszkén és elégedetten mentem haza. Este még a krimit sem néztem meg, nehogy felizgasson. Rögtön ágyba bújtam: Pihenten, derűs arccal akartam a gép elé állni. Persze jobb lett volna, ha előtte kiveszek két nap szabadságot, de ezt pó tolhatja a gondos borotválkozás is. Reggel újabb probléma merült fel. Mit vegyek magamra? A fénykép nemcsak az arcot, az okos tekintetet, a hullámos hajat őrzi meg, de a kor divatját is. Már hallom a gúnyos kérdést: Nagypapa, mi ez a hacuka rajtad? Sok törengés után végül a legegyszerűbb hétköznapi öltözékemet választottam. Ez legalább nem fog feszélyezni, és élethű lesz a kép. Tíz órakor érkeztem a fényképészhez. Nő volt a művész. Éppen tízóraizott. Lendvay Tibor Örültem, hogy nő, mert a nők jobban értenek a beállításhoz, és nem kapkodják el, mint a férfiak. Bizalommal figyeltem jóízű falatozását. — Siet? — kérdezte. — Nem, nem. Csak tessék nyugodtan... Zavartan a sarokba húzódtam. Még magam ellen hangolom a türelmetlenségemmel. Inkább gyakorlom addig a mosolygást. Fél óra múlva elrakta a maradékot, és végignézett rajtam. — Milyen célra lesz? — kérdezte. Megörültem, hogy ilyen kedves, és hogy ennyire érdekli a személyem. — Emléknek lenne ...az unokáimnak majd... Rám meredt, egy pillana tig hitetlenkedve bámult, az tán unottan félrehúzta a száját: — Ne tréfáljon, kérem, kevés az időm! — Nem tréfálok. A fényképésznő elvörösödött. — Mit képzel maga tulajdonképpen?! ... Ha nem tetszik menjen máshová! Azt hiszi, máshol talán gyorsabban dolgoznak? ... — De hiszen én nem kritizálni akartam — dadogtam. — Félreértés, én tényleg az unokáimnak ... — Ez a legkönnyebb! Gú- - nyolódni! Bejönni és semmibe venni mások munkáját! Maga talán olyan jól dolgozik? Most például miért nincs a munkahelyén? Lóg, ugye? Es még kritizálni merészel, nem szégyelli ma gát? —- Ne haragudjon ... — Micsoda szemtelenség! Megáll az ember esze! Persze, gondolhattam volna — mutat az öltözékemre —, fel sem öltözött tisztességesen! Hogy is akarna az ilyen fényképezkedni! Távozzon, kérem! Kitárta előttem az ajtót és kitessékelt. Leforrázva mentem haza. Azóta csak arra gondolok, hogy mit szólnak majd az unokáim! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha meg sem nősülök. ililenkezőleg tt szegény- magát, köz- étkönyve is yarapszik a es volt számos olyával, sak mondta , mért nem íború miatt, iláigos volt, tereke, nem sért, mert a , hogy e te- Eleinte él- lennyire ne- nevetséges, . S mennyikönyveit rá- nóha négy a bejáratnál i előtt, az itná a szépfel téteddel, al való flör- ; odaajámdé- és a ritka jen ... igen, let a pénz yat és lakó- ! sétálgathat :n, senkinek í kell majd kedd választ ■z az albumrégi bérház, a. összes lám- fón életében végigment a ediilt az asz- tlilólámpát és övid, mente- Hodnap, igen postai Idába ik az album ztosítva lesz ai tovább ól- adék csipkéik Téged ma- 1... Ujjaival bőrtokját... 