Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-24 / 8. szám
K itekintett az ablakon. Nyalkában gyapjúsál, lábán elnyűtt csatos cipő. Szája sarkából most hiányzott a sajátkezűleg töltött cigaretta, amit tíz órára tartogatott, amikor majd elcsendesül az építkezés és a darukezelő lemászik az acélóriásról, mely őt a marabu madárra emlékeztette. A füles sapkát viselő munkások eltűnnek a fából ácsolt kantinban, a gépkocsivezetők végignyúlnaik az ülésen és azalatt átböngészik az újságot; a vaskosarakban kihunyóban volt a tüzelőnek basznáilt épületfa: a mindenféle deszkahulladék és fosz- nivégek. Az otromba házak gombamód nőttek ki a földből a bérház körül, melyben ő, Jan Jón, az utolsó bérlő lakott. Két lakást is felajánlottak neki, de egyiket sémi fogadta el. Az asztalról felemelte a színházt látcsövet és a szeméhez illesztette. A befagyott tócsa jegén uzsonna és a kantin melege helyett hokiztak a ta- noncok. Persze korcsolya nélkül, mint máskor is. Balra fordult. A szellőző egyenletesen gőzölgött. Sza- faládét melegittetnek maguknak, majd meleg teát vagy cikória kávét vedelnek rá. Vörösen parázslottak az egészséges fadarabok. Letette a látcsövet és nyelt néhány kortyot csipketeájából. Azt beszélték, hogy a gázművek emberei két hét múlva kikapcsolják a gázt. Azután a villanydrótokat is elvágják, hozzálátnak szétszedni a tetőt, lyukakat fúrnak a robbanótölteteknek, és a ház a levegőbe repül, mint a lúdtollal 'megtömött dunyha. Az egész város eljön megtekinteni a látványt. A ház az oldalára dől, éjszaka pedig majd emberek jönnek mindenféle kárékkal, hogy elfuvarozzák a használható téglát, és a tetőfedő cserepet; minden törmelékcsomót átkutatnak, összeszedik a csészéket is és az ottfelejtett vázákat, a lépcsőházi korlátok díszrácsait Is kocsira rakják és kiviszik a kertekbe a víkendházaikhoz, hogy a természet ama szűzi sarkában is legyen egy darabka az „igazi városi életből“. Ez pontosan így voLt valamennyi ház lebontásakor. Egy fülsiketítő dörrenés, és a kommunális üzem műszaki emberei meg a tűzoltók, akik már készenlétben álltak, vízágyúkkal oszlatták a porfelhőt, persze csak nyá ron, télen nem locsolták a port, így hát az ablak1 és ajtóréseken behatolt az önkiszolgáló-boltokba, a rosszul szigetelt új lakásokba és a gimnáziumi osztálytermekbe. Azután késő éjszakáig hallgathatta a porszívók zümmögését. Valóságos színházakká változtak a lakások. Mindennap csak éjfél előtt tette le a látcsövet. Azután lefeküdt a dupla ágyba, magára húzta a dunyhát, s kedvelt kőagyagcsé- széjéből addig szürcsölgette a langyos keserű teát, amíg tartott. És az éjszakai csendben egerek módjára matatni kezdtek az emberek a felrobbantott százéves viskók romjai között, és elhurcoltak mindent, ami csak megragadta a figyelmüket. Az ő házára is ugyanez a sors vár, ám ő elhatározta, hogy amit nemtud elvinni, mindent tökéletesen megsemmisít, hogy a .lakásából, az életéből semmi se kerüljön kapzsi kezekbe, sehová se,- ahoi gondosan polcokra rakják a régi dolgokat, hogy majd később kidobálják a szemeteskukákba vagy megvárják, hogy évek múltán, értéktárgyakként adhassanak túl rajtuk. Az a gondolat is megfordult a fejében, hogy kiürítés után majd vísz- szaiopakszik a házba, hogy ha majd felrobbantják, vele együtt pusztuljon el ő Is. Így százhúsz