5-szemderülsz jmagocskával nz utcára. A rtmml egyéb, iás könyv a eveleket be- 'áros csendes idetabben tá- züdettem, fua a régi bér- csővel, a kö- iOsszú szürke lyedt emberi r felé, fején ál, kezén ko- iszott testén ibertuszkabát. a nyitott abJOS fordítása < CSONTOS VILMOS TÉL VOLT AKKOR IS Tél volt akkor is — február, S nyögte fagyát a föld. A bujdosó csillag-sugár Még messze tündökölt. A szomorúság asztalom Mellé ült, s faggatott: Kedvemet miért altatom, És miért hallgatok? Dolgos kezem, mely tettre nőtt, Bénán mért lógatom? Zsibbadtan bennem az erőt Elveszni mért hagyom? Meg-megvonagló néma szám Nem akart vallani, Pedig már tudtam: éjszakám Hajnalt fog bontanil Már éreztem, hogy ajkamon Üj, vidám dal ered, S erőmet is visszakapom, Csillag, ha gyűlsz — veled! S felgyűltöt, ragyogtál, mire Február véget ért. Zsibbadt testem ereibe Éltető szenvedélyt Csiholtál, és bukfencet hányt Vérem, úgy lobogott, És megfojtottam a homályt, Mely makacsul fogott. Tüdőm kitágult, úgy szedett Tiszta, friss levegőt, A szemem gyújtó fényt vett, A csontom új erőt! Szabó Ivón: Hegesztők (Linómetszet) Lőrinci Zsuzsa illusztrációja Vajlccfi Miklós \ 4 LWÍQSMESíEk FELESÉGE (FELS Ö-C SALLÖKÖZI NÉPMESE) Régebben tengernyi munkájuk volt a kovácsoknak. Pirkadatkor keltek, szürkületig dolgoztak, de a munka nem apadt el a kezűk alól. A földesgazdák ellátták őket teendőkkel. Egyik ekevasat vitt élesíteni, a másik lovat patkoltatni, a harmadik fejszét nyújtatni, a negyedik szekérkereket vasaltatok Órákiig tartana csak számba venni is sok-sok teendőjüket. Jól is éltek a kovácsok! Jó pénz ütötte a markukat, s a pénzből kitedlett a jó koszt. A kovácslegények erősek voltak, kövérek, nyakasak. Majd elpattantak a jó élettől. Ennek a kovácsnak, akiről most szó lesz, három segédje volt. Mind a hárman ugyanabból a fazékból ettek. Ketten oly kövérek voltak, hogy majd megfulladtak. A harmadik viszont — bár egészséges volt ő is — olyan sovány volt, hogy majd meggyulladt. Az arcára tapadt a bőre, a karja vékony volt. Csak hálni járt belé a lélek. Csodálkozott is a másik kettő: — Ejnye, te ... De vékonybéle vagy ... Pedig ugyanazt az étket eszed ... Apadsz és apadsz... Pedig a kovácsné neki a legjavát adta. A legény hallgatott, hallgatott. Sohase beszélt a soványság eredetéről, amíg egy napon így döntött magában: ha még egyszer kérdezik, elmondom, nagyobb baj már aligha érhet... — Ti is csak ilyen hitványul néznétek ki, ha az én sorsomat élnétek ... — sóhajtott egy napon a sovány kovácslegény. — Minden éjszaka értem jön egy boszorkány és lóvá változtat... Órákon át nincs megállásom ... Aztán meg itt a napi munka ... Az sem gyerekjáték. A másik kettő fölkapta a fejét. Tanakodtak egy ideig. — Majd én elbánok azzal a boszorkánnyal... — határozott a merészebbik segéd. — Éjszakára fekvőhelyet cserélünk ... Ebben is maradtak. A kövér kovácslegény még lefekvés előtt odakészítette az ágyához a lókantárt és a kötőféket. Most az egyszer nem aludt el. Éjfél sem volt még, amikor a boszorkány megjelent. A kovácslegény feléje osapott a lószerszámmal, s a fehérszemély azon nyomban lóvá változott és ott állott a szoba közepén. A legények sem voltak restek. Kivezették az udvarra és megpatkolták, s aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, visszadőltek az ágyba. Reggel lett. A kovács is, a legények is munkához láttak. Ütötték a vasat, nagy serényen dolgoztak. A zengés-bongás messzire elhallatszott. Nyolc óra is elmúlott. A kovács felesége még mindig az ágyban feküdt. Hiába szólt rá a mester, hogy keljen már föl, reggelit kell készíteni, a kovácsné csak szabódon, szabódon. Fölhajtotta hát az asszonya dunyháját, s alig hitt a szemének: a felesége kezén-lábán frissen fölvert patkó volt.-*