éves sírhant domborulna fölébe. Magába roskadtan ült a fesledező, fényesre kopott fülesfotelban, kezét melengetve a kőcsészén. A népviseletbe öltözött parasztlánynak már elmosta az arcáit az idő; a díszes kőcsuprot az édesanyjától kapta annak idején, ő pedig nagyanyjától. Családi tulajdon volt. Amolyan becses ereklye. A rugó nyomta a combját. Odébb ült a fotelban. Eladhattalak volna, és téged is, öreg barátom — simította végig tekintetével az üveges szekrényt —, mindent eladhattam volna annak a bolondos ifjúnak, aki új házba költözött. Cseppet sem szívderítő látvány a kvártélya, úgy fest, mint a Sokol-otiühon egyetlen kályhával fűtött, fog vacogta tó színházterme, melynek színpadán a vándor színtársulat művészei egy hajdani estén csontig fagyva, felpuffadt osuklókkal a bölcs öreg Shakespeare-t játszották. Csak szeméhez emelte látcsövét, és látta az ifjú Júliákat, akik elmeregve dohányoztak a gyerekszobában a hajas babák és a plüssmackók között, látott Hamletokét farmernadrágban könyv fölé hajolva vagy gondolataikba merülve az ablak mellett, Lear királyokat is sűrűn látott, amint bevásárlótáskávail futkosnak és kézenfogva vezetik haza unokáikat, dühöngő Richárdokat a panelházak előtti padokon ülve, és a Rómeók sem kerülték el figyelmét, amit a bejáratok előtt széles gesztusokkal édesen .fecsegnek a házitelefon mikrofonjába ... Magam vagyok a néző is meg a rendező is. Egyedül rajtam múlik, mit akaróik látni az adott pillanatban, hová akarom irányítani gukkeremet. Ingyen nézhetek végig mindent, én, az itt felejtett néző, aki teljesen függetlenül él a beton-lakótelep közepén felejtett roskadozó bérházban. Bumm! A ház összeomlik, s helyén bevásárlóközpontot építenek a munkások. Azután majd eljátszom önmagámnak Lear királyt — csak hát persze nem lesznek lányaim. Szánalmasan nevetséges előadás leszl Most a nagy üvegezett könyvszekrényre emelte tekintetét. Igen, valamennyiötöket lapozgattalak egykor, ám csak egyetlen dolgot kerestem bennetek... Felnyúlt az albumért, melyet hajdan egy magán könyvkötészetben készíttetett, évekkel ezelőtt a könyvklöttőmühely is eltűnt, mint a tavalyi hő, és egy hatalmas éttermet építettek a helyén. A múlt hétfőn az antikvárius hozott nekem húsz deka kávét, (rá akart beszélni, hogy adjam el neki a könyveimet. Nem sejtette, hagy soha életbemben nem ittam kávét). Ha eladnám a könyveket, azt mondja, egyszerre elszállítanák az egészet, semmiféle gonidom nem lennie vele, és szép pénz ütné a markomat. Állítólag beszélt egy történésszel, aki azonnal megvásárolná a könyvtáramat, bármilyen nagy árat is kérnék érte. Nos, mit tegyek? Melyi- kőtök tud nekem tanácsot adni? Egyikőtök sem. Miféle Lear király vagyok én, ba nlno9enek lányaim, se barátaim, de ellenségeim sem. Felütötte az albumot, mindjárt az első lapjáról egy fiatal leányarc tekintett rá — nem volt Júlia, csak Marenka Fichtal —, otthon Marichennek nevezték, de az ő számára mindig is Marenka volt és maradt. Ö, hol is vannak a városi színház mögötti rétek, a patak, a nagypiac a disznóólaikhoz hasonló elárusító bódékkal, hol vannak a kocsmák meg a félreeső alagsori borozók, ahol színes lampianök fénye lengte be a műbőrbokszokat, hal vannak a fehér ruhák és szalmaka lapot viselő fürdővendégek, hol van a halastó a karcsú csónakokkal és hová lettok a rózsalu- gasok, és hdl vagy te magad, Mafen- ka Fichtol? Lapozott egyet, színes képeslap kifakult tintával teleírva .. Hildeshedm ... Kedves Jani — szeretettel küldi Mardchen. Búcsúlevél! Már nem Mafen'ka, hanem Marichen. Idegen és hűvös. A fényképein éppolyan üdén mosolyog, mint évekkel ezelőtt a városszéli dombtetőn az illatos fűben, egészen odáig terjedt a kakukkfű illata a közeit ligetből, ahová az első gyöngyvirág-csokrokért járt az édesanyjának. Ismét lapozott egyet. Joáina Mert, egy hentes lánya, dundi és mosolygós, 6, hogyan is bízhatná rá egy ilyen teremtésre a könyveit? Akkor régen egyetlen verset sem hallgatott végig, semmivel sem hagyta tartóztatni magát. Az ajka mindig hideg volt, az orra pedig akár a jégcsap ... Igen, ez pedig Sárka. Mennyit sétálgattak együtt a kastélyparkban! A terebélyes szomorúfűzfa alatt csónakból etették a pontyokat, és nekik legkedvesebb könyvekből egész fejezeteket olvastak fel egymásnak. Sárka Touííil, a világ legszebb gimnazista lánya; utoljára egy gyűjtőtáborból adott életjelt magáról, mielőtt megváltotta volna a halál... Becsukta az albumot. Feküdt a hideg ágyban, feje fölött egy ismeretlen szerző festménye, melyet a színnyomat tanúsága szerint szülei számára készített. A festmény a madonnát ábrázolta a kisdeddel. Gyermekkorában csak kivételes esetekben aludt a kép alatt, főként amikor megbetegedett. Kinyitotta az albumot és cigarettára gyújtott. Az építkezésen megzördült a keverőgép, az emelődaru karja úgy hadonászott az ablaka előtt, akár a törvény keze — ne gondolt, Jón, hogy bármit is megakadályozhatsz! Már régen döntöttek az illetékesek. Kikapcsoljuk a gázt, elvágjuk a villanyvezetékeket, kibontjuk az ajtófélfákat, leszedjük az ajtókat, kifúrjuk a lyukakat a robbanótölteteknek, hogy a ház kényelmesen fekhessen bele a koporsójába, nyugodtan pihenhessen, mindörökké ámen! Nem nekem való ez a mostani élet. Túl gyorsan élnek az emberek, nem győzöm szusszal, kihagy a lélegzetem. És alig értek valamit belőle... a rádióban többnyire csak a vasárnapi mesét hallgatom meg, de hol vannak azok a szépséges játékok, amelyek hallatán még a lélegzetem is elállt, nem, azokat már sohasem hallom többé... A televízió pedig?... a szekreterre pillantott. Igen, bárki szívesen elvitt volna, s a helyeden most ott állhatna egy nagy tévé-készülék, antennát is csináltattak volna nekem* úgyhogy most csak megnyomnék egy gombot és a képernyőn suhogva megjelenne a kép. A panelbázak ablakaiban estéről estére ott vilióztak a kékes színű .hideg fények. A rossz minőségű fából gyalult könyvszekrények csupán díszítésül szolgálnak a lakásokban, nincs több jelentőségük a többi bútordaraboknál, „lakberendezési kiegészítők“ — ez a nevük __ Méterre és centiméte rre vásárolnak benneteket, a borítólap színe mérvadó, az áron semmi sem múlik. Ma megszabadulnék tóled, te szekreter, hisz úgysincs belőled semmi hasznom, legfeljebb egy itt maradt emlék vagy csupán, a LakáVádav Du sek som minden este .megtelhetne reszkető fénnyel és az élet színes képeivel (és rátok .nem jutna időm!). Ismét eljön az antikvárius. Furcsa öregapónak látszom majd a szemében, aki olyasmihez ragaszkodik, aminek semmi értéke sem lehet egy műveletlen ember számára. Hogy rám meresztette a szemét, amikor azt mondtam neki, hogy festő vagyok. Szemével a festőállványt és a vásznat kereste, nem értette, sogy szobafestő is lehetek ... a fiatalember elcsodálkozott, de láttam, a szemében ott ég a reménysugár, hogy sikerül meggyőznie, és a könyveket mégiscsak meghagyom annak a történész doktornak ... Mennyi doktor megfordult ttt? Azelőtt nem történt meg az ilyesmi. Nem, én nem voltam képes rá, hogy rögtön azt mondjam valakinek, hogy nem. Egész életemben sohasem vontam le semmiből olyan következtetést, amiből megtanulhattam volna nemet mondani. Az albunf most azon az oldalon nyílt ki, ahol — bár csak az első pillantásra —, savanyú ábrázattal nézett a világba Katka, Ka- tuska, Katefina Mráőek. Katuska, Ka- tuska, mennyire nem tudtunk mi ketten nemet mondani egymásnak... Már neim felelsz; az erdő alatti temetőbe, a gyommal benőtt ösvényen túl, egészen a fal tövében domborodik szerény sirhalmod, és igazán oly félszegen fekszel ott, mintha még halálod után is félnél .az emberektől. Egyedül és elhagyatottan fekszel ott, fényezett kőfejfád félrebillenve, nem, te nem 11 lesz oda, téged a hegyek között kellett volna eltemetni egy régi kis kápolna temetőjében, ahová kíváncsiságból járnak az emberek, és elgondolkodnak a sírkövekre vésett év-számokon. Kint villogtak az utcai lámpák, az építkezés körletét erősen megvilágították a reflektorok, melyeket a darukon jő magasan helyeztek el, hogy az égőket senki le ne verhesse kővel. A városháza órája, melynek közelében ott ragyogott az új-rafestett városi címer, fél tizet mutatott. Az ablaknál állít, kézéiben kis távcsövével. Az előadás folytatódott. Az egyik lakás szűk konyhájában a hűtőszekrény mellett egy szőrös pasas ült, közelében sörös palack és újságot olvasott; Júlia bezárt ajtó mögött ült szobácskájábán, ablaka tárva, és élvezettel eregette a füstöt, Hamlet tornainadráigban sétálgatott a szobában, élénken gesztikulálva, és azt a benyomást keltette, mintha már a vizsgáztató tanár előtt állna és a fölvett pózzal, lendületes mozdulataival meg akarná győzni őt arról, hogy a tárgyra vonatkozóan megvan a saját nézete. Vajon hova sorolná önmagát? ... Eszébe jutott néhány szó, csak kitől származik? ... Ki Is lehetett az? ... Nem fó szüntelen feszültségben tartani az agyat, meg is kell tudni pihentetni... Egészen megrettent ezektől a szavaktól. Ö, mennyit pihent életében! A nősülésről is teljesen megfeledkezett. Azután mind távolabb került a tőle egyívásúaktól. Azoknak gyerekeik születtek, a gyerekeik további gyerekeket hoztak a világra, és a sor semmitől sem zavartatva folytatódott tovább... Az évek peregtek, ő pedig valahol az élet peremén ácsorgott, nem volt képes szabadon nekilendülni. Júlia ép-_ pen kidobta a cigarettavéget az ablakon, lenge szilán ingében áthajolt az ablakpárkányon és teleszívta magát jeges levegővel. A bejáratnál, a házi- telefon mikrofonja előtt senki sem állt. Rómeó már alighanem az igazak álmát aludta a lakótelep egyik lakásában, későre járt... Az éjszaka talán csak az öregeké és a koraéretteké volt. ^A pályaudvar felől mozdonyfütty hangzott, a fekete égbolton fényes táncot járt a parázsló szikraőzön: a távoli sötét hegyeken, melyek körvonalai épp hogy csak kirajzolódtak a ködös láthatáron, szállodák és hétvégi házak fényei ragyogtak. amim maradt, a tető egy alig felépült pane üj otthont nekem, ah nem hatolhat át töl közti bizalom melege let száz kilométemy lent az emberi kapc a felvonó ördögi a lítja az életeket a v be, hogy a meglevő tek fakadjanak ... Hova rejtőzzem art amikor .majd a ház reszketve ugrik egye lanait alatt mindörök. egy elnyűtt, talpa melyre nincs többé hová? ... Nem, nem élni valahol a közel nel Babilonban, ahoa ház romjait nézhete zalimas látvány napi tené, míg egyszer cs den ereje. Elmegy i viszi az albumot is ügyes ember, el tud is, amelyért pénzt ke nyíre nem szerelte s ment egy idősebb i lakott a városra tel kében, egyszer bora az ember hosszasan re nem jelent szárnál Ö hitt neki. Később hogy az ember, éf — pénz rabja, me; nek tetteti és sajnál ben pedig két tálkái van, tehát napról n< tőkéje. Mennyire ne mára a nyálkás l s azzail, ahogyan ej és mondta a nagy akart gyerekeiket.. hazudta... s közi hogy sohasem lehe a háború miatt, hao természet megtagad kintetban férfi láb vezte a bizailmát, p vetséges vélt, mer hiú, ostoba és műv re irigy és primith hagyhatná Rómeóm órát is képes ácso a házitelefon mik oszlopos tükröt feli séges Júliának, a: hogy lemond a cigi töléstől, Hamletnál kozhatná az íróas szép öreg lámpát, ily módon simán elől. Kap majd tis: társat a szobába, 1 majd az intézet k sem fog hiányozn leveleket írnia és várnia rájuk, egye jával, eltűnik, akár tökéletesen és mir Hová mehet az ember az albumával, a lakásán őrizgetett tárgyakkal ebben a gyorsan rohanó életben? Kihez és kikhez, ha az idő szele az utolsó barátokat is messzire sodorta, az egykori kis kávéház elárvult, tea és kávé helyett gyümölcslét és savanyú bort szolgáltak fel a pultnál, az asztaloknál hiába kereste a bensőségesen ismert arcokat, tekintete fiatal lányok szemével találkozott — sohasem találná el a korúikat —, a fiatalemberek zavarba ejtették hosszú hajúikkal, hangos beszédükkel. A ká- véházből, ahol azelőtt csak az újság- lapok zizegése és a kávéscsészék, kis- kanalak csilingelőse hallatszott, örökre eltűnt a meghittség és a csend. Jan Jón letette a látcsövet. A jó színjátékot is megunja az ember, ha mindennap ugyanazokat a képeket látja. Már előre sejti, sőt tudja, melyik szereplő mit fog cselekedni, hogyan viselkedik majd ebben és ebben a helyzetben ... Mit tehetnék? Marad az album, Ö , kedves barátnőim, édes szerelmeim, akiket oly könnyen és minden lelkifurdalás nélkül el tudtam hagyni, hogy bele ne ker'iljek az élet áradatába, mely iszonyattal töltött el. Mindőrtök megajnádékozott vagy tíz évvel az életéből, mindőtöiktől új és gyönyörűséges, csendes és meg- újhodott tiz esztendőt kaptam, és most miég sincs semmim, még a legutolsót Is el akarják vefini tőlem, A szobáikban ég pák és csillának, még egyszer, utó nagy szobákon. As tálhoz, meggyúj tat megírt néhány lev getődző levelek v< holnap, bedobja f a szemközti házit* marad meg neki, afelől, hogy kedve nek majd. Megiitt teáját a kóagyagc gamma! viszlek, d megérintette az te itt maradsz, őrt a házzal együtt. Reggel Jan Jón a hóna alatt Ml csomagban nem csak a kőcsésze i lelki nyugalomról dobta a postaládá volt, aludt. Sokk; vozom, minit aho; tott át az agyán. Ha valaki követ házból a kis szín! vetkezőt látta vol fagyos utcán eg alak halad a pál kalap, nyakában j portás pamutkes: idétlenül lóg a ho Elhagyta a vár Az album ott n lak párkányán. KÖVE!
